Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Słowacki, Juliusz: Agamemnón sírja (Grób Agamemnona Magyar nyelven)

Słowacki, Juliusz portréja
Lator László portréja

Vissza a fordító lapjára

Grób Agamemnona (Lengyel)

O! Polsko! póki ty duszę anielską
Będziesz więziła w czerepie rubasznym,
Poty kat będzie rąbał twoje cielsko,
Poty nie będzie twój miecz zemsty strasznym,
Poty mieć będziesz hyjenę na sobie,
I grób – i oczy otworzone w grobie.

Zrzuć do ostatka te płachty ohydne,
Tę – Dejaniry palącą koszulę:
A wstań jak wielkie posągi bezwstydne,
Naga – w styksowym wykąpana mule,
Nowa – nagością żelazną bezczelna –
Nie zawstydzona niczém – nieśmiertelna.

Niech ku północy z cichéj się mogiły
Podniesie naród i ludy przelęknie,
Że taki wielki posąg – z jednéj bryły,
A tak hartowny, że w gromach nie pęknie,
Ale z piorunów ma ręce i wieniec;
Gardzący śmiercią wzrok – życia rumieniec.

Polsko! lecz ciebie błyskotkami łudzą;
Pawiem narodów byłaś i papugą;
A teraz jesteś służebnicą cudzą. –
Choć wiem, ze słowa te nie zadrżą długo
W sercu – gdzie nie trwa myśl nawet godziny:
Mówię – bom smutny – i sam pełen winy.

Przeklnij – lecz ciebie przepędzi ma dusza,
Jak Eumenida przez wężowe rózgi.
Boś ty, jedyny syn Prometeusza –
Sęp ci wyjada nie serce – lecz mózgi.
Choć Muzę moją w twojéj krwi zaszargam,
Sięgnę do wnętrza twych trzew – i zatargam.

Szczeknij z boleści i przeklinaj syna,
Lecz wiedz – że ręka przekleństw wyciągnięta
Nade mną – zwinie się w łęk jak gadzina,
I z ramion ci się odkruszy zeschnięta,
I w proch ją czarne szatany rozchwycą;
Bo nie masz władzy przekląć – Niewolnico! 


Agamemnón sírja (Magyar)


- UTAZÁS NÁPOLYBÓL A SZENTFÖLDRE, VIII. ÉNEK -

Zengjen a lanton fantasztikus ének,
Gondolataim komoran kisérje,
Mert Agamemnón sírboltjába lépek,
S szótlan ülök. Az Atreidák vére
E szomorú hely falaira száradt.
Álmodik szívem. Hogy emészt a bánat!

Ó, milyen messze zeng ez arany hárfa,
S nékem az örök visszhang csak a részem!
Druida sír ez, nagy sziklába vágva,
Hol sír a bús szél, ki-be jár a résen,
Mintha Élektra halk jajszava szállna
A babérok közt: „Hogy emészt a bánat!”

Itt Arakhnéval cívódik a szellő,
Fonalát tépi - ott a kopár bércen
Kakukkfű búsong, illatot lehellő,
Emitt a romok kék hegyén a szélben
Szállnak a magvak - s ezek a kis pelyhek
Járnak a sírban, elsuhanó lelkek.

Kő alatt búvó tücskök dala szól itt,
Most delel éppen, letűz a nap égve,
Cirpel a tücsök, hallgatásra szólít.
Ím, ez a régi rapszódia vége:
Cirpelő zene, szava síri mélynek,
Csendszülte himnusz, jelenéses ének.


Oly néma vagyok, mint ti, síri alvók,
Kiknek az álmán őrt a tücskök állnak.
Nem bántja szégyen lelkemet, a gyarlót,
S nem viszik elmém nagyratörő szárnyak.
Néma alázat fog el a sírboltban,
Hol nagyság, gazság, és gőg pihen holtan.

Fenn a sír ormán lomb borul a kőre,
Egy kicsi tölgyfát nevel a sír dombja,
Veréb vagy galamb volt az ültetője,
Sűrü a fácska haragoszöld lombja:
Nem tűz a sírba egy szemernyi fény sem.
Egyik kis ágról egy levelet téptem.

Nem riadt tiltva jelenés se, rém se,
Ágbogon nem sírt hazajáró lélek,
Csak a nap lelt ott kicsit nagyobb résre,
S aranyos fénye lábam elé tévedt,
S úgy tűnt, e sugár, mely elibém hullott,
Homérosz lantján hajdan arany húr volt.

