Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Enger, Cecilie: Anyám ajándékai (részlet) (Mors gaver (detalj) Magyar nyelven)

Enger, Cecilie portréja

Mors gaver (detalj) (Norvég)

1
 
Jeg hadde lenge vært forberedt på at dagen ville komme, men bare som en dag i den ubestemmelige fremtiden. Den kommer lørdag 13. november 2010, med lav, hvitaktig sol gjennom trærne langs veien, frostrøyk over fjorden, med morgenoptimistiske stemmer fra bilradioen og en kaffe med plastlokk i koppholderen nede ved girspaken. Jeg er forberedt, overveldet og tankefull. Noe sånt. Som når man blir stående og stirre på en asymmetrisk kvist i en plankevegg; man står på sine to bein, men beveger seg et annet sted, og alt blir forstørret og forminsket på samme tid.
Etter å ha kjørt veien langs jernbanelinjen, svinger jeg forbi det som i min barndom var matbutikken til Nilsen, men som for mange år siden ble omgjort til hybler for innvandrere. Deretter tar jeg første vei opp til høyre og parkerer bilen i grøftekanten utenfor gjerdet. Strå og råtne eikeblader er dekket av rimfrost som knaser under føttene. Ennå ingen snø.
Grusgangen opp til huset har jeg gått et uendelig antall ganger, nå tenker jeg at det snart er siste gang. For moren min har det alt vært siste gang, men det vet hun ikke selv.
Mellom huset og garasjen, med sin mosegrodde takstein, står en enorm konteiner. Jeg banker i de høye metallveggene, det lyder hult. Mors vinglete røde DBS- damesykkel står ute, enda det er to år siden hun sluttet å sykle. Den står lent inntil den skittenhvite husveggen. En liten melkemugge og to av tallerkenene fra Solsikkeserviset ligger oppi den brune butikkhandlekurven hennes, den hun alltid har hatt på bagasjebrettet. Serviset, med en stor gul og lysebrun solsikke på hver tallerken, ble kjøpt våren 1970. Helt til sist vår ble det brukt til å dekke på kjøkkenbordet til hver eneste frokost. Frokost og kveldsmat i førti år. Kanskje hadde mor lyst til å vise tallerkenene noe annet enn det gamle IKEA- bordet?
Det har gått seks måneder siden mor, i stor forvirring, satte seg inn i bilen til søsteren min uten å spørre hvor hun skulle bli kjørt hen. Anne Johanne holdt henne i hånden mens de kjørte ned grusgangen og ut porten, til sykehjemmet der mor hadde fått plass. Mor var litt urolig, men kikket kjærlig ned mot Lille Vøv, som lå i den elegante skinnvesken hun bar over armen. Med bare ett øye, flat nese og en bandasje på den høyre poten. Stoffet var grovt vevet, lysebrunt på hundemagen, ørene var brune og svarte. Hun hadde hatt ham siden hun var tre år, i 1938.
Jeg lar hånden gli langs det svartmalte smijernsrekkverket idet jeg går opp trappen og finner frem nøkkelen på knippet mitt. Den brune nøkkelen har jeg hatt siden jeg var elleve, da moren min begynte å jobbe som sekretær på en barneskole. Det var i 1974, året før Kvinneåret, da hun ble stemt inn i formannskap og kommunestyre. Det var også da hun kjøpte den røde sykkelen, for å komme seg til sekretærjobben, til kommunestyret og for å kunne sykle rundt med flyveblader om forskjellige saker hun var opptatt av. Nei til nærbutikk-nedleggelse, nei til trafikkfarlige skoleveier, nei til karakterer i skolen, nei til utbygging av vassdrag og nei til riving av ungdomshus. For det meste var flyvebladene mot et eller annet, ikke for. En gang syklet jeg sammen med henne, på min blå Diamant kombisykkel, da en mann kjørte bilen sin veldig langsomt opp på siden av oss, rullet ned vinduet og ropte:
«De er virkelig en neikvinne, De, fru Enger!»
