Anjos, Augusto dos: Anseio

Quem sou eu, neste ergástulo das vidas

Danadamente, a soluçar de dor?!

- Trinta trilhões de células vencidas,

Nutrindo uma efeméride interior.

Branda, entanto, a afagar tantas feridas,

A áurea mão taumatúrgica do Amor

Traça, nas minhas formas carcomidas,

A estrutura de um mundo superior!

Alta noite, esse mundo incoerente

Essa elementaríssima semente

Do que hei de ser, tenta transpor o Ideal...

Grita em meu grito, alarga-se em meu hausto,

E, ai! como eu sinto no esqueleto exausto

Não poder dar-lhe vida material!

Az élet tömlöcében megrekedve,

átkosan zokogva, kínom lesz a tét?!

- Harminc billió sejtem levert nedve

múlandón táplálja létem peremét.

Ezalatt Ámor csodás aranykeze

lágyan gyógyít, sebeim simítja szét,

féregrágta formámba méretezve

a legfelső szintek szent szerkezetét!

A világ így oly összefüggéstelen.

Eszmét nőve túl e sűrű éjjelen

már jövőm keleszti friss alapmagom...

Tüdőmben tágul, ha sírok ő sivít,

de jaj!, csontom elnyűtt rácsán áthasít,

hogy szilárd anyaggá gyúrni nem tudom!