Nygard, Olav: Az este most kél (No reiser kvelden seg Magyar nyelven)

No reiser kvelden seg i vesterbrun,
han trør på lette føter gjenom tun
og skuggeveven fjell-imillom hengjer.
Det gjeng ei kviskring gjenom kjørr og lyng,
og talatrasten skifter ljod og syng
med avdagsskjelven under sine strengjer.
 
Men dagen tek sin gangar fast i taum,
tek ferdakåpa på med gullrend saum
og burt frå blåne etter blåne skundar.
Det gular gjenom svale dal og lid
der skuggen ventar natta, brura si,
og ør i sine elskhugsdraumar blundar.
 
Med linne andardrag stig natta inn,
med myrke lokkar kringum hals og kinn
og herdaduk av alvelette eimar.
Og kløkke lundar, æolsharpe-klang,
ris bljugt som gjenteborn or moderfang
og sviv på lettan fot i svale heimar.
 
Det gjeng ein sælebiv imillom fjell
so fræa emnar seg og hamsar fell
og undrings-øre augo upp seg vender.
Or djupe himlar slær ein båregong
av evig skapings-gir og sfæresong
som helsar frendeblidt mot døkke strender.

Az este most kél fel nyugat felől,
és könnyű lábbal lép a legelőn,
árnyszövedék lebeg a sziklarésben.
Hangafüvekre suttogás hajol,
egy feketerigó hangol, dalol,
torkában fojtott alkonyremegéssel.
 
Lovai szárát fogja már a Nap,
egy sárgás porköpenyt magára kap,
és már vissza se néz a kék hegyekre,
hűs völgyön túl sárgán ragyogva jár,
hol az árny éj-menyasszonyára vár
szédült-szerelmes álomban merengve.
 
Lágyan pihegve jön az éjszaka,
nyakán s arca körül holló-haja
s a vállán tündérkönnyű párakendő.
Félénken eolhárfa-hang remeg,
mint anyaöltől elváló gyerek,
s a hűs otthonokba lebegve eljő.
 
Sziklák közt lélekremegés: e jó
gyümölcsérlelő, dióhullató,
szemek álmélkodó szédületében:
a szférák zenéjének s az örök
teremtésvágynak hulláma görög
a meghitt partokra a mély sötétben.