Moraes, Vinícius de: A Kormányzó szigete (Ilha do Governador Magyar nyelven)

Esse ruído dentro do mar invisível são barcos passando
Esse ei-ou que ficou nos meus ouvidos são os pescadores esquecidos
Eles vêm remando sob o peso de grandes mágoas
Vêm de longe e murmurando desaparecem no escuro quieto.
De onde chega essa voz que canta a juventude calma?
De onde sai esse som de piano antigo sonhando a "Berceuse"?
Por que vieram as grandes carroças entornando cal no barro molhado?

Os olhos de Susana eram doces mas Eli tinha seios bonitos
Eu sofria junto de Suzana - ela era a contemplação das tardes longas
Eli era o beijo ardente sobre a areia úmida.
Eu me admirava horas e horas no espelho.

Um dia mandei: "Susana, esquece-me, não sou digno de ti - sempre teu…"
Depois, eu e Eli fomos andando… - ela tremia no meu braço
Eu tremia no braço dela, os seios dela tremiam
A noite tremia nos ei-ou dos pescadores…
Meus amigos se chamavam Mário e Quincas, eram humildes, não sabiam
Com eles aprendi a rachar lenha e ir buscar conchas sonoras no mar fundo
Comigo eles aprenderam a conquistar as jovens praianas tímidas e risonhas.
Eu mostrava meus sonetos aos meus amigos - eles mostravam os grandes olhos abertos
E gratos me traziam mangas maduras roubadas nos caminhos.

Um dia eu li Alexandre Dumas e esqueci os meus amigos.
Depois recebi um saco de mangas
Toda a afeição da ausência…

Como não lembrar essas noites cheias de mar batendo?
Como não lembrar Susana e Eli?
Como esquecer os amigos pobres?
Eles são essa memória que é sempre sofrimento
Vêm da noite inquieta que agora me cobre.
São o olhar de Clara e o beijo de Carmem
São os novos amigos, os que roubaram luz e me trouxeram.
Como esquecer isso que foi a primeira angústia
Se o murmúrio do mar está sempre nos meus ouvidos
Se o barco que eu não via é a vida passando
Se o ei-ou dos pescadores é o gemido de angústia de todas as noites?

Búgó hang a sötétlő tengeren, egy kifutó hajó;
„ej-hó" szól vissza a halászok kórusa a feledésből,
eveznek, hátukon a bánat szörnyű súlya,
messziről jönnek, s nyögve tűnnek el a csendes éjszakában.
Honnan e hang, nyugalmas ifjúságom hangja,
honnan zeng fel a bölcsődal a régi zongorán,
miért jöttek a nagy kocsik, hogy meszet zúdítsanak a sárba?...

Susana szeme méz volt, ám Ely keblei szépek;
Susana meggyötört, csak nézett, nézett a hosszú alkonyatba;
Ely csókja perzselt a nedves homokon ...
Órákon át csodáltam magam a tükörben.

Egy nap üzentem: „Susana, felejts el, nem vagyok méltó rád - örökre a tiéd ..."
Aztán Ely és én nekivágtunk - remegett karomban,
remegtem karjában, remegtek keblei,
remegett az éjszaka is; s a halászok: „ej-hó, ej-hó!" ...
Volt két barátom, Mário és Quincas, szegények voltak, de nem tudták.
Velük tanultam meg fákat döntögetni s búgó kagylókat szedni a tenger mélyiről,
én meg kioktattam őket, hogyan vegyék le lábukról a mosolygós-félénk parti lányokat.
Megmutattam nekik a szonettjeimet - szemük cserébe kerekre nyílt,
s hálából érett mangókat loptak az útmenti fákról.

Egyszer Dumas egyik könyve került a kezembe, s legott elfeledtem a barátaimat.
Egyszer csak hozott a posta egy zsák mangót:
„A távolból, sok szeretettel" ...

Hogy is felejteném az éjszakát betöltő tengerzúgást,
hogyan felejthetném el Susanát és Elyt,
hogy is ne emlékeznék nincstelen társaimra? .. .
Ők ezek a folyvást gyötrő emlékképek,
a rámhulló nyugtalan éjszakával jönnek,
ők új barátaim, kik ellopják és elhozzák nekem a fényt.
Feledhetem-e vajon a szorongást, az elsőt,
mikor a tenger zúgása nem csitul fülemben,
mikor az élet az a hajó a ködben, s csak búgatja kürtjét,
mikor „ej-hó, ej-hó" nyögi a halászokkal minden éjszaka ...