S tétova vággyal indultam is arra,
Nyúltam is érte, remegőre vonni,
Készteni könnyre, vad, haragos dalra,
Mert ím a sír, a néma hamu - semmi...
Remegett, mikor a kezembe fogtam,
Jajja se hallott, úgy elpattant nyomban.

Így hát a sorsom: ülni horpadt halmon,
Törékeny, lenge bánatokra várván,
Trónt ülni csendes álombirodalmon,
S csak holtak hallják hang nélküli hárfám.
Sorsom: így élni, bénán az iszonytól...
Lóra! A fénybe! Ragadj, vihar, tombolj!

Lóra! Megzörren a patak holt ágya,
Víz helyett babér folyik benne rőten,
Könny a szememben s villám lobogása,
Repül a lovam, száll a levegőben,
Vágtat a vihar nyilaitól űzve,
Míg csak egy síron nem esik majd össze.

Thermopülaiban? Nem, Khairóneiában,
Ott esik össze lovam ama tájon,
Mert olyan ország szült, ahol a gyáva
Szívnek a remény látomása: álom.
Abban a sírban botlik meg a jó ló,
Mert az a sír a honnihoz hasonló.

Thermopülaiból tovaűznek engem
A halott hősök, mert helóta ország,
Szomorú nemzet fiának születtem,
Mely tehetetlen temeti a sorsát,
Mely valahányszor küszködik a vésszel,
Vitézeinek csak a fele vész el.

Thermopülaibau, a sziklaszorosban
Körül se nézek, megállani félek,
Mert olyan arcok, szemek vannak ottan,
Hogy minden lengyel szívet szégyen éget.
Meghalok inkább, büszke görög szellem,
Hogysem előtted láncomat viseljem.

Thermopülaiban - számot hogyan adnék,
Hogyha a sírnál - szíve fölött sebbel –
Véresen állna a maroknyi hadnép,
S kérdene: „Sokan voltatok? Feledd el,
Hogy miközöttünk századévek vannak!”
Szólana egyik - mit felelnék annak?

Thermopülaiban - aranyöve nélkül,
Köntöse nélkül - Leonidasz, holtan,
Ámde a lélek gyönyörűszép ékül
Izzik a dermedt márványidomokban.
Népe sokáig nem feledte el még
Illatos tüzét, széttöretett kelyhét.

Ó, lengyel hazám! Míg angyali lelked
Otromba cserép börtönébe zárod,
Addig a kínzók szakadatlan vernek,
Addig a bosszút hasztalanul várod,
Hiéna tépi tested, nem menekszel,
Nyitva a szemed, s holtra válva fekszel.

Tépd le az undok öltözetet végre,
Mely Déianeira inge gyanánt éget,
Mint roppant szobor magasodj az égre,
Mutasd meg bátran mezítelenséged,
Lépj be a Sztüxbe, tisztulj meg a habban,
Légy, mint a gránit, kemény s halhatatlan!

Kelj ki a sírból egy éjszaka, népem!
Lássa a világ ámulva, riadtan:
Eleven szikla, szobor jön az éjben,
Mellén a villám darabokra pattan,
Mennykő a karja, tűz a koszorúja,
Ég szeme, arca megszínesül újra.

Ám hiú dísz csal, ámít üres álom,
Lettél a népek közt papagáj s páva,
Cselédje másnak! Nyakadon a járom!
Jól tudom én, hogy hasztalan a gyáva
Szívnek az intés - szólok azért mégis,
Mert szomorú és vétkes vagyok én is.

Átkozz meg - ám én űzlek, tovahajtlak,
Mint az Erinnüsz ostorozó karja,
Mert Prométheusz sorsa betelt rajtad,
S nem szíved tépi kínzód - agyad falja!
Bárha Múzsámat beszennyezi véred,
Jonhodat tépem, hadakozom véled.

Átkozz meg engem gyötrődve, vonítva,
Ám ha a karod átokra kinyúlna,
Mint fene kígyó, kunkorodna vissza,
Csonkja a vállról elaszva lehullna,
S ördögök tépnék ízeire széjjel!
Rabszolgaasszony! Átkod sosem ér el.



KiadóEurópa Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaJuliusz Słowacki versei

minimap