1
Felnyílt a nap,
akár egy kagyló.
Láttam a ragyogásnak
fehérlő gyöngyét
s mindazt, amit a fény leleplezett.
Láttam a hegyek vörös mellét,
éreztem a csodát madár képében,
boldogságot és békét,
mely tág és érdes,
akár a nyári szél,
ha engem kísér.
2
A cukrot ízlelgettem,
mint egy görögdinnye levét,
Ázsia levegőjében.
Kezem összekulcsoltam,
a békének tíz ujját
egy kerten át, hol nincsen más csak hallgatás,
hol eukaliptuszból férfiak nőttek
s babérlevélből - asszonyok.
Éreztem, amint a kezem
kislányt tépett búzavirágból,
Vasziliki volt ő, a búza lánya,
egy név kéklő virágban.
3
apró öröme kószálónak, aki
örömest tévedne el, messzire önmagától.
E föld a bennem rejtőző emberből
oly szobrot gyúrt, amely hallgatni megtanult.
Menyasszonyi ruha
ő a világon
itt-ott a lehajló fa
hónalj-pihéivel.
A fellegek fehér vízi-növények
s az ember meg ideg-hal,
a Kaukázus
bronz havában
úszkál ő önfeledten.
4
A tenger tenyerén
én mindazt elfeledtem,
amit a nagyvilágból
feledni nem tudok:
a háború gyilkos színét,
a gyűlölet szerszámait.
A Fekete-tenger nem fekete sebhely,
csendes, mint minden víz,
tökéletes-szép mozdulat,
amely díszíti a világot.
S az alkony karjai között
a szél teaszedők dalát dúdolja,
hogy örömért esedez korunk,
a föld meg, a szent állat,
oly ivadékért, ki hallgatni tud,
s az ember, az erős gyerek,
a béke magvaiért.