Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gedeão, António: Aurora boreal

Gedeão, António portréja

Aurora boreal (Portugál)

Tenho quarenta janelas

nas paredes do meu quarto.

Sem vidros nem bambinelas

posso ver através delas

o mundo em que me reparto.

Por uma entra a luz do Sol,

por outra a luz do luar,

por outra a luz das estrelas

que andam no céu a rolar.

Por esta entra a Via Láctea

como um vapor de algodão,

por aquela a luz dos homens,

pela outra a escuridão.

Pela maior entra o espanto,

pela menor a certeza,

pela da frente a beleza

que inunda de canto a canto.

Pela quadrada entra a esperança

de quatro lados iguais,

quatro arestas, quatro vértices,

quatro pontos cardeais.

Pela redonda entra o sonho,

que as vigias são redondas,

e o sonho afaga e embala

à semelhança das ondas.

Por além entra a tristeza,

por aquela entra a saudade,

e o desejo, e a humildade,

e o silêncio, e a surpresa,

e o amor dos homens, e o tédio,

e o medo, e a melancolia,

e essa fome sem remédio

a que se chama poesia,

e a inocência, e a bondade,

e a dor própria, e a dor alheia,

e a paixão que se incendeia,

e a viuvez, e a piedade,

e o grande pássaro branco,

e o grande pássaro negro

que se olham obliquamente,

arrepiados de medo,

todos os risos e choros,

todas as fomes e sedes,

tudo alonga a sua sombra

nas minhas quatro paredes.

 

Oh janelas do meu quarto,

quem vos pudesse rasgar!

Com tanta janela aberta

falta-me a luz e o ar.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesiaseprosas.no.sapo.pt/antonio

Északi hajnal (Magyar)

Ablakom van vagy negyven,

körbe a szobám falán.

Nincs üvegük s függönyük sem,

így szabadon nézhetem

világba szétosztott parány

magam. S bejön a réseken

itt a Nap, ott a holdfény,

s áttörve égi téreken

a csillagsugár meg ezen,

azon a Tejút, ködtömény

vatta-gomolyos lehellet,

rajta áttűz az emberség.

Eminnen sötétség ered,

nagyablakból a rettenet

s bizonyságé a kicsi lék,

szemből a szépség leng elő,

s minden zugolyt befényez.

Négyszög-résből a remény jő,

mindegyik oldal egyenlő,

a négy szeglet csúcsponttá lesz,

Ők Észak,Dél, Kelet, Nyugat.

Az ajtóm kémlelőlyukán

álom szökik be s elringat,

mint virrasztás, ha megvirradt,

eldajkálnak, mint lágy hullám.

Es a bánat is beárad,

be a csüggés régmúltakon,

be a kéjvágy, az alázat

s a csönd, mely csodára várat,

ember-szeretet s unalom,

melankólia s félelem

s az örök éhség, költészet

a neve, elfér idebenn

el a jóság, szűzi szerelem,

kín, mit újabbak tetéznek,

el az özvegység, a részvét,

a nagy fehér madár és

a másik, a szuroksötét,

lapult-oldalazva néz szét,

tolluk borzolja rettegés,

minden kacagás, siralom,

éhínség és szomjúság,

mindenek hosszan megnyújtják

árnyékukat négy falamon.

 

Szét ki taszítna titeket

falak, bár volna oly erő,

mert ennyi tárt ablak mellett

hiányzik a fény s levegő.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap