Eça de Queirós, José Maria : O Crime do Padre Amaro

Ao outro dia, na cidade, falava-se da chegada do pároco novo e todos sabiam já que tinha trazido um baú de lata, que era magro e alto e que chamava «padre-mestre» ao cónego Dias.
As amigas da S. Joaneira - as íntimas -, a D. Maria da Assunção, as Gansosos, tinham ido logo pela manhã a casa dela «para se porem ao facto...» Eram nove horas, Amaro saíra com o cónego. A S. Joaneira, radiosa, importante, recebeu-as no alto da escada, de mangas arregaçadas, nos arranjos da manhã; e imediatamente, com animação, contou a chegada do pároco, as suas boas maneiras, o que tinha dito...
- Mas venham vocês cá abaixo, sempre quero que vejam.
Foi-lhes mostrar o quarto do padre, o baú de lata, uma prateleira que lhe arranjara para os livros.
- Está muito bem, está tudo muito bem - diziam as velhas, andando pelo quarto, devagar, com respeito como numa igreja.
- Rico capote! - observou D. Joaquina Gansoso, apalpando o pano das largas bandas que pendiam ao comprido do cabide. - É obra para um par de moedas!
- E a boa roupa branca! - disse a S. Joaneira, erguendo a tampa do baú.
O grupo das velhas curvou-se com admiração.
- A mim o que me consola é que ele seja um rapaz novo - disse D. Maria da Assunção, piedosamente.
- Também a mim - disse com autoridade a D. Joaquina Gansoso. - Estar a gente a confessar-se e a ver o pingo do rapé, como era com o Raposo, credo! Até se perde a devoção! E o bruto do José Miguéis! Não, lá isso Deus me mate com gente nova.
A S. Joaneira ia mostrando as outras maravilhas do pároco - um crucifixo que estava ainda embrulhado num jornal velho, o álbum de retratos, onde o primeiro cartão era uma fotografia do papa abençoando a cristandade. Todas se extasiaram.
- É o mais que se pode - diziam -, é o mais que se pode!
Ao sair, beijando muito a S. Joaneira, felicitaram-na porque adquirira, hospedando o pároco, uma autoridade quase eclesiástica.
- Vocês apareçam à noite - disse ela do alto da escada.
- Pudera!... - gritou D. Maria da Assunção, já à porta da rua, traçando o seu mantelete. - Pudera!... Para o vermos à vontade!
Ao meio-dia veio o Libaninho, o beato mais activo de Leiria; e, subindo a correr os degraus, já gritava com a sua voz fina:
- Ó S. Joaneira!
- Sobe, Libaninho, sobe - disse ela, que costurava á janela.
- Então o Sr. Pároco veio, hem? - perguntou o Libaninho, mostrando à porta da sala de jantar o seu rosto gordinho cor de limão, a calva luzidia; e, vindo para ela, com o passinho miúdo, um gingar de quadris:
- Então que tal, que tal? Tem bom feitio?
A S. Joaneira recomeçou a glorificação de Amaro: a sua mocidade, o seu ar piedoso, a brancura dos seus dentes...
- Coitadinho! Coitadinho! - dizia o Libaninho, babando-se de ternura devota. Mas não se podia demorar, ia para a repartição! - Adeus, filhinha, adeus! - E batia com a sua mão papuda no ombro da S. Joaneira. - Estás cada vez mais gordinha! Olha que rezei ontem a salve-rainha que tu me pediste, ingrata!
A criada tinha entrado.
- Adeus, Ruça! Estás magrinha: pega-te com a Senhora Mãe dos Homens. - E avistando Amélia pela porta do quarto entreaberta: - Ai, que estás mesmo uma flor, Melinha! Quem se salvava na tua graça bem eu sei.
E, apressado, saracoteando-se, com um pigarrinho agudo, desceu a escada rapidamente, ganindo:
- Adeusinho! Adeusinho, pequenas!
- Ó Libaninho, vens à noite?
- Ai, não posso, filha, não posso. - E a sua vozinha era quase chorosa. - Olha que amanhã é Santa Bárbara: tem seis padre-nossos de direito!

Amaro foi visitar o chantre com o cónego Dias e tinha-lhe entregado uma carta de recomendação do Sr. Conde de Ribamar.
- Conheci muito o Sr. Conde de Ribamar - disse o chantre. - Em quarenta e seis, no Porto. Somos amigos velhos! Era eu cura de Santo Ildefonso: há que anos isso vai!