Da lo hun og slapp det vinglete styret med den ene hånden, for å vinke.
Låsen i døren har alltid vært den samme, akkurat som navneskiltet med mine foreldres navn. Selv i dag, tjuesju år etter at de skilte seg, snirkler fornavnene deres seg inn i  hverandre på kobberplaten. En augustmorgen i 1984 malte hun døren kornblå, beige og grønn, en kopi av døren til den for lengst avdøde dansktyske maleren Emil Nolde. En liten flekk med grønnmaling har siden vært synlig over Ren i navnet hennes; Ruth. Hun ville ha den der.
Huset har alltid blitt kalt Høn fordi det er her det ligger. På Høn. Av og til har vi sagt Nummer 6, men bare mor brukte en sjelden gang Eiketun, som er husets navn på papiret. Hun kunne stå i det hjørnet av tomta vi kalte Skogen, strekke armene dramatisk ut til siden, som Julie Andrews i The Sound of Music, og sukke overdrevent: Eiketun!
Ingen av oss tre søsken har råd til eller ønske om å overta. Høn er nedslitt etter flere års glemsomhet og vil kreve mye oppussing. Dessuten bor vi andre steder, i egne hus og leiligheter, og har barn som verken vil eller kan flytte.
Men at fremmede skal overta? Åpne den blå døren uten den ringeste kjennskap til Nolde? Uten å vite om den hemmelige klubben som hadde møter i kottet på mitt rom, der inngangen er usynlig bak en tapetsert dør? Uten å forstå at de mørke flekkene på gulvet i spisestuen kommer fra hunden vår, Pontus, som på sine gamle dager fikk slag og trodde skyvedøren var et tre å tisse på.
På den annen side; kan det ikke være fint å tenke at en ung, ny familie skal bo her? At nye barn skal bygge hytter i trærne, ha sine egne, hemmelige klubber? En gang, for et liv siden, flyttet mine foreldre inn og var unge og ukjente med andres minner innenfor de samme veggene.
Instinktivt dytter jeg hoften i den venstre dobbeltdøren, for så å løfte den opp etter dørhåndtaket idet jeg vrir nøkkelen rundt. Jeg åpner og kjenner lukten med det samme.
Jeg har aldri kjent den så tydelig før, den karakteristiske og gjenkjennelige lukten. Sterkest i vindfanget. Jeg vet at om noen få sekunder vil den forsvinne, bli diffus, viskes ut idet jeg tar av meg støvlettene, bli borte idet jeg går inn i gangen og henger fra meg jakken på hengeren under hattehyllen. Men nå, mens jeg lukker døren bak meg, forsøker jeg å fange den. Ikke én lukt. Ikke skittent, søtt, våte klær, grønnsåpe eller ferske brød, men den tydelige lukten av barndom som man aldri tenker over når man kommer hjem fra skolen, hjem fra fest, hjem fra pokerspill på et loft, hjem fra det første kysset bak garasjene, hjem fra redselen for å gå alene, hjem til frykten for at alle skal ha reist og etterlatt meg i et tomt hus.
Det er en gjenkjennelig lukt, som kanskje virker ekstra sterk nå, fordi jeg snart aldri skal kjenne den mer.
Nå husker ikke mor Høn lenger, og jeg snakker aldri om huset når jeg er på besøk, for å skåne henne. Hver gang vi går rundt omsorgssenteret, som det så hensynsfullt kalles, og kommer til inngangen, stanser hun og sier: Skal vi inn her? Her har jeg aldri vært før. Så tar hun meg under armen og sier: Skal vi se hva som venter oss på innsiden?
