Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Castro Alves, Antônio de: Murmúrios da Tarde

Castro Alves, Antônio de portréja

Murmúrios da Tarde (Portugál)

Ontem à tarde, quando o sol morria,

A natureza era um poema santo,

De cada moita a escuridão saia,

De cada gruta rebentava um canto,

Ontem à tarde, quando o sol morria.

 

Do céu azul na profundeza escura

Brilhava a estrela, como um fruto louro,

E qual a foice, que no chão fulgura,

Mostrava a lua o semicirc'lo d'ouro,

Do céu azul na profundeza escura.

 

Cantava o ninho – suspirava o lago   

Tinha das ondas o murmúrio vago    

Larga harmonia embalsamava os ares!

E a verde pluma dos sutis palmares

Larga harmonia embalsamava os ares.

 

Era dos seres a harmonia imensa,

Vago concerto de saudade infinda!

"Sol – não me deixes", diz a vaga extensa,

"Aura – não fujas", diz a flor mais linda;

Era dos seres a harmonia imensa!

 

'Leva-me ainda para um novo galho  

"Leva-me! leva-me em teu seio amigo"

Dizia às nuvens o choroso orvalho,

"Rola que foges", diz o ninho antigo,

Leva-me! leva-me em teu seio amigo."

 

E mais à penha se conchega o rio      

"Dá-me inda um beijo, antes que a noite venha!

Inda um calor, antes que chegue o frio..

"E mais o musgo se conchega à penha"

Dá-me inda um beijo, antes que a noite venha!

 

Rosa de amor, celestial Maria

Ai! como alegre a tua boca ria           

E tu no entanto no jardim vagavas,

Ai! como esquiva sobre o chão pisavas,

E tu no entanto no jardim vagavas.

 

Eras a estrela transformada em virgem!

Eras um anjo, que se fez menina!

Tinhas das aves a celeste origem.

Tinhas da lua a palidez divina,

Eras a estrela transformada em virgem!

 

Flor! Tu chegaste de outra flor mais perto,

Dir-se-ia um beijo, que nasceu na veiga        

Flor! Tu chegaste de outra flor mais perto!    

Que bela rosa! que fragrância meiga!

Dir-se-ia um riso no jardim aberto,

 

Guarda-me, ó bela, no teu seio quente          

E eu, que escutava o conversar das flores,

Ouvi que a rosa murmurava ardente:

"Colhe-me, ó virgem, – não terei mais dores, "

E eu escutava o conversar das flores.

 

Também então eu murmurei cismando         

Minh'alma é rosa, que a geada esfria 

Dá-lhe em teus seios um asilo brando           

"Leva-me! leva-me, ó gentil Maria!"

"Leva-me! leva-me, ó gentil Maria!..."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ebah.com.br

Esti zsongás (Magyar)

Tegnap este, midőn a nap aláhullt,

a természet egy nagy, szent költemény lett.

Minden bokorból leskelő homály nyúlt,

minden barlangból reszketett egy ének

tegnap este, midőn a nap aláhullt.

 

Azúr égből a homályülte mélybe

sárgás gyümölcsök, csillagok ragyogtak,

és sarlóként, mely rétek nyári éke,

villant arany féltányérja a holdnak

azúr égből a homályülte mélybe.

 

Harmóniától balzsamos szelekbe

dalolt a fészek - sóhajtott a tómély...

kényes pálmák zöld tollába temette

hullámait a lágyan mormoló éj

s harmóniától balzsamos szelekbe.

 

A lények végtelen harmóniája:

ősi vágyak kusza koncertje zengett!

"Nap, el ne hagyj", a hullám sírt magába,

"szellő, ne fuss", a kis virág esengett;

végtelen a lények harmóniája!

 

"Emelj baráti kebledig egészen",

szólt a felleghez könnyek közt a harmat;

"galamb, ki elszállsz", sírt a régi fészek,

"emelj csúcsára egy fentebbi gallynak...

emelj baráti kebledig egészen".

 

"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"

"Még egy kis hőt, mígnem az éj fagyot hoz..."

s jobban tapad moha a szirtperemhez,

közelebb csap a folyó a galambhoz...

"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"

 

S mindeközben te bolyongtál a kertben,

szerelem-rózsa, mennyei María...

Hogy lépkedtél a rög közt, mily kecsessen,

ah! mily mosoly volt ajkaidra írva...

S mindeközben te bolyongtál a kertben.

 

Csillag voltál, ékes szűz képe lettél!

Angyal voltál, öltöztél lány-alakba!

A mennyei madaraktól eredtél,

arcod a hold szent sápadtsága lakta,

csillag voltál, ékes szűz képe lettél!

 

Virág! jöttél más, közelebb virágtól.

Mily tiszta rózsa! Ó, mely drága illat!

csók, mely születtél a magyalfa-ágról,

kacagás, mely a kerten tovaillant...

Virág! jöttél más, közelebb virágtól!...

 

S én, ügyelve a virágok szavára,

hallottam egy rózsát suttogni égve:

"Szakíts le, szűz - hidd el, cseppet se fájna,

őrízz meg, rejts el kebled melegébe."

S én ügyeltem a virágok szavára.

 

"Emelj! emelj fel, ó María kedves!"

én is ezt suttogtam vágyódva végül...

"A lelkem rózsa, s egyre hidegebb lesz...

add néki kebled gyengéd menedékül...

emelj! emelj fel, ó María kedves!..."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://nokedlira.blogspot.hu

minimap