Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Witkiewicz, Stanisław Ignacy: Pożegnanie jesieni

Witkiewicz, Stanisław Ignacy portréja

Pożegnanie jesieni (Lengyel)

„Nareszcie nie trwam w trwaniu” – rzekł głośno Atanazy nieswoim głosem, jakby nie on, i zdanie to, jak nonsens senny, zdawało się mieć jakiś sens niezmiernie głęboki – i łupnął znowu dużą dawkę koko. Jakże wyrazić to, co widział, kiedy już w stanie zwykłym piękność świata jest czasem bólem nieznośnym – ten ból, spotęgowany w nieskończoność i nagle zmieniony w rozkosz tę drugą już, o tym samym co ten ból napięciu, zimną, czystą, przejrzystą... A do tego to poczucie, że to ostatni raz, że już nigdy... Piętrzyły się przed nim znane, kochane szczyty w glorii nieziemskiej, wyniesione już nad tę dolinę, ale w inny wymiar, w idealny byt, graniczący w swej doskonałości z niebytem – bo cóż doskonalszego jest od Nicości?
I kiedy „trwał tak bez trwania”, doszedł go nagle jakiś trzask i szum: ze splątanych skoruszyn i rokit wysunęła się ciemnobrązowa włochata masa i szła przez mały trawniczek między głazami, z którego sterczały zeschłe baldaszki i więdnące jesienne gencjany – wprost ku niemu. Za nią dwa mniejsze takie same stwory: niedźwiedzica z małymi, czyli pewna śmierć – atakuje zawsze pierwsza. Ale Atanazy stracił już pod wpływem koko świadomość niebezpieczeństwa. Szła z wiatrem (lekki chłodny powiew wiał od cieniów w dolinie ku słonecznym krzesanicom Jaworowego) – nie czuła nic – nie widziała zza kamieni. Nagle wysunęła się i ujrzała go. Stanęła. Widział oczy jej pełne strachu i zdziwienia. Małe stanęły też – mrucząc. „Masz babo placek – rzekł Atanazy bez cienia strachu. – Popsuje mi ostatnią chwilę.” Ale i nowy widok ten, i to powiedzenie włączone było w tamtą chwilę: nie rozrywały jej ram tamtego wymiaru, nie naruszały jej uroku. Krótki ryk i niedźwiedzica, stając na tylne łapy, porwała przednimi duży jak dwie głowy kamień i puściła go w Atanazego, a potem zaczęła iść na dwóch łapach ku niemu. Kamień przeleciał mu koło głowy i roztrzaskał się o głaz, o który się opierał. Niedoszły samobójca zerwał się i rozejrzał się dokoła. Instynkt samoobrony działał mechanicznie jak instynkt rozrodczy u sphexa nakłuwającego liszkę. „Oto Bergson – czyż można to właśnie «zamienić na poznanie» – blaga” – pomyślał równie automatycznie w jakimś ułamku sekundy. Broni nie miał. Chwycił całą garść białego proszku, którego kupkę miał na papierze obok siebie i cisnął w pysk niedźwiedzicy rozwierający się tuż nad nim i odskoczył w tył na głaz. Przypomniał mu się Łohoyski, który kokainował swego kota, i roześmiał się nagle szeroko – to była wyższa marka.
Niedźwiedzica zasypana proszkiem o nie znanym jej, wstrętnym zapachu, z ubielonym czarnym pyskiem, opadła na przednie łapy i zaczęła prychać i furczeć, wycierając nos to jedną łapą, to drugą i wciągając przy tym szalone jak na nią dawki zabójczego jadu. Widocznie działanie było piorunujące, bo wpadła wprost w szał, zapominając o Atanazym. Tarzała się z rykiem, z początku z odcieniem wstrętu – potem ryk zamienił się w charczenie rozkoszy. Małe patrzyły ze zdziwieniem na dzikie zachowanie się matki. Leżała przez chwilę bez ruchu, patrząc z zachwytem w niebo, po czym rzuciła się na swe dzieci i zaczęła je pieścić, i bawić się z nimi w szalony, niezwykły widać sposób. Atanazy, zamiast uciekać, zgarnął tylko swoje rzeczy (resztę proszku, jakie dziesięć gramów, zawinął starannie w papierek) i patrzył na to z początku ubawiony. „Zakokainować niedźwiedzicę to jest bezwzględnie najwyższa marka. Oto ten mój czyn przedśmiertny. Jeszcze jedna próba przed śmiercią.” Spojrzał w górę. (Tam, wśród traw, następował względny spokój – niedźwiedzica lizała i pieściła swoje dzieci charcząc z niepojętych, spotęgowanych uczuć.) Wszystko było piękne jak pierwej, ale inaczej...
Nagle jakaś straszna błyskawica świadomości rozdarła mózg Atanazego: był to grom szaleństwa, ale w tym stanie wydało mu się to objawieniem: „Jak to? Ja miałbym tak samo, jak to nieszczęsnę bydlę?” 


