Magalhães, Joaquim Manuel: Poucas vezes a beleza

Poucas vezes a beleza terá sido tanta

como no lustro preto dos sacos de lixo

à porta dos hotéis, dos armazéns, das casas de comida

nas mais pequenas horas da noite em Londres.

Estão amontoados fechando o esterco,

os lençóis com sangue, os restos apodrecidos,

adesivos negros que parecem afagos.

Os homens ao lançá-los nas fornalhas

são erguidos a imaginações malditas,

à feroz acção de deuses nos vulcões,

ao odor sacrílego de alquimistas mortos.

Ir na luz eléctrica e ver esses maços de treva,

essa cor quase molhada dos plásticos

a parecer verniz, a parecer chamar-nos,

a dar-nos o sebo como se fosse a arte,

tem um fervor que finda o pequeno mal, a vida.

Hasonlítatlanul szép tud lenni

a szeméttel telt fekete műanyag zsákok

ragyogása ott a szállodák, éttermek előtt

az éjfél utáni Londonban.

Belsejükbe zárva a fölhalmozott mocsok édene:

véres lepedők, rothadó ételmaradékok,

megfeketült ragtapaszok ölelik egymást.

A szemetesemberek pedig amikor

a kemencékbe hajítják őket, meglódult fantáziával

tűzben táncoló vad isteneket látnak

s szinte érzik már az alkimisták pokoli bűzét.

Jó ilyenkor a villanyfényben járva

meglátni a feketén fénylő műanyag-kötegeket,

mely akárha a sötét lakkozott felszíne csábit,

hogy a tűz martaléka legyen, és kiégjen belőle a faggyú

olyan hőfokon, mint a művészet és az élet.