Nemésio, Vitorino: O anoitecer situa as coisas na minha alma

O anoitecer situa as coisas na minha alma

Como as cadeiras arrumadas

Quando os amigos partiram.

Meus degraus ainda têm a passada do adeus,

Lá quando uma palavra cria tudo,

E o resto, fechada a porta,

É posto nas mãos de Deus.

Então, à minha janela,

Tudo repousa e larga o aro dos conjuntos,

Tudo vem, com um gesto secreto e confiado,

Pedir-me o molde e o amor do isolamento,

Como se um desconhecido

Passasse e pedisse lume

E eu, sem reparar, lho estendesse:

Quando quisesse conhecê-lo,

Só a minha brasa ao longe,

Na noite que se faz pelo peso dos rios

E vive de fogo dado.

Assim nocturno, sou

O suporte de quem não tem para a consciência,

Que é como não ter para pão:

As coisa cegas

Prendem-se a mim,

Ao meu olhar, que é único na noite

Pelo seu grande alcance de humildade,

E fico cheio delas,

Como estes sítios ermos, junto de uma cidade,

Cemitérios de tudo, lugares para cães e bidons velhos;

Fico cheio da pobreza e do sinal das coisas,

Como um retrato de gente pobre é pobre e gauche

(Vale a recordação),

Mas sinto-me, ao mesmo tempo seco  cheio de tacto

Como se fosse o seu bordão.

Harmóniát teremt lelkemben az este,

Elrendez mindent, ahogy a székeket szokás

helyükre tenni a vendégek távozta után.

A lépcsőfokok még őrzik az Isten veleddel búcsúzók lépteit.

A szavak mindig teremtenek...

Az ajtó bezárult,

A többi már Isten kezében.

Az ablakomnál elnyugszik minden,

Elvesztik megtartó szerkezetüket a dolgok,

Hogy majd meghitten kéredzkedjenek vissza hozzám:

Öntsem magányba-szerelmesült létüket új alakzatokba.

Mintha egy ismeretlen jönne erre,

Tüzet kérne,

Én, rá se hederítve adnék

S ha később meg akarnám ismerni őt,

A folyók sötét húsától súlyos éjszakában,

A távolban csak parazsat látnék

Amely idegen lángból táplálkozott.

Ilyképpen vagyok éjszakai szerzet,

Nincstelenek gyámola, akik éheznek az öntudatra,

Mintha kenyérre.

Belémcsimpaszkodnak

Vakon a dolgok,

Pillantásomhoz kötődnek, mely az alázat

Egyetlen fényudvara az éjszakának

Megtelek velük,

Mint e kihalttá élt helyek a város mellett,

Elvénhedt benzineshordók és kutyák temetői,

Eltölt a szegénység és a dolgok jele,

Mint ahogyan egy szegényekről mintázott kép

Szegény és elnyűtt,

De ugyanakkor kiszikkadtnak érzem magam,

Mintha sétabotja volnék.