Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gombrowicz, Witold: Sienkiewicz (Sienkiewicz Magyar nyelven)

Gombrowicz, Witold portréja

Sienkiewicz (Lengyel)

Czytam Sienkiewicza. Dręcząca lektura. Mówimy: to dosyć kiepskie, i czytamy dalej. Powiadamy: ależ to taniocha – i nie możemy się oderwać. Wykrzykujemy: nieznośna opera! i czytamy w dalszym ciągu, urzeczeni.
Potężny geniusz! – i nigdy chyba nie było tak pierwszorzędnego pisarza drugorzędnego. To Homer drugiej kategorii, to Dumas Ojciec pierwszej klasy. Trudno też w dziejach literatury o przykład podobnego oczarowania narodu, bardziej magicznego wpływu na wyobraźnię mas. Sienkiewicz, ten magik, ten uwodziciel, wsadził nam w głowy Kmicica wraz z Wołodyjowskim oraz panem Hetmanem Wielkim i zakorkował je. Odtąd nic innego Polakowi nie mogło naprawdę się podobać, nic antysienkiewiczowskiego, nic asienkiewiczowskiego. To zaszpuntowanie naszej wyobraźni sprawiło, że wiek nasz przeżywaliśmy jak na innej planecie i niewiele z myśli współczesnej przenikało w nas. Przesadzam? Gdyby historia literatury przyjęła jako kryterium wpływ sztuki na ludzi, Sienkiewicz (ten demon, ta katastrofa naszego rozumu, ten szkodnik) powinien by zajmować w niej pięć razy więcej miejsca niż Mickiewicz. Któż czytał Mickiewicza z własnej i nieprzymuszonej woli, któż znał Słowackiego? Krasiński, Przybyszewski, Wyspiański... byłoż to coś więcej niż literatura narzucana, literatura wmuszana? Lecz Sienkiewicz to wino, którym rzeczywiście upajaliśmy się i tu serca nasze biły... i z kimkolwiek się rozmawiało, z lekarzem, z robotnikiem, z profesorem, z ziemianinem, z urzędnikiem, zawsze natrafiało się na Sienkiewicza, na Sienkiewicza jako na ostateczny, najbardaiej intymny sekret polskiego smaku, polski „sen o urodzie”. Często był to Sienkiewicz zamaskowany – lub nie wyznany tylko, wstydliwie tajony – albo nawet czasem zapomniany – lecz zawsze Sienkiewicz. Dlaczego po Sienkiewiczu pisano jeszcze i wydawano książki – które nie były już ksiażkami Sienkiewicza?
Ażeby zrozumieć nasz romans sekretny (gdyż kompromitujący) z Sienkiewiczen, należy dotknąć sprawy drastycznej, a mianowicie problemu „wytwarzania urody”. Być urodziwym, pociągającym, ponętnym – to pragnienie nie tylko kobiety i, być może, im naród jest słabszy i bardziej zagrożony, tym dotkliwiej odczuwa potrzebę urody, która jest wezwaniem do świata: patrz, nie prześladuj mnie, kochaj! Lecz piękność potrzebna jest nam także, aby móc zakochać się w sobie i w swoim – i w imię tej miłości stawić opór światu. Narody zatem zwracają się do swoich artystów, aby oni wydobyli z nich piękność i stąd w sztuce piękność francuska, angielska, polska lub rosyjska. Czy ktokolwiek opracował historię urody polskiej w ciągu dziejów? Trudno o temat ważniejszy, gdyż uroda twoja określa nie tylko twój smak, ale i cały twój stosunek do świata, pewne rzeczy stają ci się niemożliwe; do przyjęcia nie dlatego, abyś je potępiał, lecz ponieważ są „nietwarzowe”, ponieważ „szkodzą ci na typ”, ponieważ – z nimi – nie mógłbyś urzeczywistnić tej piękności, jakiej pragniesz, na jaką się stylizujesz. Tak więc kobieta, która stylizuje się na dziecko, lub na trzpiotkę, nie chce, nie lubi, nie kocha myślenia, ułan zasię musi lubić wódkę, choćby jej nie lubił, wyrostek musi kochać papierosy.
