Ferreira, José Gomes: Örökké élni is kimerítő! (Viver sempre também cansa! Magyar nyelven)

O sol é sempre o mesmo e o céu azul

ora é azul, nitidamente azul,

ora é cinza, negro, quase-verde...

Mas nunca tem a cor inesperada.

O mundo não se modifica.

As árvores dão flores,

folhas, frutos e pássaros

como máquinas verdes.

As paisagens também não se transformam.

Não cai neve vermelha,

não há flores que voem,

a lua não tem olhos

e ninguém vai pintar olhos à lua.

Tudo é igual, mecânico e exacto.

Ainda por cima, os homens são os homens.

Soluçam, bebem, riem e digerem

sem imaginação.

E há bairros miseráveis, sempre os mesmos,

discursos de Mussolini,

guerras, orgulhos em transe, automóveis de corrida...

E obrigam-me a viver até à Morte!

Pois não era mais humano

morrer por um bocadinho,

de vez em quando,

e recomeçar depois,

achando tudo mais novo?

Ah! se eu pudesse suicidar-me por seis meses,

morrer em cima de um divã

com a cabeça sobre uma almofada,

confiante e sereno por saber

que tu velavas por mim, meu amor do Norte.

Quando viessem perguntar por mim,

havias de dizer com o teu sorriso

onde arde um coração em melodia:

"Matou-se esta manhã.

Agora não o vou ressuscitar

por uma bagatela."

E virias depois, suavemente,

velar por mim, subtil e cuidadosa,

pé ante pé, não fosses acordar

a Morte ainda menina no meu colo...

Örökké élni is kimerítő!

A nap ugyanaz mindig és a kék ég

hol szürke, majdnem zöld vagy fekete ...

és semmikor sem váratlan színű.

A világ nem változik.

A fa virágot, levelet,

gyümölcsöt és madarat terem,

mint egyfajta zöld gépezet.

A tájképek sem alakulnak át.

Nem esik piros hó,

nincs röpülő virág,

a holdnak nincs szeme,

és senki sem fest szemet neki.

Minden egyforma, pontos és gépies.

S tetejébe az emberek emberek.

Sírnak, isznak, nevetnek és emésztenek,

képzelgés nélkül.

S léteznek mindig ugyanolyan nyomornegyedek,

Mussolini-beszédek,

háborúk, őrjöngő dölyfök,

versenyautomobilok ...

S holtomig kényszerítenek élni!

Akkor már nem emberségesebb

meghalni egy picinykét,

időről időre,

s elölről kezdeni aztán,

újszerűnek találva mindent?

Ó, ha csak hat hónapra öngyilkos lehetnék,

meghalva egy pamlagon,

fejemet a párnára hajtva,

magabiztos derűvel a tudattól,

hogy vigyázol rám, északi szerelmem.

Ha kérdezősködnének utánam,

azt kellene mondanod csupa-dallam

szívedtől lobogó mosolyoddal:

"Megölte magát ma reggel.

Most nem fogom feltámasztani

egy semmiségért."

S eljönnél aztán, hogy virrassz fölöttem,

gyengéden, halkan és vigyázva,

lábujjhegyen s nem ébresztenéd fel

a Halált, mely kislány még az ölemben ...