Castro Alves, Antônio de: Alkony a vadonban (O crepúsculo sertanejo Magyar nyelven)

A tarde morria! Nas águas barrentas

As sombras das margens deitavam-se longas;

Na esguia atalaia das árvores secas

Ouvia-se um triste chorar de arapongas.

A tarde morria! Dos ramos, das lascas,

Das pedras, do líquen, das heras, dos cardos,

As trevas rasteiras com o ventre por terra

Saíam, quais negros, cruéis leopardos.

A tarde morria! Mais funda nas águas

Lavava-se a galha do escuro ingazeiro...

Ao fresco arrepio dos ventos cortantes

Em músico estalo rangia o coqueiro.

Sussurro profundo! Marulho gigante!

Talvez um – silêncio!... Talvez uma – orquestra...

Da folha, do cálix, das asas, do inseto...

Do átomo – à estrêla... do verme – à floresta!...

As garças metiam o bico vermelho

Por baixo das asas, – da brisa ao açoite –;

E a terra na vaga de azul do infinito

Cobria a cabeça co'as penas da noite!

Somente por vezes, dos jungles das bordas

Dos golfos enormes, daquela paragem,

Erguia a cabeça surpreso, inquieto,

Coberto de limos – um touro selvagem.

Então as marrecas, em torno boiando,

O vôo encurvavam medrosas, à toa...

E o tímido bando pedindo outras praias

Passava gritando por sobre a canoa!...

Haldoklott a nap már! Iszapos folyókon

partszegélyük árnya nyújtózott ki lassan;

száraz, messzi fákról - karcsú őrtoronyból -

harang-madarak bús zokogása harsant.

Haldoklott a nap már! Ágak és facsonkok,

kő, moha, borostyán s bogáncs mögül lesve

kúszó és kegyetlen, ében leopárdként

vad ugrásra készen lapult meg az este.

Haldoklott a nap már! Sötét lombú csertölgy

gubacsát a víznek mélyére dobálta...

Széptevő szeleknek borzongó lehétől

dallamos nyikorgást hallatott a pálma.

Mélységes zsibongás! Hatalmas morajlás!

Olykor csenddé békült!... Olykor zenekar volt...

levélből, virágból, szárnyakból, bogárból,

csillagból - s atomból... erdőből - s rovarból!...

Bíborszín csőrüket a szél ostorától

szárnyuk tolla alá rejtették a gémek;

a végtelen kékség hulláma elől a

föld fejére vonta tollait az éjnek.

Időről időre a dzsungel szegélyén,

roppant örvényéből a tájnak kiválva

meglepetten lépdelt, nyugtalan dobogva,

sárszennyezte fővel - a vadon bikája.

A sípoló récék, kóvályogva szerte,

félénken csapongtak szűkülő körökkel,

majd meg riadt rajban, más partot keresni,

rikoltozva húztak csónakom fölött el.