Magalhães, Joaquim Manuel: Az üres serleg (A taça vazia Magyar nyelven)

De muitas das coisas, das que mais amo são as fogueiras.

Às vezes acendem-se à beira do mar, uma grade

quebra nos rolos de fumo onde podia agora a tua boca

curvar-se para a minha.

Cobrem o céu com a carlinga abrupta dos clarões,

semeiam a noite de inverno, a noite, ramagens, troncos,

a solidão das faúlhas, a granada que não vais lançar.

Quantas vezes ao encontrar um corpo, depois

das conversas espias que produzem o encantamento,

descubro que não encontrei ninguém.

Deitavas-te na banheira, só a água te prendia,

esse motim de cicatrizes navegantes

a que chamei nostalgia no bastião das ruas.

Tu sabes como cantam ainda, futuras, fortuitas,

a toalha, a colónia, o talco, tu sorris,

não é a mim mas ao que vem, ao golpe de cada um.

Vagas do fundo do céu afastam-nos do gatilho

da fogueira sem fim, a encina, o canavial,

primeiro incendiado, depois um mapa que desiste

alguém, nós dois, vê-se de alto a baixo rasgado.

Quantas vezes, depois de enredos furtivos, descobri

que nada nos teus olhos seguia o que meus olhos viam.

Cavalo e cavaleiro paravam no descampado de febre.

E já era tarde. A primeira geada, a harmonia da extinção.

Minden dolgok közül legjobban szeretem

a tengerparton néha még kigyúló

tábortüzeket, s a füst remegő rácsain túl

felidézem a szádat, amint rátapad az enyémre.

S ilyenkor az ég kivilágosul, mint a a téli éjben a pilótafülkék

ahonnan jól látszik minden ágbog,

fatörzs, s a magányos tűz kilőhetetlen szikrái.

Hányszor megtörténik az a rádöbbenés,

hogy sok bűvölő beszéd után a meghódított gyönyörű test mögött

bizony nem találunk senkit.

A kádban a víz legalább átöleli lebegőn

az életben szerzett sajgó sebhelyeidet, amiket a

bástyasétányon egykor nosztalgiának neveztem.

Te is tudod, hogy engem elfelejtve már az eljövendőt

köszönti mosolyod, amikor még véletlenül ott vagyok

a törölköződ, a kölnid és a púderod illatában.

Az éj mélyén már egy felgyújtott tölgyerdő és nádas

választ el bennünket lobogva valahai tábortüzünk

édenétől, s aztán mint a hosszában brutálisan

elszakított térkép szereplői ketté hasadunk.

Bizony, hányszor láttam titkos kalandjaink után,

hogy a szemed egészen más történetet élt.

Ló és lovas megállt külön-külön a lakatlan pusztán.

És már későre járt. Borzongató a mulandóság hidege.