Tenker hun ikke på noe annet enn det hun ser, lukter, hører? Finnes ikke huset lenger? Ville hun sett på den blå døren nå, på frosten på bakken og rimet på innsiden av vinduene, og ikke ant at store deler av livet hennes har vært innenfor disse veggene? Med heftige diskusjoner, kjærlighet, fortvilelse, hennes voldsomme engasjement?
Av og til er jeg også borte for henne. Som datter kommer og går jeg i bevisstheten hennes. Oftere og oftere er jeg et hvilket som helst menneske.
Jeg går inn og setter meg på kjøkkenet. Der står radioen hennes, på bordet. Og fuglebrettet utenfor. Og alle bildene og tegningene av og fra barn og barnebarn som henger ved siden av den runde utslagsvasken, og bursdagskalenderen som jeg en gang laget, i finér.
I løpet av den neste timen kommer den eldre broren og den yngre søsteren min, nye og gamle svigerinner og svogere, voksne nieser, barna mine, og faren deres. Og far. Han er 81 år og vergen hennes, etter mange tiår hvor hun ville «klare seg selv». Det er lenge siden hun glemte at de skilte seg, og faren min sier han synes det er helt i orden å besøke henne som mannen hennes igjen. Én gang i uken.
Noen gjenstander og møbler har vi fordelt på forhånd. Nå legger vi resten i hauger, etter ønsker, behov, tilknytning. Den staselige kontorstolen etter morfar, fotoalbumene, de utallige maleriene, skulpturer. Sølvtøy, gamle LP-plater (Pat Boone finner vi oppi coveret til Ketil Bjørnstads Leve Patagonia), det engelske serviset vi kun brukte i julen, kraftige drammeglass, slitte tepper. Alt hun har spart, samlet, fått, kjøpt. Alle gjenstandene som har navn og historier. Vi trekker lodd, mimrer, gråter, rydder, krangler, ler, pakker ned til organisasjoner og kaster i konteineren. Vi kaster mye.
Jeg sier: Vi kan ikke kaste denne leselampen, den har jo bestandig stått ved stolen hennes? Og bokhyllene som har rommet alt hun har lest? Vi kan ikke kaste denne hvite emaljegryten – det er så jeg kan kjenne smaken av stekt torskerogn og raspete gulrøtter.
Og hver gang sier søsteren min: Så bra at du vil ha den! Bare ta den. Kjempefint!
Men jeg vil jo ikke ha det, jeg vil bare ikke at det skal forsvinne, jeg vil ikke at det skal ut av huset.
I en skuff, inne på det som var mitt barneværelse, finner jeg en liten, blå tøypose jeg sydde i en fjern håndarbeidstime, fylt med titolv klinkekuler. Jeg mente at kulene var sjeldne og at de aldri måtte mistes. Jeg legger posen i lommen på jakken min.
Vi åpner skuffene hennes, tømmer skapene. En gang har alt hatt betydning, det har minnet mor om hendelser jeg ikke kjenner til, vært til nytte. Det føles som å lese private brev. Jeg åpner en kjøkkenskuff, løfter frem en gammel hjerteformet pepperkakeform, et fotografi av mor og to venninner på tur i England, en fyrstikkeske pyntet med små, gule skjell, en vinopptrekker, en barnelaget keramikkskål med nøkler i. En miniatyrfigur av et blått neshorn.
Jeg tar vare på neshornet og kaster resten. Som å rive ut sider i en dagbok.
Det er ikke bare ett liv som kastes eller fordeles, men flere. I kottene i annen etasje finner vi kofferter fylt av rødvinsglass og et fiskeservise etter mors tante Kaja, varsomt pakket inn i Aftenposten fra 1981, vi finner ruller med bilder og litografier og et blyglassvindu fra mormors barndomshjem. Vi finner to flagg som forgjeves venter på reparasjon, og strykpålapper og alle juledukene som ligger godt beskyttet i plastposer. Og votter og skjerf som ikke har sluppet ut fra møllposene sine på tjue år.
