Børli, Hans: Kyndelsmesse

På vinterens mest forlatte dag,
mens sola stryker som ei skadeskutt røy
lågt over snøtoppene i sør,
aner du våren som en usigelig
sakte tone i skumringslyset: Livet
sitter barhendt midt i frosten
og spiller på en trefløyte,
uten å ane at noen lytter
med ørene halvt igjenstoppet
av stillhet og død.

Da ser du det med ett: Det er
svarttrosten igjen. Den sitter
inne mellom greinene på en rimgrå busk
og fløyter mjukt for seg sjøl.
Finner tonen, slipper den, prøver på ny,
modulerer varsomt et tema
til solstrofen den skal synge
i førefallets rå døgn
av oppløsning og tilblivelse.

A tél legárvább napján,
mikor sebzett fajdtyúkként száll a nap
a déli havas hegycsúcsok fölött,
egyszer csak meglep a tavasz - kimondhatatlan
lágy árnyalat az alkonyfényben. Meztelen
lábbal ül a fagyban az élet,
és fújdogálja furulyáját,
rá se gondol, hogy valaki hallgatja is
csendtől, haláltól
félig süketülten.

S akkor hirtelen meg is látod: ő,
a feketerigó az, újra: dértől elfakult
bokorágon ül, és puhán
furulyázgat magának.
Föl-fölkap egy hangot, elejti, kezdi másképp,
témát keresgél roppant buzgalommal
ahhoz a nap-dalhoz, amire gyújt majd
a megsemmisülés és születés,
olvadás és bimbózás nyers óráiban.