Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Mendes Pinto, Fernão : Peregrinação

Mendes Pinto, Fernão  portréja

Peregrinação (Portugál)

Esta sentença nos foi publicada dentro na prisão, onde estávamos mais para morrer que para sofrermos os terríveis e cruéis açoutes que então nos deram, dos quais todos ficámos tão sangrados que todo o chão ficou coberto do nosso sangue, em tanta quantidade que dos onze que éramos, milagrosamente escapámos os nove com vida, porque os dous com mais um moço morreram dali a três dias.


Despois de sermos açoutados da maneira que tenho dito, nos levaram a ũa casa que estava dentro na prisão a modo de enfermaria, onde jaziam muitos doentes e feridos, uns em leitos e outros pelo chão, na qual fomos logo curados com muitas confeições e lavatórios, e espremidos e apertados, com pós por cima das chagas, com que algum tanto se nos mitigou a dor dos açoutes. A qual cura os fizeram homens honrados, que são como entre nós irmãos da misericórdia, que servem aqui aos meses pelo amor de Deos com muita caridade, e provêm os enfermos de tudo o necessário com muita abastança e limpeza.
E havendo já onze dias que aqui estávamos em cura, e já começávamos de nos achar algum tanto milhor, mas lamentando o cortar dos dedos conforme ao rigor da sentença que era dada, quis Deos que acaso entraram fia menhã dous homens vestidos em ũas vestiduras de citim roxo muito compridas, e ũas varas brancas nas mãos a maneira de cetros, com cuja entrada os enfermos todos da casa deram ũa grande grita dizendo:
- Pitau hinacur macuto chendoo (que quer dizer: «venham com Deos os ministros de suas obras»).
Ao que eles, erguendo as varas, responderam:
- E a vós todos dê paciência em vossos trabalhos e adversidades.
Estes, começando a prover com dinheiro e vestido alguns dos que estavam mais perto deles, chegaram também a nós, é despois de nos saudarem afàbelmente e com mostras de terem piedade de nossas lágrimas, nos preguntaram que homens éramos, de que terra ou de que nação, e por que caso estávamos presos.
A que respondemos, com muitas lágrimas, que éramos estrangeiros naturais do reino de Sião, de ũa terra que se chamava Malaca, e que, sendo mercadores, abastados dos bens do mundo, vindo com nossas fazendas para o porto de Liampoo, nos perdêramos com ũa grande tormenta defronte dos ilhéos de Lamau, onde perdêramos quanto levávamos, sem salvarmos mais que aquelas miseráveis carnes da maneira que as viam. E que chegando assi a um lugar que se chamava Taipor, o chumbim da justiça nos prendara sem causa nenhũa, dizendo que éramos ladrões vagabundos, que por não trabalharmos andávamos calaceando de porta em porta, comendo individamente as esmolas que nos davam. E fazendo disto um auto como quisera, nos mandara a ferros a aquela prisão, na qual havia já quarenta e dous dias que padecíamos imensos trabalhos de doenças e fomes, sem nos quererem ouvir de nossa justiça, assi por não termos que peitar, como por não sabermos falar, e fôramos condenados sem causa nenhũa a pena de açoutes, e a nos cortarem os dedos como ladrões, de que logo se executara em nós a pena dos cruéis açoutes com tanto rigor e sobegidão de crueldade quanto seus olhos veriam nas nossas tristes carnes. Pelo qual lhe pedíamos, pelo ofício que tinham de servir a Deos, que nos não desemparassem, porque por nossa inuita pobreza éramos avorrecidos de todos e tratados com grandíssimas afrontas.
Eles ambos nos ouviram muito bem, e despois de estarem um pouco pensativos, pondo com lágrimas os olhos no Céo, e os joelhos na terra, disseram:
- Ó poderoso e paciente Senhor das Alturas, que consentes que o clamor dos que pouco podem faça estrondo em tuas orelhas, para não ficarem sem castigo as graves ofensas que os ministros de nossas justiças contino te fazem, as quais temos por fé de tua santa lei que castigarás ou tarde ou cedo!
E tomando informação d’alguns que estavam à roda disto que lhe dissemos, mandaram logo chamar o escrivão do feito, e que sô graves penas trouxesse o que era processado no nosso negócio. O qual logo veio e os informou de tudo o que passava, e dos termos por onde esta desordem tinha corrido.
Eles vendo que nos açoutes que eram dados não havia já remédio, sobre o cortar dos dedos fizeram na petição d’agravo ao Chaem, à qual lhe foi respondido por despacho de colação: Não cabe misericórdia onde a justiça perde seu nome, pela que se há por escusado conceder o que se pede. No qual despacho vinha assinado o chamm e oito conchacis, que são como juízes do crime.
Vendo estes dous procuradores dos pobres pela honra de Deos (porque este é o seu nome -pelo ofício que têm) o mao despacho com que nos saíram, desejosos de nos livrar daquela afronta, fizeram logo outra petição para ũa mesa que se chama Xinfau nicor pitau, que quer dizer «Bafo do Criador de todas as cousas», na qual confessando como pecadores a culpa do que nos era posto, pedíamos misericórdia, e a levaram com brevidade a esta mesa em que assistem vinte e quatro talagrepos, que são uns religiosos como entre nós frades capuchos, e de grande crédito e autoridade, assi c’o povo como c’o rei, os quais a modo de revista tomam conhecimento de todos os feitos dos pobres e da gente que pode pouco contra os que litigam com eles.
Estes, tanto que esta petição lhes foi dada, tangendo um sino se ajuntaram todos, e vendo todo o processo do feito desde o princípio até o cabo, e as petições e despachos, e tudo o mais que era passado, entendendo que a nossa justiça se perdia totalmente ao desemparo, despidiram logo dous daqueles assistentes da mesa, os quais com ũa carta de selos pendentes foram inibir a rolação do chaem para avocarem o feito a si. A qual rolação se deu logo por inibida por um despacho que dezia:

