Osório, António: A um mirto

Nascido antes de Cristo

Uma vez mais floriu

o velho e agora jovem mirto.

Junto ao poço as suas fundas raízes

e o mesmo vivo, sempre generoso

aroma das folhas; o tronco

torturado por nodosas chagas,

cavernas, golpeado de musgo e cobre,

mas com baixos, com tenazes rebentos.

Quantos ali perdeste, quantos

se amaram à tua sombra?

Alguém como eu acaso te beijou?

Quantos passos em volta? Quanta chuva

desejou o Romano que para aqui te trouxe?

E quantas exalações da vida assististe

como muda testemunha, ó corpo mediterrâneo

sobrevivente a tantos tantos deuses mortos?

Még egyszer kivirágzott

a Krisztus előtt sarjadt

vén, s újra ifjú  mirtusz.

A kút mellett mély gyökeret eresztett,

és ugyanaz a mindig élő, áldó

illat száll leveléből, míg a törzse

sebekkel terhes, üregektől bütykös,

s bár mohák s réz szabdalja össze kérgét,

mégis kicsiny, szívós sarjak szülője.

Hányakat veszejtettél el te, s hányan

szerettek itt, árnyékodban vajon?

Hozzám hasonló megcsókolt-e egyszer?

Hány láb járt körbe? Es mennyi esőt várt

a Római, ki elhozott e földre?

És hány haláltusát néztél te végig

néma tanúként, mediterrán-húsú,

ki túlélted sok isten pusztulását?