Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Eça de Queirós, José Maria : A Capital

Eça de Queirós, José Maria  portréja

A Capital (Portugál)

Caro Artur.

A não ser que a biografia da sua dama vestida de xadrez se encontre na Enciclopédia do Século XIX do bom P. Larousse, eu não estou habilitado a dar-lhe essas informações à Balzac, que a sua pobre alma reclama. Acho curioso que, num assunto tão mundano que é quase oficial, se dirija a mim: se a pessoa pertence às «classes dirigentes» e é bisneta de um dos brutos que tinham outrora o nome de cavaleiros - porque não escreve directamente ao Monarca? E se é simplesmente uma «Madalena» ou, como diziam os nossos honrados avós do terceiro estado, uma «barregã» - porque tudo é possível no mundo faceto das baronesas constitucionais -, dirija-se a qualquer das repartições públicas - onde obterá informação abundante e pitoresca. Eu, çaro poeta, vivo muito longe da sociedade estabelecida: habito estes quintos andares das cidades modernas, que são para a Democracia o que foram as catacumbas para o Cristianismo...
Tomei devida nota dos seus desesperos românticos. Acho-os patuscos - ainda que inteiramente adequados à tradição lamartiniana. Console-se fazendo um volumezinho de versos - já que as circunvoluções do seu cérebro o levam fatalmente ao verso - não sobre as estrelas e os lírios - deve deixar essas parcelas de substância aos astrónomos e aos jardineiros -, mas sobre o Homem, que é a verdadeira matéria poética moderna. E sobretudo venha para cá. A capital é, no fim de tudo, o único ponto vivo desta fétida lesma morta que se espapa à beira do velho Atlântico, sob o nome desacreditado de Portugal. Venha para cá - e terá uma chance de encontrar, amar, cantar a sua senhora vestida de xadrez, já que um resto do velho espírito teológico quer que todo o Tasso tenha a sua Leonor, e todo o Dante a sua Beatriz: sem que isto seja fazer-lhe a injúria de o comparar ao Tasso, esse pobre rimador em oitavas dos decretos do Concílio de Tremo, nem ao Dante, esse sorumbático panfletário gibelino. Se vir a besta imunda e felpuda, que tem na terra o nome jocoso de Teodósio, advirta-o, com severidade, de que me levou, entre os livros dele, o meu Darwin, Origem das Espécies. Repugna-me saber o grande naturalista entre os bárbaros - servindo talvez de peanha, sobre uma cómoda de cerejeira, ao busto de Rodrigo da Fonseca Magalhães, ou outro qualquer dos idiotas clássicos do Constitucionalismo. Vale, como dizia esse odioso burguês, Cícero.