Concede esta mesa da Força do Lião Coroado no Trono do Mundo, por petição dos Vinte e Quatro da Austera Vida, que estes nove estrangeiros sejam remetidos por apelação ao tribunal do Aytau dos Aytaus na cidade do Pequim, para com misericórdia se lhes moderar a sentença que é dada contra eles. Aos sete dias da quarta lũa, dos vinte e três anos da cadeira do Filho do Sol.

No qual despacho vinha assinado o chaem com oito conchalins do despacho da mesa do crime, que são como desembargadores.
Este despacho nos trouxeram logo os dous procuradores dos pobres que tinham tomado a seu cargo este nosso negócio, e nós o tomámos de sua mão, dizendo que Deos lhes pagasse isto que por seu amor nos faziam. E eles nos responderam:
- E a vós encaminhe no conhecimento de suas obras, por que nele colhais com paciência o fruito de vossos trabalhos como aqueles que temem seu nome.



KiadóLivraria Sá da Costa Editora, Lisboa
Az idézet forrásaPeregrinação e outras obras, p. 108-112.

Bolyongás (Magyar)

Az ítéletet ott a börtönben hirdették ki, ahol már szívesebben választottuk volna a halált, mintsem hogy elszenvedjük azt a szörnyű és kegyetlen korbácsolást, amelyet ránk mértek. Ettől annyi vérünk folyt el, hogy köröttünk mindenfelé csatakos lett a föld, és bizony valóságos csoda volt, hogy tizenegyünk közül kilencen egyáltalán életben maradtunk, mert két portugál meg egy matróz három napra rá meghalt.
Miután az előbb leírt módon végigkorbácsoltak, elvittek minket egy házba ott a börtönön belül, ami afféle enyhely volt betegekkel és sebesültekkel zsúfolva. Egyesek ágyban feküdtek, mások a földön. Itt azon nyomban kezelésbe vettek minket, mosdatással, porokkal, tapaszokkal és kötésekkel; ettől aztán a korbács okozta fájdalmaink némileg csillapodtak. Gyógyítóink tiszteletre méltó férfiak voltak, olyasfélék, mint nálunk az irgalmas barátok, és az Isten iránti szeretetből hónapokon át szolgálnak itt jótékonyan, tisztaságot tartanak, és minden szükségessel bőven ellátják a betegeket.
Már tizenegy napja kúrálgattak itt bennünket, és már valamelyest kezdtük magunkat jobban érezni, bár egyre siránkoztunk hüvelykujjunk elvesztése miatt, amivel a kemény ítélet fenyegetett, Isten úgy akarta, hogy véletlenül két, igen hosszú piros szaténlepelbe öltözött férfi lépjen be, kezükben fehér pálcát tartva, mint valami jogért, kiknek láttán a házban minden beteg ekképp kiáltott fel: „Pitau hinacur macuta chendó!” (ami azt jelenti: „Isten legyen azokkal, akik az ő művét szolgálják!”)
Mire ők, pálcájukat magasra tartva, így válaszoltak: „És adjon türelmet mindannyiotoknak a szenvedéshez balsorsotokban.”
Azzal pénzt és némi ruhaneműt osztogattak mindazoknak, akikhez hozzáfértek, és így, jutottak el hozzánk is, majd miután könnyeinktől szemlátomást megindulva kedvesen üdvözöltek minket, megkérdezték, kik vagyunk, mely országból és népből valók, és mi oknál fogva raboskodunk.
Mi pedig könnyek között válaszoltuk, hogy idegenek vagyunk Sziám királyságából, arról a földről, amelyet Malakának hívnak, és amikor még mint világi javakkal bőven megáldott kereskedők Liampó kikötője felé szállítottuk áruinkat, elvesztünk egy roppant viharban a Lamau-szigetekkel szemben, és velünk együtt mindenünk, amit vittünk, csak szánalmas testünket tudtuk megmenekíteni, mint maguk is láthatják. Ily módon jutottunk arra a helyre, amelynek a neve Taypor, ott az ítélkező chumbim ok nélkül lefogatott minket, mondván, hogy tolvaj csavargók vagyunk, és ahelyett hogy dolgoznánk, portáról portára élősködünk, jogtalanul élve fel mindazt, amit alamizsnául adnak. Erről önkényesen vádiratot is készített, minket pedig vasra verve küldött e fogházba, ahol immár negyvenkét napja szenvedjük a betegség és éhség teméntelen kínját, és senki sem akarja meghallgatni a mi igazságunkat, egyrészt mert nem tudunk megnyerni senkit, másrészt nem ismerjük a nyelvet, és minden ok nélkül korbácsütésekre ítéltek, valamint arra, hogy akár a tolvajoknak, vágassék le a hüvelykujjunk. A korbácsolást legott végre is hajtották rajtunk, méghozzá vad kegyetlenséggel, mint ahogy azt láthatják is szánandó testünkön. Ezért hivatásukra kérjük, amellyel Istent szolgálják, ne hagyjanak minket magunkra, mert szegénységünk az oka, hogy bennünket mindenki megvet és bántalmaz.