Salon de beauté Sienkiewicza jest wynikiem długiegu procesu i, powtarzam, niewiele zrozumiemy z jego oszałamiających triumfów póki nie rozejrzymy się w polskich przygodach z urodą na przestrzeni ostatnich stuleci. Weźcie do ręki literaturę naszą z XVI i XVII stulecia, a przekonacie się, że ona prawie zawsze utożsamiała urodę z cnotą. Nie było w niej miejsca na piękność, zrodzoną wyłącznie z życia, wręcz przeciwnie życie ukazywało się tutaj okiełznane moralnością i tylko młodzieniec zacny, bogobojny i poczciwy mógł dostąpić kanonizacji estetycznej w sztuce. To właśnie nam się dzisiaj nie podoba – to nas nudzi – to wydaje się nam nieżywotne, niepociągające. Gdyż cnota, sama w sobie, jest nieciekawa i z góry wiadoma, cnota jest załatwieniem sprawy, to jest śmiercią; grzech jest życiem. I cnota może stać się żywotna tylko jako przezwyciężenie grzechu, który, poza tym, jest oryginalny, jest czymś co nas wyodrębnia i określa. Natura ludzka objawia się w grzechu, w żywotnej ekspansji, i ten kto nie zaznał takiego okresu żywotności, kto od dzieciństwa był tylko cnotliwy, niewiele będzie wiedział o sobie. Ale ówczesnej literaturze wydawała się nie do pomyślenia myśl bluźniercza, aby Piękno mogło istnieć poza Cnotą.
Co w sposób nieunikniony musiało doprowadzić do skostnienia formy. Typ Polaka, jaki proponowała literatura i sztuka, nie będąc dość nasycony grzechem, dość związany z życiem, musiał stać się oderwaną formułą – czyż nie tak dzieje się dzisiaj z oficjalną bolszewicką urodą młodego, rozpromienionegu robotnika z uśmiechem na ustach, młotem w dłoni i spojrzeniem skierowanym w świetlaną przyszłość, które nudzi nadmiarem cnoty? I stąd ta niesłychana przygoda nasza, jaką był wiek XVIII, genialny nieomal kryzys piękności polskiej, który postawił nas oko w oko z Brzydotą, z Rozwiązłością naszą... wiek sklerotycznego, starczego zesztywnienia i zarazem tępego rozwydrzenia, kiedy to rozbrat pomiędzy formą a instynktem wytworzył przepaść... najgłębszą chyba, jaka kiedykolwiek objawiła się sielskiemu naszemu duchowi. Nigdy, ani przedtem, ani potem, nie otarliśmy się bliżej o piekło i niewiele warta jest myśl o Polsce i Polakach, która z lekceważeniem pomija okres saskiego błazeństwa. Ale cóż mianowicie się stało? Stało się to, że Polak poczuł się karykatury Polaka. Jezuickie szkoły nie mogły dostarczyć urody bardziej żywotnej, więc, zrozpaczeni męczącym poczuciem okropności i śmieszności własnej, stoczyliśmy się w sklerozę i w farsę.
Bez kwestii, potężny idiotyzm nasz z tego okresu rodzi się między innymi z nie zaspokojonego pragnienia urody. Polska ówczesna to po prostu naród który nie umie być piękny. Na dnie owego kontredansu opasłych szlachciurów dostrzegać się daje rozpacz wskutek niemożności dotarcia do źródeł żywego wdzięku, to dramat istot zmuszonych zaspakajać się takimi namiastkami jak ceremoniał, honory, godności i wyladowywać się w uroczystym rytuale, podczas gdy obżarstwo, lubieżność i pycha nie znajdują już żadnego hamulca. Jaka szkoda niepowetowana, że saska groteska nie została doprowadzona do swych ostatecznych konsekwencji ! Gdyż to samoudręczenie w brzydocie, w głupocie, zawiodłoby nas prawdopodobnie do wyższych postaci piękności i rozumu – ten dręczący konflikt z formą, która stała się nam wroga, mógłby znakomicie wydoskonalić naszą wrażliwość na formę – i, kto wie, może uzyskalibyśmy w ten sposób lepsze zrozumienie tego nieuleczalnego rozdźwięku, jaki istnieje między człowiekiem a jego formą, jego „stylem” – a ta myśl pozwoliłaby nam dostrzec na koniec istnienie Formy, jako takiej, sprawiłaby, że nie tyle „styl polski” ile stosunek nasz, jako ludzi, do tego stylu, stałby się najważniejszą naszą troską. Tak, dokonalibyśmy, być może, ważnych odkryć, dotarlibyśmy do idej płodnych, nowych, gdyby... gdyby nie Mickiewicz. Niestety! Mickiewicz złagodził nam bóle, nauczył nas nowej piękności, która na długie lata stała się obowiązującą i sprawił, że znowu staliśmy się zadowoleni z siebie.
