A Capital (Portugál)
Caro Artur.
A não ser que a biografia da sua dama vestida de xadrez se encontre na
Enciclopédia do Século XIX do bom P. Larousse, eu não estou habilitado a dar-lhe
essas informações à Balzac, que a sua pobre alma reclama. Acho curioso que,
num assunto tão mundano que é quase oficial, se dirija a mim: se a pessoa pertence
às «classes dirigentes» e é bisneta de um dos brutos que tinham outrora o nome
de cavaleiros - porque não escreve directamente ao Monarca? E se é simplesmente
uma «Madalena» ou, como diziam os nossos honrados avós do terceiro estado, uma
«barregã» - porque tudo é possível no mundo faceto das baronesas constitucionais
-, dirija-se a qualquer das repartições públicas - onde obterá informação abundante
e pitoresca. Eu, çaro poeta, vivo muito longe da sociedade estabelecida: habito
estes quintos andares das cidades modernas, que são para a Democracia o que
foram as catacumbas para o Cristianismo...
Tomei devida nota dos seus desesperos românticos. Acho-os patuscos - ainda que
inteiramente adequados à tradição lamartiniana. Console-se fazendo um volumezinho
de versos - já que as circunvoluções do seu cérebro o levam fatalmente ao verso
- não sobre as estrelas e os lírios - deve deixar essas parcelas de substância
aos astrónomos e aos jardineiros -, mas sobre o Homem, que é a verdadeira matéria
poética moderna. E sobretudo venha para cá. A capital é, no fim de tudo, o único
ponto vivo desta fétida lesma morta que se espapa à beira do velho Atlântico,
sob o nome desacreditado de Portugal. Venha para cá - e terá uma chance de encontrar,
amar, cantar a sua senhora vestida de xadrez, já que um resto do velho espírito
teológico quer que todo o Tasso tenha a sua Leonor, e todo o Dante a sua Beatriz:
sem que isto seja fazer-lhe a injúria de o comparar ao Tasso, esse pobre rimador
em oitavas dos decretos do Concílio de Tremo, nem ao Dante, esse sorumbático
panfletário gibelino. Se vir a besta imunda e felpuda, que tem na terra o nome
jocoso de Teodósio, advirta-o, com severidade, de que me levou, entre os livros
dele, o meu Darwin, Origem das Espécies. Repugna-me saber o grande naturalista
entre os bárbaros - servindo talvez de peanha, sobre uma cómoda de cerejeira,
ao busto de Rodrigo da Fonseca Magalhães, ou outro qualquer dos idiotas clássicos
do Constitucionalismo. Vale, como dizia esse odioso burguês, Cícero.
Damião
Esta carta caiu na sua exaltação como álcool numa fogueira! Todo o seu antigo
desejo de Lisboa flamejou. Via-se, num relance, lá no quinto andar do Damião,
«essa catacumba moderna», palpitando todo nos interesses da Arte e da Democracia,
compondo em silêncio um poema, é saindo, alta noite, para a encontrar, a Ela,
num boudoir de rendas e sedas!
E foi então, durante semanas, um suspirar quase histérico por Lisboa - agora
para ele duplamente maravilhosa: um paraíso da inteligência e um paraíso da
paixão - um anelo permanente que o tomava sob as formas mais pueris -, a ponto
de olhar com saudade as nuvens que o vento ia levando para o Sul, para os lados
de Lisboa, e de invejar o recoveiro que tomados quinze dias vinha receber ordens
à farmácia e partia, choutando na sua égua, a tomar o comboio em Ovar. Às vezes
sentia-se ridículo, ria; mas o seu desejo não tardava a pungi-lo de novo com
uma persistência mórbida.