Mind a ketten nagyon figyelmesen hallgattak bennünket, majd rövid töprengés után könnyes szemüket az ég felé fordították, és ezt mondták térdre hullva:
- Ó, hatalmas és türelmes Ura a Magasságoknak, engedd, hogy az elesettek kiáltása dörömböljön füledben, és ne maradjanak megtorlatlanul azok a súlyos bűnök, melyeket a mi törvényeink szolgái szüntelenül elkövetnek ellened, mert erős hittel reméljük, hogy szent ítéleteddel előbb-utóbb megbünteted őket.
Még megkérdeztek néhány embert ott közöttünk afelől, amit mondtunk, majd legott üzentek az ügyészi írnokért, hogy súlyos büntetés terhe mellett hozzon magával minden iratot, és adja elő, ami az ügyünkben történt. Jött is hamar, és tájékoztatta őket mindarról, ami megesett, valamint a vádiratokról, amelyekben ez a törvénytelenség helyt kapott.
Látván, hogy a korbácsütéseket, amelyeket már megkaptunk, nem orvosolhatják, az ellen nyújtottak be fellebbezést a chaemnek, hogy az ujjunkat vegyék, mire válaszképpen ez a legfőbb bírói leirat érkezett: Nincs helye könyörületnek, amikor az igazság forog veszélyben, ezért hát nem adunk helyt a kérésnek. A leiratot maga a chaem írta alá, és nyolc conchacy, akik olyasfélék, mint a büntetőbírák.
Látta a szegények e két gondviselője Isten dicsőségére (mert így nevezik őket hivatalukban), mennyire lesújtott bennünket a kedvezőtlen válasz, és mert szerettek volna megszabadítani a kétségbeeséstől, nyomban újabb kérvényt írtak ahhoz a táblához, amelynek a neve Xinfau nicor pitau, és azt jelenti: „A Teremtő lehelete”, ebben a levélben pedig, beismerve bűnösségünket az ellenünk felhozott vádakat illetően, kegyelmet kértünk; a kérvényt hamarosan el is vitték ehhez a táblához, amelyben huszonnégy talagrepo foglal helyet, kik afféle szerzetesek, mint nálunk a kapucinus barátok, tekintélyük és szavuk egyformán nagy a nép és a király előtt, és áttekintésre kézbe vesznek minden ügyet, amely a szegényeket érinti, vagy azokat, akiknek kevés a tehetségük ahhoz, hogy szembeszálljanak a vádlóikkal.
Amint a kérvényt kézbe kapták, megszólaltattak egy harangot, mire mindnyájan egybegyűltek, majd áttekintvén az ügy lefolyását az elejétől a végéig, a kérvényeket és elutasításokat meg minden mást, ami történt, felismerték, hogy a mi igazságunk egészen elsikkadt, és menten elbocsátottak két törvényszolgát egy függőpecsétes levéllel, amely szerint a chaem táblájától ők veszik át az ügyet. Ez a tábla pedig rögtön tudomásul is vette a tiltást a következő leirattal:
A Világ Trónusán ülő Koronás Oroszlán kegyelméből való tábla a Huszonnégy Zordéletű kérésére hozzájárul hogy e kilenc idegen fellebbvitelre küldessék Pekingbe, az Aytauk Aytaujának az ítélőszéke elé, hogy az ellenük hozott ítéletet könyörületből enyhítsék. A Nap Fia uralkodásának huszonharmadik esztendejében, a negyedik hold hetedik napján.
A leiratot a chaem írta alá a büntetőszék nyolc conchalinjával együtt, akik afféle főbírók.
A szegények két gondviselője pedig, akik magukra vállalták ügyünket, tüstént elhozták nekünk ezt a leiratot, mi átvettük, mondván, isten fizesse meg nekik, amit az ő szerelméből miértünk tettek. Mire ők azt felelték:
- Nektek pedig adja, hogy felismerjétek az ő műveit, mert csakis ezáltal gyűjthetitek be fáradalmaitok gyümölcsét türelemmel, mint mindazok, akik félik nevét.


KiadóCédrus Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaBolyongás, p. 120-123.

minimap