Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Belo, Ruy: A kedves dicsérete (Elogio da Amada Magyar nyelven)

Belo, Ruy portréja
Hárs Ernő portréja

Vissza a fordító lapjára

Elogio da Amada (Portugál)

Ei-la que vem ubérrima numerosa escolhida

secreta cheia de pensamentos isenta de cuidados

Vem sentada na nova primavera

cercada de sorrisos no regaço lírios

olhos feitos de sombra de vento e de momento

alheia a estes dias que eu nunca consigo

Morde-lhe o tempo na face as raízes do riso

começa para além dela a ser longe

A amada é bem a infância que vem ter comigo

Há pássaros antigos nos límpidos caminhos

e mortes como antes nunca mais

Ei-la já que se estende ampla como uma pátria

no limiar da nossa indiferença

Os nossos átrios são para os seus pés solitários

Já todos nós esquecemos a casa dos pais

ela enche de dias as nossas mãos vazias

A dor é nela até que deus começa

eu bem lhe sinto o calcanhar do amor

Que importa sermos de uma só manhã e

                                 não haver em volta

árvore mais açoitada pelos diversos ventos?

Que importa partirmos num desmoronar de poentes?

Mais triste mesmo a vida onde outros passarão

multiplicando-lhe a ausência que importa

se onde pomos os pés é primavera?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.citador.pt

A kedves dicsérete (Magyar)

Íme itt jön, gazdagon, számottevőn, kiszemelten,

rejtélyesen, tele gondolatokkal s menten a gondtól.

Jön, beleültetve az új tavaszba,

mosollyal övezve, ölében liliomokkal,

szeme árnyékból áll, szélből és pillanatból,

s távoli néki az olyan nap, melyet el sosem érek.

Arcán a mosoly sugarát az idő marja széjjel,

elkezd, túllépve rajta, messzivé válni.

A kedves voltaképpen a hajdani gyermekévek.

Áttetsző útjain antik madarakat

s eddig még sose volt halálokat találunk.

Íme úgy terül el mint egy tágas szülőföld,

nemtörődömségünk küszöbén.

Előcsarnokainkban egyedül koppan a lába.

Már az atyai házról mint elfeledkezünk,

árvaságunkat megtölti napokkal.

A fájdalom ... benne az lsten kezdetéig ér,

a vágy sarka helyét jól kinyomozhatom.

Mit számít, ha egyetlen hajnalból állunk

                         s nincs további fánk már,

melyen különböző szelek ostora csattog?

Mit számít útra kelnünk, mikor a Nyugat beomlik?

Bár szomorúbb az élet, ha másvalaki elmegy,

megsokszorozva a hiányt, mit számít, amikor,

ahova lépünk, mindenütt tavasz van?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaMagyar Lettre Internationale / 16

minimap