Etter mange timer er konteineren full. Mer enn full, den er toppet av et skap med ødelagt dør, mors seng som ingen vil overta, en av 60-tallets lyseblå kjøkkenstoler som har stått i kjelleren, to ruller med rød og blå linoleum etter oppussingen i 1970, ubrukte korkplater fra den gangen vi fikk nytt gulv på kjøkkenet, en ødelagt trillebår, gamle ski.
Jeg vil overnatte på Høn en siste natt. Det er flere år siden sist, ettersom jeg bor bare en tjue minutters kjøretur unna.
Jeg går fra rom til rom i det tomme huset. Jeg vet ikke om det fortsatt er Høn, uten alt innholdet. Blir det lettere å overgi huset til fremmede nå? Ved ellevetiden legger jeg meg på den smale, innebyggede barnesengen min.
Alle postkort med visdomsord av typen «De dagene alt står på hodet, er fine dager» er tatt ned, plakater med bleknede helter, bøker fra videregående, den runde, en gang hypermoderne Philips-platespilleren er pakket bort. Dagbøker og fotoalbum tok jeg med meg for lenge siden, den gangen jeg flyttet hjemmefra. Nå er skråtaket nakent, med merker etter tegnestifter. Der plakaten med Carl Larssons verden hang lys og sommerlig, inntil den ble byttet ut med Suzi Quatro over skrevs på en motorsykkel, inntil hun ble byttet ut med et bilde av Jesus, eller var det Che Guevara eller kanskje Pete Duel fra Alias Smith & Jones.
Huset er kaldt, vinden knirker i treverket og av og til smeller det i et rør. Bortsett fra det er det helt stille. Som julenatt, hellige natt. Men himmelen er hvit, det finnes ingen stjerner.
I løpet av natten – mens jeg sover – faller det store mengder snø. På noen timer blir alt hvitt. Ikke skjærende i øynene, som snøen kan være i sterk vintersol. Men hvitt, stille, sporløst, som før solen står opp om morgenen. Det har gått fra høst til vinter. Jeg fryser, har sovet i klærne med et ullteppe over meg.
Jeg går trappen ned til mors tomme soverom. Det lysegrønne tapetet, som hun og en venninne malte for mange år siden, bølger over veggen, merket av spiker, flekket av avrevne biter limbånd, skjoldet etter en fjernet bokhylle. På gulvet; merker etter enkeltsengen. Hun slipte det den gangen faren min flyttet. Det er ekkotomt. Jeg stiller meg ved vinduet, slik jeg vet hun stod hver morgen etter gymøvelsene.



FeltöltőP. T.
KiadóGyldendal
Az idézet forrásaMors gaver

Anyám ajándékai (részlet) (Magyar)

1.
 
Jó ideje készültem erre a napra, de inkább csak mint egy időpontra valamikor a jövőben. 2010. november tizenharmadika van, szombat, a nap alacsonyan, fehér fénnyel ragyog az út menti fák között, a fjordon fagyos pára ül, a rádió reggeli optimizmust sugárzó hangja betölti az autót, a sebességváltó melletti pohártartóban  egy műanyag tetővel ellátott kávésbögre áll. Felkészült vagyok, megviselt és gondterhelt. Nagyjából. Mint amikor az ember megtorpan, és egy aszimmetrikus görcsre mered egy deszkakerítésen: bár mozdulatlan, mégis valahol egész másutt jár, és ugyanabban a pillanatban egyszerre minden megnő és eltörpül.
Végighajtok a vasúti sín mentén, és befordulok az épület mellett, amely gyermekkoromban Nilsen élelmiszerboltja volt, de évekkel ezelőtt bérlakásokat alakítottak ki benne a bevándorlók számára.
Az első utcánál jobbra kanyarodok, és leparkolok a kerítés mellett.
A szalmát és a rothadó tölgyfaleveleket borító dér megcsikordul a talpam alatt. Még nyoma sincs a hónak.
