Drummond de Andrade, Carlos: O Medo

Em verdade temos medo.
Nascemos no escuro.
As existęncias săo poucas;
Carteiro, ditador, soldado.
Nosso destino, incompleto.
E fomos educados para o medo.
Cheiramos flores de medo.
Vestimos panos de medo.
De medo, vermelhos rios
Vadeamos.
Somos apenas uns homens e a natureza traiu-nos.
Há as árvores, as fábricas,
Doenças galopantes, fomes.
Refugiamo-nos no amor,
Este célebre sentimento,
E o amor faltou: chovia,
Ventava, fazia frio em Săo Paulo.
Fazia frio em Săo Paulo...
Nevava.
O medo, com sua capa,
Nos dissimula e nos berça.
Fiquei com medo de ti,
Meu companheiro moreno.
De nos, de vós, e de tudo.
Estou com medo da honra.
Assim nos criam burgueses.
Nosso caminho: traçado.
Por que morrer em conjunto?
E se todos nós vivęssemos?
Vem, harmonia do medo,
Vem ó terror das estradas,
Susto na noite, receio
De águas poluídas. Muletas
Do homem só.
Ajudai-nos, lentos poderes do
Láudano.
Até a cançăo medrosa se parte,
Se transe e cala-se.
Faremos casas de medo,
Duros tijolos de medo,
Medrosos caules, repuxos,
Ruas só de medo, e calma.
E com asas de prudęncia
Com resplendores covardes,
Atingiremos o cimo
De nossa cauta subida.
O medo com sua física,
Tanto produz: carcereiros,
Edifícios, escritores,
Este poema,
Outras vidas.
Tenhamos o maior pavor.
Os mais velhos compreendem.
O medo cristalizou-os.
Estátuas sábias, adeus.
Adeus: vamos para a frente,
Recuando de olhos acesos.
Nossos filhos tăo felizes...
Fiéis herdeiros do medo,
Eles povoam a cidade.
Depois da cidade, o mundo.
Depois do mundo, as estrelas,
Dançando o baile do medo.

Igazán félünk.
Sötétben születünk.
A létforma kevés:
Postás, diktátor, katona.
Sorsunk hiányos.
Félelemre neveltek.
Félelem-virág, amit szagolunk.
Félelem-szövetet öltünk magunkra.
Vörös félelem-folyókban
Gázolunk.
Alig vagyunk csak emberek, a természet kijátszott.
Vannak a fák, a gyárak,
Galoppozó betegségek, az éhség.
Szerelembe menekülünk,
E hírneves érzésbe,
S a szerelem megcsal; esett,
Szél fújt, hideg volt Săo Paulóban.
Hideg volt Săo Paulóban…
Havazott.
Köpenyével a félelem
Beburkol minket, és elernyeszt.
Féltem tőled,
Sötét hajú társam.
Tőlünk, tőletek, és mindentől.
Féltem a becsülettől.
Polgárok így neveltek minket.
Utunk ki van jelölve.
Minek meghalni mind?
És hogyha mind megélnénk?
A félelem harmóniája:
Jön az utcai terror,
Az éjjeli rémület, borzadás
Szennyezett víztől. A magányos ember
Támaszai.
Segíts, laudánum.
Lassú a hatása.
Míg a félénk dal megtörik,
Elbomlik és elhallgat.
Félelem-házat építünk majd,
Kemény félelem-téglát készítünk,
Félős gerendákat, pilléreket,
Utcákat csupa félelemből s csendből.
S mint bátortalan szárnyak,
Mint gyáva fények,
Érjük el óvatos
Emelkedésünk csúcsát.
Fizikájával a félelem
Ennyit produkál: börtönőröket,
Épületeket, írókat,
E verset,
Másfajta életet.
Rettegjünk rettentően.
Megértjük a legöregebbeket.
A félelem alakította őket.
Bölcs szobrok, Isten áldjon.
Isten áldjon: megyünk előre,
Megválunk lángoló szemektől.
Oly boldog fiaink…
Hű örökösei a félelemnek,
Ők népesítették be ezt a várost,
A város után a világot,
A világ után a csillagokat,
Eljárva a félelem táncát.