E, reclinando-se na velha poltrona de damasco, falou com satisfação do seu tempo; contou anedotas da Junta, apreciou os homens de então, imitou-lhes a voz (era uma especialidade de Sua Excelência), os tiques, as caturrices - sobretudo Manuel Passos, que ele descrevia passeando na Praça Nova, com o comprido casaco pardo e o chapéu de grandes abas, dizendo:
- Ânimo, patriotas! O Xavier aguenta-se!
Os senhores eclesiásticos da Câmara riram com gozo. Houve uma grande cordialidade. Amaro saiu muito lisonjeado.
Depois jantou em casa do cónego Dias e foram passear ambos pela estrada dos Marrazes. Uma luz doce e esbatida alargava-se por todo o campo; havia nos outeiros, no azul do ar, um aspecto de repouso, de meiga tranquilidade; fumos esbranquiçados saíam dos casais e sentiam-se os chocalhos melancólicos dos gados que recolhem. Amaro parou junto da ponte e disse, olhando em redor a paisagem suave:
- Pois, senhores, parece-me que me hei-de dar bem aqui!
- Há-de-se dar regaladamente - afirmou o cónego, sorvendo o seu rapé.
Eram oito horas quando recolheram a casa da S. Joaneira.
As velhas amigas estavam já na sala de jantar. Ao pé do candeeiro de petróleo, Amélia costurava.
A Sr.a D. Maria da Assunção vestira-se, como nos domingos, de seda preta: o seu chinó, de um louro avermelhado, estava coberto com as rendas de um enfeite negro; as mãos descarnadas, calçadas de mitenes, solenemente pousadas no regaço, reluziam de anéis; do broche sobre o pescoço até ao cinto, um grosso grilhão de ouro caía com passadores lavrados. Conservava-se direita e cerimoniosa, com a cabeça um pouco de lado, os óculos de ouro assentes sobre o nariz acavalado: tinha no queixo um grande sinal cabeludo; e, quando se falava de devoções ou de milagres, dava um jeito ao pescoço, e abria um sorriso mudo que descobria os seus enormes dentes esverdeados, cravados nas gengivas como cunhas. Era viúva e rica e sofria de um catarro crónico.
- Aqui tem o Sr. Pároco novo, D. Maria - disse-lhe a S. Joaneira.
Ela ergueu-se, fez uma mesura com um movimento de quadris, comovida.
- Estas são as Sr.as Gansosos, há-de ter ouvido... - disse a S. Joaneira ao pároco.
Amaro cumprimentou timidamente. Eram duas irmãs. Passavam por ter algum dinheiro, mas costumavam receber hóspedes. A mais velha, a Sr.a D. Joaquina Gansoso era uma pessoa seca, com uma testa enorme e larga, dois olhinhos vivos, o nariz arrebitado, a boca muito esprimida. Embrulhada no seu xale, direita, com os braços cruzados, falava perpetuamente, numa voz dominante e aguda, cheia de opiniões. Dizia mal dos homens e dava-se toda à Igreja.
A irmã, a Sr.a D. Ana, era extremamente surda. Nunca falava e, com os dedos cruzados sobre o regaço, os olhos baixos, fazia girar tranquilamente os dois polegares. Nutrida, com o seu perpétuo vestido preto de riscas amarelas, um rolo de arminho ao pescoço, dormitava toda a noite e só acentuava a sua presença de vez em quando por suspiros agudos: dizia-se que tinha uma paixão funesta pelo recebedor do correio. Todos a lastimavam e admirava-se a sua habilidade em recortar papéis para caixas de doce.
Estava também a Sr.a D. Josefa, a irmã do cónego Dias. Tinha a alcunha de «Castanha Pilada». Era uma criaturinha mirrada, de linhas aduncas, pele engelhada e cor de cidra, voz sibilante; vivia num perpétuo estado de irritação, os olhinhos sempre assanhados, contracções nervosas de birra, toda saturada de fel. Era temida. O maligno Dr. Godinho chamava-lhe a «estação central» das intrigas de Leiria.
- Então passeou muito, Sr. Pároco? - perguntou ela logo, empertigando-se.
- Fomos quase até lá ao fim da estrada dos Marrazes - disse o cónego, sentando-se pesadamente por detrás da S. Joaneira.
- Não achou bonito, Sr. Pároco? - acudiu a Sr.a D. Joaquina Gansoso.
- Muito bonito.
Falaram das lindas paisagens de Leiria, das boas vistas: a Sr.a D. Josefa gostava muito do passeio ao pé do rio; até já ouvira dizer que nem em Lisboa havia coisa assim. D. Joaquina Gansoso preferia a Igreja da Encarnação, no alto.
- Desfruta-se muito dali.
Amélia disse, sorrindo:
- Eu por mim gosto daquele bocado ao pé da ponte, debaixo dos chorões. - E partindo com os dentes o fio da costura: - É tão triste!
Amaro olhou para ela, então, pela primeira vez. Tinha um vestido azul muito justo ao seio bonito; o pescoço branco e cheio saía de um colarinho voltado; entre os beiços vermelhos e frescos o esmalte dos dentes brilhava; e pareceu ao pároco que um buçozinho lhe punha aos cantos da boca uma sombra subtil e doce.
Houve um pequeno silêncio - o cónego Dias, com o beiço descaído, ia já cerrando as pálpebras.
- Que será feito do Sr. Padre Brito? - perguntou D. Joaquina Gánsoso.
- Está talvez com a enxaqueca, pobre de Cristo! - lembrou piedosamente a Sr.a D. Maria da Assunção.
Um rapaz que estava junto do aparador disse então:
- Eu vi-o hoje a cavalo, ia para os lados da Barrosa.
- Homem! - disse logo, com azedume, a irmã do cónego, a Sr.a D. Josefa Dias -, é milagre ter o senhor reparado!
- Porquê, minha senhora? - disse ele, erguendo-se e chegando-se ao grupo das velhas.

Leiriában másnap mindenki csak az új pap érkezéséről beszélt. Az egész városban tudták, hogy csak egy koffert hozott magával, hogy sovány, magas termetű ember, és hogy a kanonokot „nevelő atyámnak” szólítja.
Joaneira asszony közelebbi barátnői, Dona Maria da Assunção meg a Gansoso nővérek már délelőtt beállítottak, hogy meghányják-vessék a dolgot. Kilenc óra volt. Amaro a kanonokkal már elment hazulról. Joaneira asszony fontoskodva, sugárzó jókedvvel fogadta az asszonyokat a lépcsőházban; feltűrt ingujjal, reggeli teendőivel foglalatoskodva, lelkendezve mesélte, hogyan jött meg a plébános, elbeszélte, hogy mit mondott, s magasztalta finom modoráért…
- De gyertek már be, azt akarom, hogy ti is lássátok!
Megmutatta nekik a pap szobáját, a bádogkoffert s a könyvespolcot, amit a pap könyveinek szerzett be.
- Nagyon jó, nagyon szép, igazán nagyon szép! - mondták az öregasszonyok, és lassan, tisztelettel járták be a szobát, mintha templomban lennének.
- Pompás felöltő! - állapította meg Dona Joaquina Gansoso, s megtapogatta a fogasra akasztott kabát szövetét. - Ez nem lehetett ám két krajcár.
- Hát még a fehérneműk milyen gyönyörűek! - mondta Joaneira asszony, s felnyitotta a koffer tetejét.
Az öregasszonyok csodálkozva hajoltak fölé.
- Én csak annak örülök, hogy fiatal ember - fuvolázta Dona Maria da Assunção.
- Én is - tette hozzá fölényesen Dona Joaquina Gansoso. - Mert ha az ember még a gyóntatószékben is tubákfoltokat talál, bizony oda az egész áhítat! Jaj, az a vadbarom José Miguéis! Nem, nem, akkor inkább egy új pappal büntessen az Isten.
Joaneira tovább mutogatta a plébános holmijait: egy régi újságba csomagolt feszületet, s egy fényképalbumot, melyben az első kép a kereszténységre áldást osztó pápa fényképe volt. Ez valósággal lázba hozta az asszonyokat.
- A legjobb, amit csak kaphattunk - mondták elragadtatva. - Ennél jobbat kívánni sem lehet!
Elmenetelkor megcsókolták Joaneira asszonyt, és sok szerencsét kívántak neki, nem titkolva elismerésüket, amiért a plébános befogadásával ilyen fontos egyházi személyiséggé lépett elő.
- Gyertek el estére is - invitálta őket Joaneira a lépcsőházból.
Jövünk, jövünk, ne félj, akarjuk látni közelebbről is! - kiáltotta Dona Maria da Assunção már az utcaajtóból, miközben magara húzta rövid felöltőjét.