A házhoz vezető kavicsos utat számtalanszor  végigjártam már, most arra gondolok, hogy hamarosan utoljára tehetem meg. Anyám nem sejti még, de az ő számára már el is jött az utolsó alkalom.
A ház és a mohás tetőcserepekkel borított garázs között egy hatalmas konténer áll. Amikor megkopogtatom a magas fémfalakat, üreges hangot ad. Anya rozoga, piros, DBS márkájú női biciklije a ház piszkosfehér falához támasztva áll, pedig két évvel ezelőtt felhagyott a kerékpározással. A barna bevásárlókosárban, amelyet anya mindig a csomagtartóra erősített, egy kis tejkiöntőt és a napraforgós étkészlet két tányérját pillantom meg. Az étkészlet, amelynek minden darabjára nagy, sárga és világosbarna napraforgót festettek, 1970 tavaszán került a házba. Egészen tavaly tavaszig minden reggelinél ezek kerültek a konyhaasztalra. Minden reggelinél és vacsoránál, negyven éven keresztül. Anya talán valami mást is meg akart mutatni a tányéroknak a régi IKEA asztalon kívül.
Hat hónap telt el azóta, hogy anya mélységesen összezavarodva beült a húgom kocsijába anélkül, hogy megkérdezte volna, hová mennek. Anne Johanne egész idő alatt fogta a kezét, amíg a kavicsos úton elindulva kigördültek a kapun és elhajtottak az ápolási otthonhoz, ahol helyet biztosítottak anya számára. Anya kissé nyugtalan volt, de gyengéd szeretettel pillantott le a karjára akasztott elegáns bőrtáskából kikandikáló Kicsi Vaúra. A játék kutyának csak egy szeme és lapos orra volt, a jobb mancsán pedig kötést viselt. Durva szövésű anyagból készült, a hasa világosbarna volt, a füle barna és fekete színekben pompázott. Anya hároméves korában, 1938-ban kapta a kutyát.
Miközben felmegyek a lépcsőn, végigsimítom a feketére mázolt kovácsoltvas korlátot, majd előkeresem a kulcscsomómat. A barna kulcs, amely a házat nyitja, tizenegy éves korom óta megvan, amikor anya titkárnőként  kezdett dolgozni az egyik általános iskolában. 1974-ben volt, egy évvel a Nők Nemzetközi Éve előtt, amikor beválasztották az önkormányzat vezetőtestületébe és a képviselőtestületbe.  A piros kerékpárt is akkor vásárolta, hogy azzal járjon a munkahelyére és az önkormányzathoz, és hogy ki tudja hordani a számára fontos ügyekhez kapcsolódó szóróanyagokat. Mondj nemet a kisboltok bezárására, a veszélyes forgalmú iskolai utakra, az iskolai osztályzásra, a vízerőmű építésére és az ifjúsági központ épületének lebontására. Amikor egy alkalommal elkísértem a kék Diamant kerékpáromon, egy férfi lelassított mellettünk a kocsijával, letekerte az ablakot, és kikurjantott: – Maga tényleg egy vérbeli tiltakozó, Enger asszony!
Anya nevetett, és egyik kezével elengedte a rozoga kormányt, hogy integessen.
A zár mindig ugyanaz volt, ahogy az ajtón függő kis tábla is, amelyen a szüleim neve áll. Huszonhét évvel ezelőtti válásuk dacára még ma is egymásba fonódik a keresztnevük a rézlemezen. 1984-ben, egy augusztusi reggelen anya a rég meghalt dán–német festő, Emil Nolde stílusában búzavirágkékre,  bézsre és zöldre festette az ajtót. Egy apró zöld festékfolt azóta is ott éktelenkedik a táblán a keresztnevében lévő R betűn: Ruth. Nem akarta letörölni.
A házat mindig is Hønnek neveztük, mert Høn vasútállomásnál fekszik Askerben, Oslo külvárosában. Néha a „hatos számnak” hívtuk, ám a ház papírjain szereplő Eiketun, azaz Tölgyudvar nevet csak anya használta olykor. Megállt a telek azon sarkán, amely az Erdő nevet viselte, széttárta a karját, mint Julie Andrews A muzsika hangjában, és drámai sóhaj kíséretében hangosan kimondta: – Eiketun!
A három testvér közül egyikünk sem engedheti meg magának és nem is vágyik arra, hogy átvegye a házat. Høn állapota a feledékenység évei alatt erősen leromlott, ráférne egy alapos felújítás. Ezenkívül mindannyian a saját házunkban, lakásunkban élünk, a gyerekeink pedig nem tudnak vagy nem akarnak elköltözni.
De hogy a ház idegenek kezébe kerüljön? Hogy egy idegen nyitogassa a kék ajtót anélkül, hogy bármit is tudna Noldéról? Anélkül, hogy tudomása volna a titkos klubról, amelynek találkozói a szobámban lévő fülkében zajlottak, a falban láthatatlanul megbújó tapétaajtó mögött? Anélkül, hogy sejtené, az étkező padlóján éktelenkedő sötét foltok a kutyánktól, Pontustól származnak, aki öreg napjaira szélütést kapott, és azt hitte, a tolóajtó egy fa, amelyet lepisilhet?
Másfelől, nem volna szép gondolat, hogy a ház egy új, fiatal család otthona legyen? Hogy újabb gyerekek építhessenek kis házat a fákra, hogy saját titkos klubjuk legyen? Egy emberöltővel ezelőtt, amikor beköltöztek ide, a szüleim is fiatalok voltak és ők sem ismerték mások titkait, amelyeket ugyanezek a falak őriztek.
Miközben a zárban elfordítom a kulcsot, a csípőmet ösztönösen a dupla ajtó bal szárnyához nyomom, hogy a kilinccsel együtt megemeljem. Kinyitom az ajtót, és azonnal megérzem a szagot. Még soha nem érzékeltem ennyire tisztán a jellegzetes és összetéveszthetetlen illatot. A szélfogóban a legerősebb. Tudom, hogy néhány másodperc múlva, miközben lehúzom a csizmám, enyhülni fog, szétoszlik, kitörlődik, és mire belépek a folyosóra, hogy a kalaptartó alatti fogasra akasszam a kabátom, teljesen eltűnik. De most, amíg becsukom magam mögött az ajtót, megpróbálom magamba szívni. Nem egyetlen szagról van szó. Nem rossz, nem is édeskés szag, nem a száradó ruha, a szappan vagy a friss kenyér illata, hanem a gyermekkor magától értetődő szaga, amelyen az ember sosem tűnődik el, amikor hazaér az iskolából, egy buliból, egy padláson zajló pókerpartiról vagy a garázs mögötti első csók után, a félelemé, hogy egyedül vagyok, hogy mindenki elutazott, és itt hagytak az üres házban.
Egy ismerős szag, amely ebben a pillanatban talán azért tűnik különösen erősnek, mert hamarosan nem érzem többé.
Anya már nem emlékszik Hønre, én pedig kíméletből soha nem beszélek neki a házról, amikor meglátogatom. Valahányszor körbesétáljuk a gondozási központot, ahogy tapintatosan nevezik az intézményt, a bejárathoz érve minden alkalommal megáll és megkérdezi:
– Bemegyünk? Még sosem jártam itt. – Azután belém karol, és ezt mondja: – Megnézzük, mi vár ránk odabent?
Nem gondol másra, csak arra, amit lát, szagol, hall? A ház sem létezik már? Ha meglátná a kék ajtót, a fagyos földet és a jégvirágos ablakokat, nem is sejtené, hogy az élete nagy részét e falak között töltötte? Parázs vitákkal, szerelemben, kétségek közt, az ő szenvedélyes elkötelezettségével?
