Helder, Herberto: Teljesen haloványak, a szóba merített hálók (Todas pálidas, as redes metidas na voz Magyar nyelven)

Todas pálidas, as redes metidas na voz.

Cantando os pescadores remavam

no ocidente — e as grandes redes

leves caíam pelos peixes abaixo.

Por cima a cal com luz, por baixo os pescadores

cheios de mãos cantando.

Cresciam as barcas por ali fora, a proa

aberta como uma janela ao sal.

Metida na voz, toda pálida, a proa

rimava no ocidente com a cal que os pescadores

remavam, cantando grande, pe-

la luz fora. Ao sol, ao sal.

E o espírito de Deus como um livro

movia-se sobre as águas.

Com seu motor à popa, veloz, peixe

sumptuoso, o espírito de Deus, motor de um nú-

mero de cavalos, galgava

a antiga face pálida das águas. Enquanto,

cantando as redes,

os pescadores metiam as mãos cheias

de cal pelos grandes peixes abaixo.

E pelas barcas fora a luz remava pe-

lo ocidente todo pálido, rimando

as redes leves com proa.

E o peixe espírito de Deus, rangendo

o motor, rompia com um número,

remando todo pálido os seus grandes

cavalos. Deus

cantava no ocidente sobre as redes de cal,

a proa aberta — como as guelras

da luz. E os pescadores

metiam as redes pelo espírito de Deus abaixo.

E os remos rimavam com redes

leves no peixe sumptuoso.

Por ali fora as guelras caíam na voz

dos grandes pescadores.

E Deus metido então nas redes, puxado

cor de cal para dentro

das barcas, as mãos cantando cheias

de pescadores.

E sobre as águas rangentes, rompendo

o leve ocidente, os pescadores remavam

o espírito de Deus para terra — peixe

de motor à popa — e a proa

grande aberta.

E cantavam o seu peixe sumptuoso, espírito

pálido na leve cal do ocidente

cantando.

Teljesen haloványak, a szóba merített hálók.

A halászok énekelve eveztek

nyugaton — és a könnyű nagy hálók

lemerültek a halakhoz a mélybe.

Fent a mész fénylőn, lent a csupakéz

halászok énekelve.

Kifelé dagadtak a bárkák, az orruk

ablakként nyitva a sónak.

A szóba merítve, teljesen haloványan, a hajóorr

rímelt nyugaton a mésszel, melyet a halászok

evezőikkel hajtottak, fennhangon énekelve, ki

a fénybe. A napba, a sóba.

És az Isten lelke, mint valami könyv,

lebegett a vizek felett.

Számos lóerejű farmotorjával

az Isten lelke, mint pompás hal,

fürgén futott végig

a vizek halovány antik arcán. Eközben

a halászok énekelve,

míg kezük tele volt mésszel, hálóikat

alámerítették a nagy halakhoz.

És a bárkákon kint a fény evezett

a teljesen halovány nyugaton, a könnyű

hálókat összerímeltetve a hajóorral.

És Isten hal-lelke, a motort

csikorgatva, evezés közben,

teljesen haloványan, lecsökkentette egy számmal

az ő nagy lovait. Isten

énekelt nyugaton a mész hálói felett,

nyitott hajóorral – mint a fény

kopoltyúi. És a halászok

Isten lelkéért merítették alá a hálóikat.

És az evezők rímeltek a könnyű

hálókkal a pompás halban.

Odakint a kopoltyúk elsüllyedtek

a nagy halászok szavában.

És Isten ekkor belemerült a bárkák

belül mészszínű

hálóiba, a halászok tele kezéről

énekelve.

És a csikorgó vizek felett, a könnyű

nyugatot keresztültörve, a halászok

Isten lelkével partra eveztek –

farmotoros – tágranyitott hajóorrú –

halukkal.

És az ő pompás halukról énekeltek, a nyugat

könnyű meszében rejlő halovány lélekről

zengedezve.