Gdybyż to była dobra robota!... Ale prawdziwej piękności nie osiąga się przemilczaniem brzydoty. Niewiele zdołacie dokonać ze swoim ciałem, jeśli wstydliwość nie pozwoli wam rozebrać się do naga. A cnota nie polega na ukrywaniu grzechów, ale na ich przezwyciężaniu, cnota prawdziwa nie tylko nie boi się grzechu, ale go szuka – gdyż on jest racją jej istnienia. Sztuka jest zdolna znakomicie wzmóc piękność człowieka lub narodu, pod warunkiem, że jej pozostawimy pełną swobodę działania. Ale Mickiewicz, wieszcz równie miłosierny co wstydliwy, tyleż pobożny co płochliwy, wolał nic rozbierać do naga a wszechobejmująca dobroć jego bała się zajrzeć prawdzie w oczy. Był on naiwiększyzn objawieniem tej estetyki polskiej, która nie lubi „babrać się” w brudach, ani robić nikomu przykrości. Lecz największa słabość Mickiewicza na tym polegała, że był poetą narodowym, to jest utożsamionym z narodem i wyrażającym naród, a przeto niezdolnym ujrzeć narodu z zewnątrz jako czegoś „istniejącego w świecie”. Pozbawiony punktu oparcia w tym świecie zewnętrznym i we własnej indywidualnej jaźni, nie mógł ruszyć narodu z posad i – w tych warunkach – dokonał tego na co było go stać, to jest zaopatrzył nas w taką piękność jaka w danej chwili odpowiadała naszym narodowym interesom. Ponieważ utraciliśmy niepodległość i byliśmy słabi, przyozdobił słabość naszą pióropuszem romantyzmu, uczynił z Polski Chrystusa narodów, przeciwstawił naszą chrześcijańską cnotę nieprawości zaborców i wyśpiewywał piękno naszych krajobrazów. 


Sienkiewicz (Magyar)

Sienkiewiczet olvasom. Gyötrelmes olvasmány. Azt mondjuk rá: elég silány, és tovább olvassuk. Azt mondjuk: hisz bóvli az egész - és mégsem tudjuk letenni. Felkiáltunk: elviselhetetlen opera! és folytatjuk az olvasást, mint akit megbabonáztak.
Hatalmas lángelme! - ám elsőrendű író aligha volt még ilyen másodrendű. Akár egy másodosztályú Homérosz, akár egy elsőrendű idősebb Dumas. Nehéz az irodalomtörténetben hasonló példát találni arra, hogy valaki ennyire bűvkörébe vonja a nemzetet, ilyen mágikus hatást gyakoroljon a tömegek fantáziájára. Sienkiewicz, a mágus, a csábító beültette a fejünkbe Kmicicet, Wołodyjowskit és a nagyhetman urat, és rájuk húzta a reteszt. Ettől kezdve a lengyeleknek semmi egyéb nem tudott igazán tetszeni, semmi sienkiewiczellenes, semmi sienkiewicztelen. A lengyel képzelet e bedugaszolása oda vezetett, hogy szinte a századot úgy éltük le, akár egy idegen bolygón, s a modern gondolkodásból nem sok hatolt a tudatunkba. Túloznék? Ha az irodalomtörténet kritériumként fogadná el, hogy a művészet milyen hatást tesz az emberekre, akkor Sienkiewicz (ez a démon, értelmünk e katasztrófája, e kártevő) ötször akkora helyet foglalna el lapjain, mint Mickiewicz. Ki az, aki Mickiewiczet kényszer nélkül és önszántából olvasta, ki ismerte Słowackit? Krasiński, Przybyszewski, Wyspiański... jelentettek-e többet, mint kötelező olvasmányt, mint kényszerű olvasmányt? De Sienkiewicz a bor, amivel csakugyan leittuk magunkat, és benne vert a szívünk... és bárkivel elegyedtünk szóba, orvossal, munkással, tanárral, földbirtokossal, hivatalnokkal, mindig Sienkiewiczre lyukadtunk ki, mint a lengyel ízlés végső, legintimebb titkára, mint a megálmodott „lengyel szépségre”. Gyakran álarc volt e Sienkiewiczen: az esetleg be sem vallott, a szégyenlősen eltitkolt vagy a néha még el is felejtett Sienkiewicz, mégis mindig Sienkiewicz. Egyáltalán miért írtak Sienkiewicz után könyveket, miért adták ki őket, ha ezek már nem lehettek Sienkiewicz könyvei?
