Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pessoa, Fernando: Apontamento

Pessoa, Fernando portréja

Apontamento (Portugál)

Álvaro de Campos

 

A minha alma partiu-se como um vaso vazio.

Caiu pela escada excessivamente abaixo.

Caiu das mãos da criada descuidada.

Caiu, fez-se em mais pedaços do que havia loiça no vaso.

 

Asneira? Impossível? Sei lá!

Tenho mais sensações do que tinha quando me sentia eu.

Sou um espalhamento de cacos sobre um capacho por sacudir.

Fiz barulho na queda como um vaso que se partia.

Os deuses que há debruçam-se do parapeito da escada.

E fitam os cacos que a criada deles fez de mim.

 

Não se zanguem com ela.

São tolerantes com ela.

O que era eu um vaso vazio?

 

Olham os cacos absurdamente conscientes,

Mas conscientes de si mesmos, não conscientes deles.

 

Olham e sorriem.

Sorriem tolerantes à criada involuntária.

 

Alastra a grande escadaria atapetada de estrelas.

Um caco brilha, virado do exterior lustroso, entre os astros.

A minha obra? A minha alma principal? A minha vida?

Um caco.

E os deuses olham-o especialmente, pois não sabem por que ficou ali.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.insite.com.br/art/pessoa

Jegyzet (Magyar)

Álvaro de Campos

 

Összetört a lelkem, mint valami üres cserép.

Leesett a túlságosan mély lépcsőn.

Kiesett a gondatlan cselédlány kezéből.

Leesett, és több szilánkra hullott, mint ahány cserépből állt a kaspó.

 

Ostobaság? Lehetetlen? Mit tudom én!

Több érzés kering bennem, mint amikor saját magamnak éreztem magam.

Szilánkokra hullt cserép vagyok egy kiporolandó lábtörlőn.

Csörömpölés hallatszott az elbukáskor, mint amikor egy edény eltörik.

Az élő istenek kihajoltak a lépcsőkorláton.

És bámulták a cserepeket, amivé a cselédjük tett engem.

 

Ne haragudjanak rá.

Legyenek vele türelmesek.

Mi voltam én, az üres cserép?

 

Ránéznek abszurdul tudatosan a cserép darabokra,

Nagyon is tudatában vannak önmaguknak, ám nem a cserépdaraboknak.

 

Néznek és mosolyognak.

Türelmesen rámosolyognak a cselédre, aki véletlen törte el a cserepet.

 

Kiterjed a csillagokkal kitapétázott grandiózus díszlépcső.

Cserép csillog, elfordulva a csillagok közötti külső csillogástól.

A művem? A lelkem? Az életem?

Cserépszilánk.

Az istenek szemügyre veszik, mint valami különlegességet, de nem értik, miért maradt ott.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap