Frimann, Claus: A norvég halász (Den norske Fisker Magyar nyelven)

Ondt ofte lider den Fiskermand,
Som ud maae fare, før Hanen galer,
Al Dagen pladske i kolde Vand,
Paa Hiem ei tænke, før Solen daler,
I vaade Trøie,
Sneedriv i Øie –
O, sad I der, I guldklædte Høie!
I andet fandt.
 
Dog, snar gaaer Dagen, og alting let,
Naar Drotten ramler, og Lod ei standser,
Og Kniv ei hviler paa Madding-Brædt,
Og Fisken op efter Snoren dandser;
Da spares Arme
At bankes varme,
Madkisten glemme de tomme Tarme,
Som skrege før.
 
Saa mangt nu tænker den Fisker paa,
Mangt med sig selv nu han monne snakke:
I Aar skal Jorddrot mig lade staae,
I Aar ei kastes jeg ned for Bakke,
Det har ei Fare,
Nu faaer jeg Vahre,
I Aar skal Fogden min Gryde spare
For Skat og Told.
 
God Hustrue hiemme seer ud igjen;
Det qvælder tidlig, og kold er Stuen,
I Krogen setter hun Rokken hen,
I Asken rager, giør Ild paa Gruen;
Tung op fra Stranden
Ind stamper Manden,
Tre vaade Trøier, en efter anden,
Han slænger hen.
 
 
Ordforklaring:
Drot = gå hen til fiskesnøren
faa vahre = måtte vente

Halászember sora zord nagyon,
korán főikéi, a kakast se várva,
pancsol napestig a partokon,
egyszer se gondol az otthonára;
ázik zekéje,
hó fuj szemébe,
aranyruhás, te az ő helyébe
ülnél vajon?
 
Sietve jár az idő. A kéz
orsóz, dob ólmot a vízmederbe,
s mig új csalétekét vág a kés,
horgán fickándoz a hal kerengve,
ő áll vacogva,
nincs másra gondja,
kenyér után, noha kordul a gyomra,
percig se néz.
 
Eltöpreng. Jár esze szótlanul,
sok mindenről imigy elbeszélget:
„Földjéről tán ki nem űz az úr,
csak bírja még erőm az évet,
akkor a télen
gyűl némi pénzem,
csak az adóbeszedő kíméljen
sarc, vám alól.”
 
Hű párja leskel az útra.
Kint korán sötétül, a ház hidegebb.
Rokkát letéve befűt megint,
hamvából szítja a kályhatüzet.
Vonszódva, lépve
jön már a férje,
nedves ruháit a ház földjére
ledobja mind.