Dél felé benézett a házba Libaninho, Leiria legájtatosabb szent embere, s már a lépcsőn fölfelé jövet lelkendezve rikácsolta vékony gyerekhangján:
- Ó, Joaneira asszony!
- Jöjjön csak, jöjjön, Libaninho! - hívta Joaneira, aki éppen az ablaknál varrogatott.
- Nos, megjött a plébános úr? - kérdezte Libaninho, s az ebédlő ajtaján bedugta citromszínű, kövér arcát, fénylő, kopasz fejét, majd a csípőjét riszálva, tipegő léptekkel a háziasszonyhoz sietett.
- Na, mi újság, mi újság? Legalább rendes embernek látszik?
Joaneira asszony elölről kezdte Amaro magasztalását, dicsérte a fiatalságát, a jámborságát, hófehér, villogó fogait.
- Szegénykém, szegénykém! - vetette közbe Libaninho csepegős, ájtatos gyöngédséggel. - Sajnos nem maradhatok tovább, mennem kell a hivatalba! Isten veled, lányom, Isten veled. - S szőrös kezével megveregette Joaneira vállát. - Mindennap kövérebb vagy! Tegnap elimádkoztam a Salve Reginát, ahogy kérted, kis hálátlan!
A cselédlány lépett be.
- Isten veled, Szöszke! Sovány vagy, lelkecském. Könyörögj a Szűzanyához! - Majd meglátva Améliát a szoba félig nyitott ajtaján át: - Ó, igazi virágocska vagy, Améliácska! Isten őrizze meg ifjú szépségedet!
Magát illegetve, torkát élesen köszörülgetve, nyöszörögve sietett le a lépcsőn:
- Isten veletek, Isten veletek, kedveskéim!
- Libaninho, eljön estére?
Jaj, nem tudok, leányom, nem tudok! - Gyönge hangja csaknem sírásba fulladt. - Holnap Szent Borbála napja lesz: hat Miatyánkom még hátravan!
Amaro Dias kanonokkal meglátogatta a vikáriust; és átnyújtotta neki Ribamar gróf ajánlólevelét.
- Jól ismerem a gróf urat - mondta a vikárius - még negyvenhatból Portóból. Régi barátok vagyunk! Akkoriban segédplébános voltam a Santo Ildefonsóban… Hány éve is már annak?
S kényelmesen elhelyezkedve damaszttal bevont öreg karosszékében, az akkori időkről kezdett beszélni. Elanekdotázgatott az egyháztanácsról, dicsérte a régieket, utánozta a beszédmódjukat, kifigurázta a hóbortjaikat, a nyárspolgáriságukat; különösen Manuel Passosét, akit úgy írt le, ahogy annak idején az új téren látta, mikor együtt sétálgatott vele: a vállán hosszú, sötétszürke kabát, a fején nagy karimájú kalap, amint harsányan kiáltja:
- Föl a fejjel, honfitársak! Xavier kitart!
A tisztelendő urak jóízűén nevettek. Jó volt a hangulat. Amaro nagyszerű benyomásokkal távozott.
A kanonoknál ettek. Később sétát tettek a marrazesi országúton. Kellemes, tompa fény ragyogta be a földeket; a dombok fölött, a kék ég alján a béke és a szelíd nyugalom ereje áradt. A tanyák kéményéből sápadt, fehér füst szállt a levegőbe. A roskatag kunyhók békésen pihentek. Távolról hazatérő marhacsordák tompa kolompja hallatszott. A hídnál Amaro megállt, és körbetekintett a barátságos tájon:
- Úgy érzem, hogy jó dolgom lesz itt…
- De még mennyire, hogy jó! - biztosította a kanonok, s nagyot szippantott a burnótjából.
Mikor a toronyóra elütötte a nyolcat, felmentek Joaneira asszonyhoz. A ház öreg barátnői már az ebédlőben ültek. Amélia a petróleumlámpa mellett varrogatott. Dona Maria da Assunção, mintha vasárnap volna, fekete selyemruhában díszelgett. Vörösesszőke haját fekete csipkekendő takarta. Kesztyűbe bújtatott sovány keze ünnepélyesen pihent az ölében. Ujján az áttört csipkén keresztül vaskos gyűrűk csillogtak. Egyenes derékkal, méltóságteljesen ült. A fejét enyhén előrehajtotta. Orra nyergén arany szemüveg díszelgett. Állán nagy, szőrös májfolt éktelenkedett. Ha vallási dolgokról vagy csodákról beszéltek, a fejét furcsán megemelte, és elmosolyodott. Ilyenkor egészen a foghúsig előtűntek hatalmas, zöldes, plombált fogai. Gázdalt özvegy volt, és krónikus gégehurutban szenvedett.