Az ősz búcsúja (Magyar)

„Végre nem tartamban létezem” - szólt Atanazy hangosan, különös, idegennek tűnő hangon, s úgy érezte, mintha a mondatnak, akár egy badar álomnak, valamilyen végtelenül mély értelme lenne - megint bedobott egy nagy adag kokót. Hogy is lehetne kifejezni, amit látott, amikor a világ szépsége néha már közönséges állapotban is elviselhetetlen fájdalommal jár - ez a fájdalom fokozódott a végsőkig, s változott át hirtelen a másik, hűvös, fagyos, áttetsző gyönyörűséggé, amely éppoly intenzív, mint e fájdalom... S mindehhez még az érzés, hogy most utoljára, már soha többé... Földöntúli glóriában tornyosultak előtte az ismert, szeretett hegycsúcsok, a völgy fölé emelkedve, de egy másik dimenzióba, az eszményi létbe, amely tökéletességével a nemléthez közelít-hisz mi tökéletesebb a Semminél?
E „tartam nélküli létezés” közben egyszer csak recsegést és zajt hallott. A berkenyék és törpefüzek sűrűjéből sötétbarna, szőrös tömeg bontakozott ki és csörtetett át a sziklák között a tisztáson, ahol száraz ernyősvirágúak és fonnyadó őszi tárnicsok meredeztek - egyenesen feléje tartott. Mögötte két kisebb, hasonló teremtmény: anyamedve a kölykeivel, vagyis a biztos halál - mindig elsőnek támad. De Atanary a kokótól már elvesztette veszélyérzetét. Szélirányból jött a medve (enyhe, hűvös szellő fújt a völgy árnyékos mélyéből a Jaworowy napfényes sziklafalai felé) - nem érezte a szagot - nem látott a kövektől. Egyszer csak előbukkant, és észrevette Atanazyt. Megállt. Atanazy látta félelemmel és csodálkozással teli tekintetét. A bocsok is megálltak -brummogtak. „Na tessék - mondta Atanazy, és nyoma sem volt benne a félelemnek. - Még elrontja itt nekem az utolsó pillanatokat.” De mind a látvány, mind az, amit mondott, illeszkedett ama bizonyos pillanatba: nem lépett túl másik dimenziója keretein, nem ártott szépségének. Rövid bőgés: az anyamedve a hátsó lábára állt, a mellsővel pedig felkapott egy akkora követ, mint két fej, és Atanazy felé hajította, majd két lábon megindult feléje. A kő a feje mellett süvített el, és a sziklához csattant, aminek támaszkodott. A hoppon maradt öngyilkos felpattant, és körülnézett. Gépiesen működött benne az önvédelem ösztöne, akárcsak a fajfenntartásé a hernyót átszúró darázsban. „A híres Bergson - hát lehet ezt »megismerésre cserélni«? – humbug” - gondolta ugyanilyen gépiesen a másodperc törtrésze alatt. Nem volt nála fegyver. Felkapott egy marék fehér port (ott hevert mellette a papíron, kis kupacban), a fölébe magasodó medve kitátott pofájába csapta, majd felugrott a sziklára. Eszébe jutott Łohoyski, aki kokaint adott a macskájának, és hirtelen elvigyorodott - csúcs. Az anyamedve, az ismeretlen, gusztustalan szagú porral behintve, kifehéredett fekete pofával a mellső lábára zuhant, és prüszkölni, fújtatni kezdett, hol egyik, hol másik mancsával dörzsölve az orrát, őrületes adagot szippantva be a gyilkos méregből. A hatás láthatóan lenyűgöző volt, kitört rajta a téboly, Atanazyról is megfeledkezett. Fetrengett, bőgött, először némi undorral - aztán a bőgés átalakult kéjes hörgéssé. A bocsok megütközéssel figyelték anyjuk szertelen viselkedését. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, elragadtatással bámulva az eget, aztán a kölykeire vetette magát, és kezdetét vette valami féktelen, szemlátomást szokatlan ciróka-maróka. Atanazy, ahelyett hogy menekülőre fogta volna, összeszedte a holmiját (a maradék port - olyan tíz gramm lehetett - gondosan becsavarta a papirosba), és egyelőre vidáman figyelte a mókát. „Bekokainozni egy medvét: semmi kétség, ez a csúcs. Íme, a halál előtti nagy tettem. Még egy utolsó próba.” Felnézett. (Odalenn, a fűben viszonylagos nyugalom állt be - az anyamedve az érthetetlen, felfokozott érzésektől hörögve nyalogatta, dédelgette kölykeit.) Szép volt minden, mint először, csak másképp... Hirtelen rettentő felismerés hasított Atanazyba: a téboly villámcsapása, de ebben az állapotban kinyilatkoztatásnak vélte: Hogyan? Én is ilyen lennék, mint ez a szerencsétlen állat? 


Az idézet forrásaStanisław Ignacy Witkiewicz: Az ősz búcsúja, p. 427–429.

minimap