Lisboa! Concebia a vida que a enchia, violenta e grandiosa, como o mundo d’A
Comédia Humana, de Balzac. Era, de redto, pelos romances franceses que
reconstruía a sociedade de Lisboa e não tinha uma ideia menos desproporcionada
da sua edificação, imaginando-a de ruas enormes, sonora de trens e flamejante
de gás, assentando a sua pompa movimentada sobre a larga baía azul, onde esquadras
manobravam e salvavam as torres de outros séculos! Mas era sobretudo a existência
nocturna de Lisboa que o fascinava: imaginava sentir, nos cafés, entre o ouro
dos espelhos, balançar-se a sussurração das conversas literárias; via, à porta
dos teatros, apinhar-se uma multidão sôfrega de arte, e em redor, nas praças
todas alumiadas, grupos discutirem com subtileza a estética dos poetas e a política
dos oradores. Depois, parecia-lhe avistar janelas embaciadas de restaurantes,
onde artistas e cortesãs celebravam orgias, poéticas como galas; mais longe,
distinguia os balcões dos salões aristocráticos, de onde saía uma claridade
discreta tamisada pela seda das bambinelas; aí, idealiza a crida de um mundo
superior, em que as faces são pálidas da emoção contida nos sentimentos romanescos;
aí, diplomatas, cujos sorrisos tinham a frieza da razão de Estado, trocavam
ditos à Talleyrand; aí, sentadas em móveis de veludo e cetim, ideais figuras
de beleza patrícia respiravam ramos de violetas, com olhares onde brilhava,
sob um fluido, o ardor dos adultérios; aí, vivia Ela, a senhora do
vestido de xadrez... E em redor, no mistério da vasta cidade, imaginava a existência
das personalidades atormentadas do romance ou do teatro - os Rastignacs, pungidos
de ambição, os Vautrins, fazendo temerosamente a caça aos milhões, os Camors,
cépticos, os Giboyers, sublimes, e os visionários, que, num quinto andar, planeiam
a destruição da sociedade.
Mas nesta fantasmagoria entusiasmava-o sobretudo o mundo dos jornalistas: era
um ruído incessante de máquinas de impressão, salas de redacção resplandecentes
de gás, penas que correm sobre o papel, derrubando ministérios ou edificando
glórias, e ditos de folhetinistas, que têm a profundidade de uma filosofia,
na precisão de um aforismo!... Via-se lá, revendo provas, lendo o seu nome em
cada jornal, fazendo civilização!
Às vezes, oprimido por estas imaginações, ia ao acaso, de noite, pela vila,
e aquelas ruas apagadas, onde só se sentia um chorar triste de criança nas casas
térreas ou um som retardado de tamancos, mandavam-lhe mais vivamente o pensamento
para Lisboa, onde, àquela hora, os estribos dos trens se desdobravam no peristilo
iluminado dos teatros, e nas salas as rabecas davam as primeiras arcadas...
Imaginava-se então numa soirée, já ilustre. Falava baixo, num vão de boudoir
acetinado, à senhora do vestido de xadrez, que sorria, fanatizada pela doçura
dos seus conceitos; pediam-lhe depois para recitar; ele erguia-se devagar, pensativo:
em redor murmurava-se: «É o Corvelo, é um génio!» E, levado na ilusão, declamava
alto, na rua:
Enquanto dormes no divã de seda,
Olho-te o mimo desse lindo rosto...
Assim as aves dormem n’alameda,
Dormem as águas ao luar d’Agosto...
A sua voz fazia estacar, sobressaltado, algum burguês que vinha da Assembleia,
embrulhado no seu xaile-manta... E Artur recolhia, triste e fatigado como depois
de um excesso, desejando entrar poeticamente num convento, ou viver em Lisboa
com um emprego de um conto de réis! Kiadó | Publicações Europa-América, Lda |
Az idézet forrása | Colecção "Livros de Bolso Europa-América" no 243, Lisboa, sd., p. 55-58. |
|
A főváros (Magyar)
Kedves Artur! – Hacsak a derék P. Larousse művében, „A XIX. század enciklopédiájá”-ban
nem szerepel az ön pepita ruhás hölgyének az életrajza, nem áll módomban, hogy
Balzac modorában közöljem önnel azokat az információkat, amikre szegény lelke
annyira vágyik. Különösnek találom, hogy ennyire köznapi, majdhogynem hivatalos
ügyben fordul hozzám: ha az a személy netán az „uralkodó osztályhoz” tartozik;
és a dédunokája az egyik vadbaromnak, akiket valaha lovagoknak hívtak - miért
nem ír egyenesen az Uralkodónak? Ha pedig, csak egy egyszerű „Magdolna”, vagy
ahogyan harmadik rendbéli tisztelt nagyapáink mondották volt, amolyan „kéjhölgy”
- mert mindenre van példa az elfajzott bárónék elragadó köreiben -, hát forduljon
bármelyik hivatali ügyosztályunkhoz; ahol bőséges és érdekes felvilágosítással
szolgálhatnak. Én, kedves versíró barátom, nagyon távol élek a megállapodott társadalomtól;
a modern városok ötödik emeleteit lakom, amelyek ma ugyanazt jelentik a demokráciában,
amit a katakombák jelentettek a kereszténység korában...
Kellő figyelmet szenteltem romantikus siránkozásainak. Komikusnak tartom őket
- bár híven követik a lamartine-i hagyományokat. Ha már sehogy sem tudta kiverni
a fejéből a költészetet - hát vigasztalódjék egy verseskönyvvel, de ne a csillagokról
és a liliomokról írjon - az anyagnak ezeket a kifejezési formáit hagyja meg a
kertészeknek és a csillagászoknak -, hanem az Emberről; mert az Ember a modern
költészet igazi anyaga. És legfőképpen, jöjjön ide. Végül is a főváros az egyetlen
eleven pontja ennek az oszladozófélben lévő meztelen csigának, amely élettelenül
hever az Atlanti-óceán partján, és a régen hitelét vesztett Portugália nevet viseli.
Jöjjön ide, itt majd módját ejtheti, hogy megtalálja, szeresse és versbe foglalja
pepita ruhás hölgyét, mivel a régi vallásos szellem még mindig úgy kívánja, hogy
minden Tasso meglelje a maga Leonoráját, és minden Dante a maga Beatricéjét; nem
kívánom természetesen megsérteni azzal, hogy Tassóhoz, a Tridenti Zsinat határozatait
stanzákban megrímelő jámbor versfaragóhoz, vagy Dantéhoz, ehhez a mogorva ghibellin
pamfletszerzőhöz hasonlítom. Ha látja azt az ocsmány, szőrös vadszamarat, aki
szép világunkban a kedélyes Teodósio névre hallgat; rója meg őt szigorúan, amiért
a saját könyveivel együtt az én Darwinomat, „A fajok eredeté”-t is elvitte magával.
A hátam is borsódzik, ha eszembe jut, hogy a nagy természettudós barbárok közé
került - és egy cseresznyefa fiókos szekrény tetején talán Rodrigo da Fonséca
Magalhãesnak vagy az alkotmányos rendszer valamelyik más klasszikus idiótájának
a mellszobrát cipeli a hátán. Vale, ahogy Cicero, az az ellenszenves polgár mondta:
Damião
Olyan volt ez a levél felindult lelkiállapotára, mint olaj a tűzre. Fellobbant
benne minden régi vágya, amit Lisszabon iránt érzett. Látta magát egy pillanatra
Damião ötödik emeleti szobájában, „abban a modern katakombában”: amint egész
lénye feloldódik a művészet, a demokrácia szolgálatában, és némaságba burkolózva
egy elbeszélő költeményen dolgozik, majd késő éjjel elindul otthonról, hogy
egy csipkékkel és selymekkel kibélelt boudoirban Vele találkozzék!
Ezután heteken keresztül szinte hisztérikusan sóhajtozott Lisszabon után - amely
most már kétszeresen is csodálatos volt számára: mint a műveltség és mint a
szenvedélyek paradicsoma; ez a szüntelen, heves elvágyódás olykor a leggyermetegebb
módon tört fel belőle; vágyakozva bámulta a felhőket, amelyeket a szél dél felé,
Lisszabon felé hajtott, és irigykedett a szállítóra, aki kéthetenként megjelent
a gyógyszertárban, hogy fölvegye a rendelést, és a kancáján Ovarba ügetett,
ahol vonatra szállt. Néha érezte, hogy milyen nevetséges ez az egész, és nevetett
magán; de aztán nemsokára megint gyötörni kezdte a vágyakozás, valami beteges
rögeszmével.
Lisszabon! - Szenvedélyesnek és nagyszerűnek képzelte az ott folyó életet, éppen
olyannak, mint amilyen Balzac Emberi színjáték-ának a világa. Különben
is, a francia regények alapján építette föl magában a lisszaboni társadalmat,
és éppen olyan monumentálisnak hitte a méreteit is; azt képzelte, hogy a fővárosnak
kocsizörgéstől hangos, gázfényben fürdő széles útjai vannak, és fényűzőpompája
a hosszan elnyúló, kéklő öböl partján összpontosul, ahol katonai alakulatok
gyakorlatoznak, és üdvlövések dörögnek az ódon kőbástyák tetejéről! De még inkább
izgatta Lisszabon éjszakai élete: szinte hallotta a kávéházak aranyozott tükreinek
tövében folytatott irodalmi beszélgetések moraját; szinte látta a színházak
kapui előtt egybegyűlő, művészetre éhes tömeget, és körös-körül a kivilágított,
lámpafényes tereken a csoportokba verődő embereket, akik hozzáértéssel vitatják
meg a költők esztétikai értékeit és a szónokok politikai nézeteit. Aztán az
éttermek párás fényű ablakai derengtek fel előtte, amelyek mögött művészek és
kéjnők költői és pazar orgiákat ülnek, távolabb pedig felrémlettek az arisztokrata
szalonok balkonjai, ahonnan a selyemfüggönyökön megtörő diszkrét világosság
szűrődött ki; ez az igazi nagyvilági élet, gondolta, ahol a regényes szerelem;
a heves érzelem sápasztja halovánnyá az arcokat; diplomaták mondanak egymásnak
talleyrand-i bölcsességeket, ajkukon az államérdek megkívánta hűvös mosoly;
bársony- és szaténpamlagokon arisztokratikus szépségű, eszményi nők ülnek, ibolyacsokrok
illatát lélegzik magukba, s bűnös szerelmek lángja csap ki ernyedt pillantásaikból;
ott él Ő, a pepita ruhás hölgy… És köréjük, a roppant város titokzatos
világába odaképzelte a regények és a színház szenvedélyektől fűtött figuráinak
az életét - a nagyravágyás igájában élő Rastignacokat, a vakmerően milliókat
hajszoló Vautrineket; a mindenben kétkedő Camorokat; vagy fennkölt és fantaszta
Giboyereket, akik egy ötödik emeleti szobában a társadalom pusztulását készítik
elő.
De ebben az egész káprázatban leginkább az újságírók világa töltötte el lelkesedéssel;
a nyomdagépek szakadatlan zúgása, a gázfényben úszó szerkesztőségi szobák, a
papíron percegő tollak, amelyek minisztereket buktatnak meg, vagy embereket
emelnek ki a névtelenségből, és a tárcaírók mondatai, melyekben filozófiai mélységek
ötvöződnek egy-egy aforizma csillogó szellemességével… Már látta magát, ahogy
a kefelenyomatokat javítja, az újságok lapjain olvassa a nevét, terjeszti a
világosságot!
Megesett, hogy éjszakánként képzelgéseitől űzve, cél nélkül bolyongott a városkában,
és a sötétségbe süppedő kis utcákon, ahol a földszintes házakból csak egy-egy
gyermek szomorú sírása szűrődött ki, vagy a fatalpú cipők lomha kopogása hallatszott,
a gondolatai még sebesebben iramlottak Lisszabon felé, ahol ebben az órában
hintók kocsihágcsói csapódtak le a színházak kivilágított oszlopsora mögött,
és a báltermekben felhangzottak a hegedűk első futamai... Azután elképzelte,
hogy egy soirée-n van, és már közismert személyiség. Egy szaténnal
tapétázott boudoir falmélyedésébe húzódva halkan beszél a pepita ruhás
hölggyel, aki magasztos eszméit hallgatva átszellemülten mosolyog; majd arra
kérik, hogy szavalja el egy versét, ő pedig lassan, gondolataiba merülve feláll,
miközben a körülötte állók összesúgnak: „Nézd, az ott Corvelo, micsoda lángész!”
És ábrándjaiba belefeledkezve, hangosan szavalni kezdett az utcán:
Nézem, hogy alszol a selyemdíványon,
Miként simul ki kedves arcod bája…
A kismadár alszik ekként az ágon,
S nyárvégi tó, ha hold ragyog le rája.
A hangját meghallva, rémülten kővé meredt egy-egy polgár, aki a Városházáról
jött éppen, köpenyébe burkolózva... Artur pedig fásultan és elcsigázva indult
el hazafelé, mintha valami kiadós mulatság után volna, és közben sóvárogva arra
gondolt, hogy milyen jó lenne regényesen kolostorba vonulni, vagy egy ezer mil-réist
jövedelmező állást találni, és Lisszabonban élni.
Kiadó | Európa Könyvkiadó, Budapest |
Az idézet forrása | A főváros, p. 88-92. |
|