Ha meg akarjuk érteni Sienkiewiczhez fűződő titkos (hisz kompromittáló) viszonyunkat, muszáj érintenünk egy érzékeny pontot, éspedig a „szépségformálás” kérdését. Csinosnak, kellemesnek, vonzónak lenni - ez nem csupán a nők vágya, s meglehet, minél gyengébb egy nép és minél több veszély fenyegeti, annál gyötrőbben igényli, hogy bájos legyen, akárha felhívással fordulna a világhoz: nézd, ne bánts, szeress! De a szépség azért is igényünk, hogy szerelmesek lehessünk önmagunkba és a saját fajtánkba, s e szerelem jegyében szembeszegülhessünk a világgal. A népek tehát művészeikhez fordulnak, hogy bányásszák elő belőlük a szépséget, s innen fogalmazódik meg a művészetben a francia, az angol, a lengyel vagy az orosz szépség. Feldolgozta-e valaki a lengyel báj alakulását a történelem folyamán? Nehéz lenne lényegesebb témára lelnünk, hisz a kinézeted nemcsak az ízlésedet határozza meg, hanem egész viszonyodat a világhoz; több dolog például nem azért elfogadhatatlan számodra, mert elítéled, hanem mert „nem megy az arcodhoz”, mert „nem áll jól”, mert nem tudod vele megvalósítani azt a szépséget, amire vágysz, amihez idomulsz. Így hát a nő, aki gyerekesnek vagy csélcsapnak stilizálja magát, nem keresheti, nem kedvelheti, nem szeretheti a gondolkodást, az ulánusnak viszont imádnia kell a vodkát, még akkor is, ha nem szereti, s a kamasz legyen oda a cigarettáért.
Sienkiewicz salon de beauté-ja hosszú folyamat eredménye, s ismétlem, nem sokat értünk meg őrjítő diadalából, amíg nem tekintünk szét az elmúlt századok lengyel bájeseteinek történetében. Vegyétek kézbe XVI. és XVII. századi irodalmunkat, s meggyőződhettek róla, hogy akkoriban szinte minden esetben azonosították a bájt az erénnyel. Annak a szépségnek, amelyet egyszerűen csak az élet szült, ott semmi helye nem volt, ellenkezőleg, az élet eleve erkölcsi korlátok közt jelent meg, s csak a tehetős, istenfélő és tisztességes ifjú remélhette, hogy a művészet esztétikailag is kanonizálja. Csakhogy épp ez nem tetszik nekünk ma, untat, életidegennek, visszatetszőnek érezzük. Minthogy az erény önmagában érdektelen és előre kiismerhető, elintézi az élet dolgait, tehát maga a halál; a bún az élet. Az erény csak mint a bűn legyőzése válhat élővé, ám a bűn ráadásul eredeti, olyasmi, ami megkülönböztet és személy szerint meghatároz. Az emberi természet a bűnben nyilatkozik meg, az eleven expanzióban, s aki nem élte át a vitalitásnak e korszakát, aki gyerekkorától csak erényes volt, az nem sokat tud magáról. De az egykori irodalom számára elképzelhetetlen szentségtörés volt, hogy a Szépség az Erény nélkül is létezhet.
Ez pedig elkerülhetetlenül a formák megmerevedéséhez vezetett. A lengyel hőstípus, amellyel az irodalom szolgált, nem itatódott át eléggé a bűnnel, nem kötődött eléggé az élethez, absztrakt figurává kellett hát válnia; de nem ugyanez történik-e ma az ifjú, sugárzó arcú munkás bolsevik bájával is, akinek mosoly ül az ajkán, a markában kalapács, tekintete a fényes jövőbe néz, ami épp attól oly unalmas számunkra, hogy csordultig tele erénnyel? S innen az a különös kaland is, amit számunkra a XVIII. század jelentett, a lengyel szépség e már-már zseniális válsága, amely odaállított bennünket szemtől szembe a magunk Csúfságával, Feslettségével... Az aggkori szklerózis, ám ugyanakkor az ostoba szabadosság százada, amikor ösztön és forma annyira kettévált, hogy szakadék tátongott közöttük... talán a legmélyebb szakadék, ami idillikus lelkünk előtt valaha is feltárult. Soha, se előtte, se utána nem voltunk közelebb a pokolhoz, s nem sokat ér, ha valaki úgy próbál Lengyelországról és a lengyelekről gondolkodni, hogy lekezeli s mellőzi a szász korszak esztelenségét. De mi is történt valójában? Az történt, hogy a lengyel önmaga karikatúrájának érezte magát. A jezsuita iskolák nem tudtak vitálisabb szépségmodellel szolgálni, így kétségbeesve a kínzó érzéstől, hogy önmagunkat szörnyűnek és nevetségesnek kell látnunk, a szklerózisba és a bohózatba menekültünk.
Nem kétséges, hogy roppant idiotizmusunk többek közt az e korszakban kielégítetlenül maradt bájigényünkből ered. A lengyelség ekkortájt az a nemzet, amely nem tud szép lenni. A pocakos, faragatlan nemesek hajdani kontratáncában ott a kétségbeesés, hogy képtelenek eljutni az élő kellem forrásaihoz, ez a drámájuk, pótszerekkel nyugtatják magukat, olyasfélékkel, mint a ceremóniák, a becsület, a méltóság, és ünnepi rítusokban könnyítenek magukon, miközben a zabálást, a bujaságot és a gőgöt semmi sem zabolázza meg. Minő pótolhatatlan veszteség, hogy e groteszk szász komédia nem jutott el a maga végkövetkeztetéseiig! Hiszen ha megszenvedjük csúfságunkat, ostobaságunkat, akkor minden bizonnyal a szépség és az értelem magasabb régióiba jutunk el, ha gyötrelmes küzdelmet folytatunk az ellenségesnek érzett formával, úgy nagyszerűen kifinomulhatott volna saját formaérzékenységünk, és ki tudja, nem fogtuk volna-e fel jobban azt a gyógyíthatatlan diszharmóniát, ami az ember és formája, „stílusa” között fennáll; e nézőpont végül is hozzásegített volna, hogy észrevegyük a Formának mint olyannak a létezését, hozzásegített volna, hogy ne annyira a „lengyel stílus” legyen a fő problémánk, inkább a viszony, amely e stílushoz fűz. Így alkalmasint lényeges felfedezésekre tehettünk volna szert, új, termékeny eszmékhez juthattunk volna, ha... ha nem lett volna Mickiewicz. Sajnos, igen! Mickiewicz megszelídítette a fájdalmunkat, megtanított bennünket arra az új szépségre, amely utána hosszú évtizedeken át kötelező volt, s amely újfent önelégültséggel töltött el bennünket.
S ha legalább kisült volna belőle valami!... De igazi szépség nem teremthető a csúfság elhallgatásával. Mihez kezdtek a testetekkel, ha a szégyenérzet megakadályoz benne, hogy meztelenre vetkőzzetek? Az erény nem a bűnök eltitkolásán, hanem legyőzésén alapul, az igazi erény nemcsak hogy nem fél a bűntől, de keresi is azt, hisz létének értelme a bűnben van. A művészet kiválóan alkalmas rá, hogy megszilárdítsa akár az egyén, akár a nemzet szépségét, feltéve, hogy teljes cselekvési szabadságot kap. Ám Mickiewicz, a próféta, amennyire irgalmas volt, annyira szégyenlős is, amennyire jámbor, annyira félénk, nem szerette a meztelenséget, mindent átölelő jósága félt attól, hogy bárkinek úgy istenigazából a szemébe nézzen. Az a lengyel esztétika, amelynek legnagyobb megtestesítője lett, nem szeret „turkálni” a szemétben, és nem kíván senkinek kellemetlenséget okozni. De Mickiewicz fő gyengesége épp abban rejlett, hogy nemzeti költő lett, azaz azonosult a nemzettel és kifejezte a nemzetet, mégsem volt képes kívülről látni népét mint „a világban létező” jelenséget. S minthogy nem talált támpontot sem a külvilágban, sem saját énjében, nem tudhatta alapjaiban mozgósítani a nemzetet, így csak azt végezte el, ami - e körülmények közt - módjában állt, azaz megajándékozott bennünket a maga szépségeszményével, ami az adott pillanatban nemzeti érdekeinknek is megfelelt. Ha már elveszítettük függetlenségünket és gyengék lettünk, akkor a romantikus tollforgójával megalkotta Lengyelországból a nemzetek Krisztusát, keresztény erényességünket szembeállította a megszállók jogtiprásaival és megénekelte a lengyel táj szépségét. 


Az idézet forrásaWitold Gombrowicz: Napló 1953–1956, p. 455–460.

minimap