- Íme, az új plébános úr, Dona Maria! - mutatta be Joaneira az új lelkészt.
Dona Maria fölkelt, és elfogódott biccentéssel üdvözölte.
- Ezek pedig a Gansoso nővérek. Már bizonyára hallott róluk… - fordult a háziasszony a plébános felé.
Amaro gyámoltalanul meghajolt. A két nővér csöndesen figyelte. Jómódúak voltak, de azért lakókat is tartottak. Az idősebbik, Dona Joaquina Gansoso, sovány teremtés volt; hatalmas, széles homlokú, élénk szemű, fitos orrú és igen lármás beszédű. A karját összefonta a mellén, és merev, egyenes tartással a vállkendőjébe burkolózott. Éles, átható hangon beszélt. Az emberekről csak rosszat tudott mondani. Mindene az egyház volt.
A húga, Dona Ana, szörnyen süket volt. Sohasem beszélt. Lesütött szemmel, ölbe ejtett kézzel, összefont ujjaival játszott. Jól tápláltan üldögélt sárga csíkos, régi fekete ruhájában - a nyakában hermelinboa lógott -, és egész este szunyókált. Csak időnként adott életjelt magáról egy-egy hangos sóhajtással. Azt beszélték róla, hogy halálosan szerelmes a postai díjnokba. Mindenki sajnálta. De csodálták ügyességéért, ahogy papírból cukorkásdobozokat készített.
A negyedik vendég a kanonok nővére, Josefa Dias volt, gúnynevén a „Gesztenyemassza. Mert felette is eljárt az idő. Alakja csupa girbegurba vonal; bőre ráncos és narancssárga volt. A hangja sziszegett. Örökös harcot vívott önmagával, és ez ingerült tekintetén is tükröződött. Félelmetes híre volt. Leiria szabadgondolkodója és nagy gúnyolódója, a rosszmájú Godinho doktor „a városi intrikák közkútjának” nevezte.
- Nos, kisétálta magát, tisztelendő atyám? - kérdezte sietve, és kihúzta magát.
- Egészen a marrazesi út végéig mentünk - szólt közbe a kanonok, és kövér testével nehézkesen helyet foglalt Joaneira asszony mögött.
- Ugye, tetszik a vidék, plébános úr? - sietett a segítségére Dona Joaquina Gansoso.
- Nagyon tetszik.
Leiria szép tájairól beszélgettek, a csodálatos kilátásról. Dona Josefa a folyóparti sétányt szerette, bizony többen is megmondták, hogy ehhez hasonló még Lisszabonban sincs! Dona Joaquina Gansoso az Encarnação templom mellett tört lándzsát.
- Hogy onnan milyen gyönyörű a kilátás!
Amélia mosolyogva szólt közbe:
- Én legjobban a híd melletti kis zugot szeretem a szomorúfüzek alatt. - Fogával elharapta a cérnát. - Olyan kedves, szomorú hely!
Amaro csak most nézte meg alaposabban a lányt. Kék ruhája feszesen simult formás keblére, telt, fehér nyaka ingerlőn emelkedett ki a gallérjából, hibátlan fogsora vakítóan villogott üde, piros ajkai közt. A plébánosnak úgy tűnt, mintha a lány szája csücskén egy pihécske finom, kedves árnyékot vetne.
Rövid ideig csend volt. Dias kanonok már pislogott, a szája lefittyedt.
- Mi lehet Brito páterrel? - kérdezte most Dona Joaquina Gansoso.
- Biztos a szokásos fejfájás gyötri szegényt - vélekedett részvétteljes hangon Dona Maria da Assunção.
A tálaló mellett álló fiatalember megjegyezte:
- Az imént láttam kilovagolni Bonosa felé.
- Ember fia! - vágott közbe kesernyésen a kanonok nővére. - Az nagy csoda, ha maga meglátta!
- Miért, asszonyom? - kérdezte a fiatalember; kihúzta magát, és közelebb lépett a hölgyekhez.

Ábel Olga; Kordás Ferenc