Alexandre, António Franco: estamos chamando, clamando, somos todos ouvidos

estamos chamando, clamando, somos todos ouvidos

para a tua boca de silêncio,

poderíamos avançar se nos coubesse

uma resposta, uma pergunta, a hesitação

instantânea do gesto, quando armados

erguemos o destino sobre as quatro paredes da terra.

seguro e certo é caminharmos no incêndio,

com a arte infantil de antigamente

soltos na cidade, ao assobio das árvores,

amando na pobreza essas palavras riscadas nas ardósias,

e a terra inevitável que ficava

no capítulo do fim,

como julgas poder

ficar mudo no escuro, amealhando a terra

e o sopro dos ventos, como podes pensar

que nos assusta o pequeno rumor da eternidade?

se nenhuma memória nos basta. se estamos chamando, clamando,

e em nossas mãos te levatamos; tu nos levas.

folyton hívunk, fohászkodunk, éberen figyelünk

a te csönddel tömött szádra,

előbbre jutnánk, ha jönne valami

válasz, kérdés, jelzés ha tétova is

az már erőre szítana,

hogy kitörjünk ebből a földi körből.

biztos bizonyosság, hogy tűzvészben gyaloglunk,

valamikori gyermeki érzékenységgel

nyitottan a városra, a levelek susogására,

kifosztottságukban is szeretve e palatáblára rótt szavakat,

és a földet, mely még menedékünk maradt

a végkifejlett felé sodródó világban.

hogyan gondolod hát, hogy rejtekezhetsz

a néma sötétség mélyén, rögönként összerakva a földet,

össze a szelek fújását, miként vélheted úgy,

hogy megijeszthetnek minket az örökkévalóság apró zajai?

s nem elegendő emlék számunkra, ha hívunk s imádkozó

kezünkkel mi emelünk föl téged, mégis te viszel minket.