Castro Alves, Antônio de: A szunnyadó (Adormecida Magyar nyelven)

Uma noite eu me lembro... Ela dormia

Numa rede encostada molemente...

Quase aberto o roupão... solto o cabelo

E o pé descalço do tapete rente.

'Stava aberta a janela. Um cheiro agreste

Exalavam as silvas da campina...

E ao longe, num pedaço do horizonte

Via-se a noite plácida e divina.

De um jasmineiro os galhos encurvados,

Indiscretos entravam pela sala,

E de leve oscilando ao tom das auras

Iam na face trêmulos – beijá-la.

Era um quadro celeste!... A cada afago

Mesmo em sonhos a moça estremecia...

Quando ela serenava... a flor beijava-a...

Quando ela ia beijar-lhe... a flor fugia...

Dir-se-ia que naquele doce instante

Brincavam duas cândidas crianças...

A brisa, que agitava as folhas verdes,

Fazia-lhe ondear as negras tranças!

E o ramo ora chegava, ora afastava-se...

Mas quando a via despeitada a meio,

P'ra não zangá-la... sacudia alegre

Uma chuva de pétalas no seio...

Eu, fitando esta cena, repetia

Naquela noite lânguida e sentida:

"Ó flor! – tu és a virgem das campinas!

"Virgem! tu és a flor da minha vida!..."

Egy este, emlékszem... szunnyadt a kedves,

köré fonódott a hálója lágyan...

köntöse félig nyitva... fürtje oldva...

s pőre lábánál ásított kitártan

a szomszéd ablak. Réti illat árját

lehelték mind a tisztás-széli berkek...

S messze, a szemhatár keskeny karéján

már a mennyei, tiszta éj közelgett.

Majd egy jázminbokornak görbe ága

incselkedőn benyúlt az ablakán át,

s lágyan borzongva a szellők szavától,

remegőn indult - megcsókolni száját.

Mennyei kép!... Minden cirógatásra

álmában is megreszketett a drága...

mosolygott... s csókot hintett a virág reá...

visszacsókolt... s már nem lelt a virágra...

Mondhatni, hogy ez édes pillanatban

két tiszta lányka játszott önfeledten...

s a szélben, mely a zöld lombra suhintott,

a lány ében haja kígyózva lebbent!

S az ág megint benyúlt, megint kihajlott...

majd meg félvén, hogy netán felriasztja,

hogy meg ne bántsa... a leányka keblét

szirmaival derűsen behavazta...

S e lankadt, szívszorító-édes éjen

így szóltam, a bájos képet csodálva:

"Virág! - te vagy a rétek tiszta szűze!

"Ó tiszta szűz! - te vagy éltem virága!..."