Olykor én is eltűnök a számára. A lányaként hol felbukkanok, hol nyomom vész a tudatában. Egyre gyakrabban esik meg, hogy az égvilágon bárki lehetnék a szemében.
Bemegyek, és leülök a konyhában. Az asztalon ott áll anya rádiója. Odakint az ablak előtt megvillan a madáretető. A kerek falikút mellett ott sorakoznak a falon a gyerekek és az unokák fotói, rajzai és a születésnapi kalendárium, amelyet egyszer régen én barkácsoltam furnérlemezből.
A következő órában megérkezik a bátyám és a húgom, az új és régi sógornők és sógorok, a felnőtt unokahúgok, a gyerekeim és az apjuk. És apa. Nyolcvanegy éves, és anya gyámja a hosszú évtizedek után, amelyekben anya egyedül akart „boldogulni”. Anya rég elfelejtette már, hogy elváltak, és apa azt mondja, részéről semmi akadálya annak, hogy hetente egyszer újra a férjeként látogassa.
Néhány tárgyat és bútordarabot már előre szétosztottunk. Most kérés, szükséglet és kötődés alapján halmokba rendezzük a maradékot.
Az anyai nagyapám impozáns irodai székét, a fényképalbumokat, a számtalan festményt és szobrot. Az ezüstneműt, a régi hanglemezeket (Pat Boone-ét Ketil Bjørnstad Leve Patagonia című lemezének tokjában találjuk), az angol étkészletet, amelyet csak karácsonykor használtunk, a vastag falú pálinkáspoharakat, a kopott szőnyegeket. Mindazt, amit anya megőrzött, összegyűjtött, ajándékba kapott, vásárolt. Az összes tárgyat, amelynek megvan a maga neve és története. Sorsot húzunk, emlékeket idézünk fel, sírunk, takarítunk, civakodunk, nevetünk, rendszerezünk és a konténerbe dobálunk. Rengeteg holmit kidobunk.
– Hogy hajíthatnánk már ki ezt az olvasólámpát, hiszen mindig ott állt anya karosszéke mellett! – ellenkezem. – Vagy a könyvespolcokat, amelyeken ott volt minden, amit elolvasott? Nem, ez a zománcozott lábas nem kerülhet a szemétbe, még most is a számban érzem a sült tőkehalikra és a reszelt sárgarépa ízét.
Mire a húgom minden alkalommal ezt válaszolja: – Nahát, de jó, hogy meg akarod tartani! Vidd csak el nyugodtan. Nagyszerű!
Erre a részére persze nem vágyom, csak nem szeretném, ha eltűnnének, nem akarom, hogy kikerüljenek a házból.
Az egykori gyerekszobám egyik fiókjában egy kis kék erszényt találok, amelyet még egy kézimunkaórán varrtam. Tíz-tizenkét üveggolyó lapul benne. Annak idején olyan ritkaságnak tartottam őket, amelyeket nem szabad elveszítenem. A kabátom zsebébe süllyesztem az erszényt.
Kihúzgáljuk a fiókjait, kipakoljuk a szekrényeket. Valaha mindennek megvolt a maga jelentése, olyan eseményekre emlékeztették anyát, amelyeket nem ismerek, mindennek megvolt a maga haszna. Olyan érzés, mintha mások levelezését olvasgatnám. Kihúzom az egyik konyhafiókot, kiemelek egy régi, szív alakú mézeskalács-kiszúrót, egy fotót, amely anyáról és két barátnőjéről készült egy angliai utazáson, egy apró, sárga kagylókkal díszített gyufásdobozt, egy dugóhúzót, egy kulcsokkal teli kerámiatálat, amelyet valamelyik gyerek agyagozott. Egy aprócska, kék orrszarvúfigurát.
Az orrszarvút megtartom, minden egyebet kidobok. Mintha egy napló lapjait tépném ki.