Damião

Esta carta caiu na sua exaltação como álcool numa fogueira! Todo o seu antigo desejo de Lisboa flamejou. Via-se, num relance, lá no quinto andar do Damião, «essa catacumba moderna», palpitando todo nos interesses da Arte e da Democracia, compondo em silêncio um poema, é saindo, alta noite, para a encontrar, a Ela, num boudoir de rendas e sedas!
E foi então, durante semanas, um suspirar quase histérico por Lisboa - agora para ele duplamente maravilhosa: um paraíso da inteligência e um paraíso da paixão - um anelo permanente que o tomava sob as formas mais pueris -, a ponto de olhar com saudade as nuvens que o vento ia levando para o Sul, para os lados de Lisboa, e de invejar o recoveiro que tomados quinze dias vinha receber ordens à farmácia e partia, choutando na sua égua, a tomar o comboio em Ovar. Às vezes sentia-se ridículo, ria; mas o seu desejo não tardava a pungi-lo de novo com uma persistência mórbida.
Lisboa! Concebia a vida que a enchia, violenta e grandiosa, como o mundo d’A Comédia Humana, de Balzac. Era, de redto, pelos romances franceses que reconstruía a sociedade de Lisboa e não tinha uma ideia menos desproporcionada da sua edificação, imaginando-a de ruas enormes, sonora de trens e flamejante de gás, assentando a sua pompa movimentada sobre a larga baía azul, onde esquadras manobravam e salvavam as torres de outros séculos! Mas era sobretudo a existência nocturna de Lisboa que o fascinava: imaginava sentir, nos cafés, entre o ouro dos espelhos, balançar-se a sussurração das conversas literárias; via, à porta dos teatros, apinhar-se uma multidão sôfrega de arte, e em redor, nas praças todas alumiadas, grupos discutirem com subtileza a estética dos poetas e a política dos oradores. Depois, parecia-lhe avistar janelas embaciadas de restaurantes, onde artistas e cortesãs celebravam orgias, poéticas como galas; mais longe, distinguia os balcões dos salões aristocráticos, de onde saía uma claridade discreta tamisada pela seda das bambinelas; aí, idealiza a crida de um mundo superior, em que as faces são pálidas da emoção contida nos sentimentos romanescos; aí, diplomatas, cujos sorrisos tinham a frieza da razão de Estado, trocavam ditos à Talleyrand; aí, sentadas em móveis de veludo e cetim, ideais figuras de beleza patrícia respiravam ramos de violetas, com olhares onde brilhava, sob um fluido, o ardor dos adultérios; aí, vivia Ela, a senhora do vestido de xadrez... E em redor, no mistério da vasta cidade, imaginava a existência das personalidades atormentadas do romance ou do teatro - os Rastignacs, pungidos de ambição, os Vautrins, fazendo temerosamente a caça aos milhões, os Camors, cépticos, os Giboyers, sublimes, e os visionários, que, num quinto andar, planeiam a destruição da sociedade.
Mas nesta fantasmagoria entusiasmava-o sobretudo o mundo dos jornalistas: era um ruído incessante de máquinas de impressão, salas de redacção resplandecentes de gás, penas que correm sobre o papel, derrubando ministérios ou edificando glórias, e ditos de folhetinistas, que têm a profundidade de uma filosofia, na precisão de um aforismo!... Via-se lá, revendo provas, lendo o seu nome em cada jornal, fazendo civilização!
Às vezes, oprimido por estas imaginações, ia ao acaso, de noite, pela vila, e aquelas ruas apagadas, onde só se sentia um chorar triste de criança nas casas térreas ou um som retardado de tamancos, mandavam-lhe mais vivamente o pensamento para Lisboa, onde, àquela hora, os estribos dos trens se desdobravam no peristilo iluminado dos teatros, e nas salas as rabecas davam as primeiras arcadas... Imaginava-se então numa soirée, já ilustre. Falava baixo, num vão de boudoir acetinado, à senhora do vestido de xadrez, que sorria, fanatizada pela doçura dos seus conceitos; pediam-lhe depois para recitar; ele erguia-se devagar, pensativo: em redor murmurava-se: «É o Corvelo, é um génio!» E, levado na ilusão, declamava alto, na rua:

Enquanto dormes no divã de seda,
Olho-te o mimo desse lindo rosto...
Assim as aves dormem n’alameda,
Dormem as águas ao luar d’Agosto...

A sua voz fazia estacar, sobressaltado, algum burguês que vinha da Assembleia, embrulhado no seu xaile-manta... E Artur recolhia, triste e fatigado como depois de um excesso, desejando entrar poeticamente num convento, ou viver em Lisboa com um emprego de um conto de réis!



KiadóPublicações Europa-América, Lda
Az idézet forrásaColecção "Livros de Bolso Europa-América" no 243, Lisboa, sd., p. 55-58.

A főváros (Magyar)

