Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Bandeira, Manuel: Paisagem Noturna

Bandeira, Manuel portréja

Paisagem Noturna (Portugál)

A sombra imensa, a noite infinita enche o vale...

E lá no fundo vem a voz

Humilde e lamentosa

Dos pássaros da treva. Em nós,

- Em noss'alma criminosa,

O pavor se insinua...

Um carneiro bale.

Ouvem-se pios funerais.

Um como grande e doloroso arquejo

Corta a amplidão que a amplidão continua...

E cadentes, metálicos, pontuais,

Os tanoeiros do brejo,

- Os vigias da noite silenciosa,

Malham nos aguaçais.

 

Pouco a pouco, porém, a muralha de treva

Vai perdendo a espessura, e em breve se adelgaça

Como um diáfano crepe, atrás do qual se eleva

A sombria massa

Das serranias.

 

O plenilúnio vai romper... Já da penumbra

Lentamente reslumbra

A paisagem de grandes árvores dormentes.

E cambiantes sutis, tonalidades fugidias,

Tintas deliqüescentes

Mancham para o levante as nuvens langorosas.

 

Enfim, cheia, serena, pura,

Como uma hóstia de luz erguida no horizonte,

Fazendo levantar a fronte

Dos poetas e das almas amorosas,

Dissipando o temor nas consciências medrosas

E frustrando a emboscada a espiar na noite escura,

- A Lua

Assoma à crista da montanha.

Em sua luz se banha

A solidão cheia de vozes que segredam...

 

Em voluptuoso espreguiçar de forma nua

As névoas enveredam

No vale. São como alvas, longas charpas

Suspensas no ar ao longe das escarpas.

 

Lembram os rebanhos de carneiros

Quando,

Fugindo ao sol a pino,

Buscam oitões, adros hospitaleiros

E lá quedam tranqüilos ruminando...

Assim a névoa azul paira sonhando...

As estrelas sorriem de escutar

As baladas atrozes

Dos sapos.

 

E o luar úmido... fino...

Amávico... tutelar...

Anima e transfigura a solidão cheia de vozes...



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.portalsaofrancisco.com.br

Éjjeli táj (Magyar)

Termetes árny, végtelen éj feltölti a völgyet...

a mélyből hallani már

szerény panaszos hangját

a sötétség madarának. Bennünk

- bűnfakadék lelkünkben

a félsz egyre lopódzik...

béget a bárány.

Sírnak síron túli neszek.

Az egyik, akár sebzett szuszogás

szétvagdalja a tágasságot, amely tovaterjed...

fémes fényben, ritmusosan,

kádárbékák hullnak a lápba

- hallgatag éj őrszemei,

pocsolyákba lapulnak.

 

Ámbár apránként sűrűségét veszti

az est, a sötétség kőfala vékonyodik,

áttetsző cérnafonál szőttest alakít,

és e mögött feltornyosodóban

horkan a roppant hegylánc kísértet-tömege.

 

Felhasadó telihold... a homályból

visszafogott ragyogással

alvó fagigászok termete izzik.

Majd eme könnyed színrajzás közt

tűnő hangzatok, olvatag árnyalatok

festik a kikeleti fellegek kéklő vatta-hasát.

 

Végül, telten, tiszta derűvel, akár

égbeemelt fényostya a nyílt horizonton, akár

költők szeretők lelkes homlokukat felemelvén,

tüstént szétoszlatja a félszeg tudatú riadalmat,

hogy kedvtelenül felkússzon leshelye szem-magasába,

innen kukkantson ki az éjbe

- a Hold

felkel tarajos hegyláncok háta mögött,

hogy önnön fénye fürössze

a súgó hangzókkal kitömött egyedüllét közepette...

 

Mezítelen foltalakok - kéjes nyújtózással

a köd beteríti a völgyet,

mintha fehérlő hosszúkás vállszalagok,

csüngnek a légben távol a szirtmeredélytől.

 

Juhnyájak jutnak eszembe,

amint szélnek eresztve

a nap delelő heve láttán,

óvó falak által hűtött templomi kertben

meghúzódnak, kérődzőn elalélnak...

kék ködök így legelésznek az álmaikon...

békák szörnyű ballada-kórusait

fülelik a csillagok,

és mosolyognak.

 

Majd a folyékony holdfény... finoman...

csábítóan... anyás szeretettel...

élővé kerekíti a hangokkal telezsúfolt tarka magányt...



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://magyar-irodalom.elte.hu

minimap