Andrade, Eugénio de: Entre Março e Abril

Que cheiro doce e fresco,

Por entre a chuva,

Me traz o sol,

Me traz o rosto,

Entre Março e Abril,

O resto que foi meu,

O único

Que foi afago e festa e primavera ?

Oh cheiro puro e som de terra !

Não das mimosas,

Que já tinham florido

No meio dos pinheiros ;

Não dos lilases,

Pois era cedo ainda para mostrarem

O coração às rosas ;

Mas das tímidas, dóceis flores

De cor difícil,

Entre limão e vinho,

Entre marfim e mel,

Abertas no canteiro, junto ao tanque.

Frésias,

Ó pura memória

De ter cantado –

Pálidas, flagrantes,

Entre chuva e sol

E chuva

- que mãos vos colhem,

Agora que estão mortas

As mãos que foram minhas ?

Micsoda édes és friss illat,

az eső kellős közepén,

visz a nap,

visz az arc,

március és április között,

az arc, ami az enyém volt,

az egyetlen,

amit kényeztettek, ami ünnep, ami tavasz?

Ó, tiszta és egyedül földi illat!

a mimózáké,

már elvirágoztak

a fenyők felén;

nem az orgonáké,

hiszen még korai volna,

hogy megmutassák

a rózsáknak szívüket;

hanem a félénk és szófogadó virágoké,

színük meghatározni nehéz,

valahol a citrom és a bor,

az elefántcsont és méz között van,

kinyíltak az ágyásokban, közel az öntözőhöz.

Epervirágok,

ti tiszta emlékezet,

hogy volt ének -

halványak, illatosak,

az eső és a nap között

– milyen kezek szednek le,

most, hogy halottak azok

a kezek, amik az enyémek voltak?