Kedves Artur! – Hacsak a derék P. Larousse művében, „A XIX. század enciklopédiájá”-ban nem szerepel az ön pepita ruhás hölgyének az életrajza, nem áll módomban, hogy Balzac modorában közöljem önnel azokat az információkat, amikre szegény lelke annyira vágyik. Különösnek találom, hogy ennyire köznapi, majdhogynem hivatalos ügyben fordul hozzám: ha az a személy netán az „uralkodó osztályhoz” tartozik; és a dédunokája az egyik vadbaromnak, akiket valaha lovagoknak hívtak - miért nem ír egyenesen az Uralkodónak? Ha pedig, csak egy egyszerű „Magdolna”, vagy ahogyan harmadik rendbéli tisztelt nagyapáink mondották volt, amolyan „kéjhölgy” - mert mindenre van példa az elfajzott bárónék elragadó köreiben -, hát forduljon bármelyik hivatali ügyosztályunkhoz; ahol bőséges és érdekes felvilágosítással szolgálhatnak. Én, kedves versíró barátom, nagyon távol élek a megállapodott társadalomtól; a modern városok ötödik emeleteit lakom, amelyek ma ugyanazt jelentik a demokráciában, amit a katakombák jelentettek a kereszténység korában...
Kellő figyelmet szenteltem romantikus siránkozásainak. Komikusnak tartom őket - bár híven követik a lamartine-i hagyományokat. Ha már sehogy sem tudta kiverni a fejéből a költészetet - hát vigasztalódjék egy verseskönyvvel, de ne a csillagokról és a liliomokról írjon - az anyagnak ezeket a kifejezési formáit hagyja meg a kertészeknek és a csillagászoknak -, hanem az Emberről; mert az Ember a modern költészet igazi anyaga. És legfőképpen, jöjjön ide. Végül is a főváros az egyetlen eleven pontja ennek az oszladozófélben lévő meztelen csigának, amely élettelenül hever az Atlanti-óceán partján, és a régen hitelét vesztett Portugália nevet viseli. Jöjjön ide, itt majd módját ejtheti, hogy megtalálja, szeresse és versbe foglalja pepita ruhás hölgyét, mivel a régi vallásos szellem még mindig úgy kívánja, hogy minden Tasso meglelje a maga Leonoráját, és minden Dante a maga Beatricéjét; nem kívánom természetesen megsérteni azzal, hogy Tassóhoz, a Tridenti Zsinat határozatait stanzákban megrímelő jámbor versfaragóhoz, vagy Dantéhoz, ehhez a mogorva ghibellin pamfletszerzőhöz hasonlítom. Ha látja azt az ocsmány, szőrös vadszamarat, aki szép világunkban a kedélyes Teodósio névre hallgat; rója meg őt szigorúan, amiért a saját könyveivel együtt az én Darwinomat, „A fajok eredeté”-t is elvitte magával. A hátam is borsódzik, ha eszembe jut, hogy a nagy természettudós barbárok közé került - és egy cseresznyefa fiókos szekrény tetején talán Rodrigo da Fonséca Magalhãesnak vagy az alkotmányos rendszer valamelyik más klasszikus idiótájának a mellszobrát cipeli a hátán. Vale, ahogy Cicero, az az ellenszenves polgár mondta:

Damião

Olyan volt ez a levél felindult lelkiállapotára, mint olaj a tűzre. Fellobbant benne minden régi vágya, amit Lisszabon iránt érzett. Látta magát egy pillanatra Damião ötödik emeleti szobájában, „abban a modern katakombában”: amint egész lénye feloldódik a művészet, a demokrácia szolgálatában, és némaságba burkolózva egy elbeszélő költeményen dolgozik, majd késő éjjel elindul otthonról, hogy egy csipkékkel és selymekkel kibélelt boudoirban Vele találkozzék!
Ezután heteken keresztül szinte hisztérikusan sóhajtozott Lisszabon után - amely most már kétszeresen is csodálatos volt számára: mint a műveltség és mint a szenvedélyek paradicsoma; ez a szüntelen, heves elvágyódás olykor a leggyermetegebb módon tört fel belőle; vágyakozva bámulta a felhőket, amelyeket a szél dél felé, Lisszabon felé hajtott, és irigykedett a szállítóra, aki kéthetenként megjelent a gyógyszertárban, hogy fölvegye a rendelést, és a kancáján Ovarba ügetett, ahol vonatra szállt. Néha érezte, hogy milyen nevetséges ez az egész, és nevetett magán; de aztán nemsokára megint gyötörni kezdte a vágyakozás, valami beteges rögeszmével.
Lisszabon! - Szenvedélyesnek és nagyszerűnek képzelte az ott folyó életet, éppen olyannak, mint amilyen Balzac Emberi színjáték-ának a világa. Különben is, a francia regények alapján építette föl magában a lisszaboni társadalmat, és éppen olyan monumentálisnak hitte a méreteit is; azt képzelte, hogy a fővárosnak kocsizörgéstől hangos, gázfényben fürdő széles útjai vannak, és fényűzőpompája a hosszan elnyúló, kéklő öböl partján összpontosul, ahol katonai alakulatok gyakorlatoznak, és üdvlövések dörögnek az ódon kőbástyák tetejéről! De még inkább izgatta Lisszabon éjszakai élete: szinte hallotta a kávéházak aranyozott tükreinek tövében folytatott irodalmi beszélgetések moraját; szinte látta a színházak kapui előtt egybegyűlő, művészetre éhes tömeget, és körös-körül a kivilágított, lámpafényes tereken a csoportokba verődő embereket, akik hozzáértéssel vitatják meg a költők esztétikai értékeit és a szónokok politikai nézeteit. Aztán az éttermek párás fényű ablakai derengtek fel előtte, amelyek mögött művészek és kéjnők költői és pazar orgiákat ülnek, távolabb pedig felrémlettek az arisztokrata szalonok balkonjai, ahonnan a selyemfüggönyökön megtörő diszkrét világosság szűrődött ki; ez az igazi nagyvilági élet, gondolta, ahol a regényes szerelem; a heves érzelem sápasztja halovánnyá az arcokat; diplomaták mondanak egymásnak talleyrand-i bölcsességeket, ajkukon az államérdek megkívánta hűvös mosoly; bársony- és szaténpamlagokon arisztokratikus szépségű, eszményi nők ülnek, ibolyacsokrok illatát lélegzik magukba, s bűnös szerelmek lángja csap ki ernyedt pillantásaikból; ott él Ő, a pepita ruhás hölgy… És köréjük, a roppant város titokzatos világába odaképzelte a regények és a színház szenvedélyektől fűtött figuráinak az életét - a nagyravágyás igájában élő Rastignacokat, a vakmerően milliókat hajszoló Vautrineket; a mindenben kétkedő Camorokat; vagy fennkölt és fantaszta Giboyereket, akik egy ötödik emeleti szobában a társadalom pusztulását készítik elő.
De ebben az egész káprázatban leginkább az újságírók világa töltötte el lelkesedéssel; a nyomdagépek szakadatlan zúgása, a gázfényben úszó szerkesztőségi szobák, a papíron percegő tollak, amelyek minisztereket buktatnak meg, vagy embereket emelnek ki a névtelenségből, és a tárcaírók mondatai, melyekben filozófiai mélységek ötvöződnek egy-egy aforizma csillogó szellemességével… Már látta magát, ahogy a kefelenyomatokat javítja, az újságok lapjain olvassa a nevét, terjeszti a világosságot!
Megesett, hogy éjszakánként képzelgéseitől űzve, cél nélkül bolyongott a városkában, és a sötétségbe süppedő kis utcákon, ahol a földszintes házakból csak egy-egy gyermek szomorú sírása szűrődött ki, vagy a fatalpú cipők lomha kopogása hallatszott, a gondolatai még sebesebben iramlottak Lisszabon felé, ahol ebben az órában hintók kocsihágcsói csapódtak le a színházak kivilágított oszlopsora mögött, és a báltermekben felhangzottak a hegedűk első futamai... Azután elképzelte, hogy egy soirée-n van, és már közismert személyiség. Egy szaténnal tapétázott boudoir falmélyedésébe húzódva halkan beszél a pepita ruhás hölggyel, aki magasztos eszméit hallgatva átszellemülten mosolyog; majd arra kérik, hogy szavalja el egy versét, ő pedig lassan, gondolataiba merülve feláll, miközben a körülötte állók összesúgnak: „Nézd, az ott Corvelo, micsoda lángész!” És ábrándjaiba belefeledkezve, hangosan szavalni kezdett az utcán:

Nézem, hogy alszol a selyemdíványon,
Miként simul ki kedves arcod bája…
A kismadár alszik ekként az ágon,
S nyárvégi tó, ha hold ragyog le rája.

A hangját meghallva, rémülten kővé meredt egy-egy polgár, aki a Városházáról jött éppen, köpenyébe burkolózva... Artur pedig fásultan és elcsigázva indult el hazafelé, mintha valami kiadós mulatság után volna, és közben sóvárogva arra gondolt, hogy milyen jó lenne regényesen kolostorba vonulni, vagy egy ezer mil-réist jövedelmező állást találni, és Lisszabonban élni.



KiadóEurópa Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásaA főváros, p. 88-92.

minimap