Peitieus, Guilhem de: [Imhol a szelíd kikelet] ([Ab la dolchor del temps novel] Magyar nyelven)

Ab la dolchor del temps novel
foillo li bosc, e li auchel
chanton, chascus en lor lati,
segon lo vers del novel chan;
adonc esta ben c'om s'aisi
d'acho don hom a plus talan.

De lai don plus m'es bon e bel
non vei mesager ni sagel,
per que mos cors non dorm ni ri,
ni no m'aus traire adenan,
tro que eu sacha ben de fi
s'el es aissi com eu deman.

La nostr' amor vai enaissi
com la branca de l'albespi
qu'esta sobre l'arbre tremblan,
la nuoit, a la ploia ez al gel,
tro l'endeman, que•l sols s'espan
per la fuella vert e•l ramel.

Equer me membra d'un mati
que nos fezem de guerra fi,
e que•m donet un don tan gran,
sa drudari' e son anel:
equer me lais Dieus viure tan
c'aia mas manz soz so mantel.

Qu'eu non ai soing de lor lati
que•m parta de mon Bon Vezi,
qu'eu sai de paraulas com van,
ab un breu sermon que s'espel,
que tal se van d'amor gaban,
nos n'avem la pessa e•l coutel.

Imhol a szelíd kikelet,
Új lomb lepi a ligetet,
Új nótáját fütyölgeti
A madár, mást-mást mindahány;
Örvendjen annak hát kiki,
Amit a legjobban kiván.

Onnan, hol él a szép, a jó,
Nem jő levél, se hírhozó;
Nincs álmom, nincsen mosolyom,
A lábam botorkálva lép,
Hisz nem tudom, nem tudhatom,
Vajon kötésünk tart-e még.

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

Emlékezem: egy reggelen
Békültünk ki, én s kedvesem,
S ő jutalmul szerelmesen
Gyűrűjét adta, boldogan;
Add megérnem, hogy a kezem
Övét még megoldja, Uram!

Szóljanak meg, nem érdekel,
Akkor se hagyom Hívem el;
Keringjen csak a suttogás,
Hordja csak, mint pelyvát, a szél ...
Szerelmét hadd hirdesse más:
A balta s nyele nem beszél.