Andresen, Sofia de Melo Breyner: Jardim Perdido

Jardim em flor, jardim de impossessão,
Transbordante de imagens mas informe,
Em ti se dissolveu o mundo enorme,
Carregado de amor e solidão.
 
A verdura das árvores ardia,
O vermelho das rosas transbordava,
Alucinado cada ser subia
Num tumulto em que tudo germinava.
 
A luz trazia em si a agitação
De paraísos, deuses e de infernos,
E os instantes em ti eram eternos
De possibilidades e suspensão.
 
Mas cada gesto em ti se quebrou, denso
Dum gesto mais profundo em si contido,
Pois trazias em ti sempre suspenso
Outro jardim possível e perdido.

Virágba borult kert, a sohasem volt kert,
Tele képpel, de a formája nem szilárd,
Benned szétosztódott az óriás világ,
A szeretettel és a magánnyal terhelt.
 
A fák zöldje abban a lángban égett,
Ami a vöröslő rózsákból ömlött,
A káprázatos létezés belépett
A kavargásba, ahol minden létrejött.
 
A mennyországi istenek és a poklok
Mozgalmasságát hordta magában a fény,
És itt az esély és az épp nem létezés
Pillanata az örökkévalóság volt.
 
De benned a mozdulat széttöredezett,
A mozgás, amit egy sűrűbb lét egybetett,
Mert megvolt mindig a többi lebegő
Kert is, az elveszett és a lehető.