Nemcsak egyetlen életet dobunk ki vagy osztunk szét, hanem többet. Az emeleti tárolókban bőröndökre bukkanunk, amelyek az Aftenposten 1981-es számaiba csomagolt vörösboros poharakat és egy halételekhez való étkészletet rejtenek, amelyet anya a nagynénjétől, Kajától kapott. Találunk még néhány összetekert képet és litográfiát, valamint egy ólomüveg ablakot az anyai nagyanyám gyermekkori otthonából. Felfedezünk két zászlót, amelyek hiába várták, hogy megjavítsák őket, egy adag vasalható matricát és az összes karácsonyi abroszt gondosan műanyag zacskóba csomagolva. Továbbá kesztyűket és sálakat, amelyek már vagy húsz éve nem szabadultak ki a molyzsákokból.
Jó néhány órával később a konténer csordultig megtelik. Még annál is jobban: a legtetején egy törött ajtajú szekrény fekszik, anya ágya, amely senkinek sem kellett, egy hatvanas évekbeli világoskék konyhaszék, amely a pincéből került elő, két tekercs piros és kék linóleum az 1970-es házfelújításból, vadonatúj parafa lemezek abból az időből, amikor a konyha új padlóburkolatot kapott, egy törött talicska és régi sílécek.
Egy utolsó éjszakát a házban akarok tölteni. Évek óta nem aludtam már itt, hiszen csak húszpercnyi autóútra lakom innen.
Sorra járom a szobákat az üres házban. Nem tudom, még mindig Høn-e, így, minden tartalom nélkül. Vajon most már könnyebb lesz idegenek kezére adni a házat? Tizenegy körül lefekszem a keskeny gyerekkori ágyamba.
Az afféle bölcsességekkel ellátott képeslapokat, mint az „azok az igazán szép napok, amelyek mindent a feje tetejére állítanak”, leszedtem, a megfakult hősöket ábrázoló plakátok, a gimnáziumi tankönyvek, a kerek, valaha hipermodernnek számító Philips lemezjátszó elcsomagolva. A naplókat és a fényképalbumot már akkor magammal vittem, amikor elköltöztem otthonról. A csupasz ferde plafonon csak a rajzszögek nyoma látszik ott, ahol egykor a világos, nyárias színekben játszó Carl Larsson-plakát lógott, amíg fel nem váltotta
a motorkerékpáron ülő Suzi Quatro, akit emlékeim szerint egy Jézust ábrázoló kép követett, de az is lehet, hogy Che Guevara volt, esetleg Pete Duel az Alias Smith & Jonesból.
A ház hideg, a szél a faszerkezetben nyöszörög, olykor pattogni kezd egy cső. Ezt leszámítva teljes a csönd. Mint karácsony éjszakáján, a szentséges éjen. Az ég azonban fehér, egyetlen csillag fénye sem látszik.
Éjszaka aztán hatalmas mennyiségű hó esik. Néhány óra alatt minden kifehéredik. Nem bántja az ember szemét, ahogy az éles téli napsütésben szokta. Fehér, nyugodt, sehol egy lábnyom, mint reggelente, mielőtt felkel a nap. Az ősz télbe fordult. Fázom. Ruhában aludtam, egy gyapjútakaróba burkolózva.
Lemegyek a lépcsőn anya üres hálószobájába. A felhullámosodott, világoszöld tapétát, amelyet egy barátnőjével festettek át évekkel ezelőtt, szögek, letépett ragasztószalagok nyomai és az eltávolított könyvespolcok világos foltjai tarkítják. A padlón ott az egyszemélyes ágy nyoma. Akkor csiszolta fel a parkettát, amikor az apám elköltözött. A lépteim visszhangot vernek az üres helyiségben. Megállok az ablak mellett, ahol anyám álldogált minden reggel, miután elvégezte a tornagyakorlatait.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaTypotex
Megjelenés ideje
Itt vegye meg!

minimap