Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pessoa, Fernando: Ez az ősi szorongás (Esta velha angústia Magyar nyelven)

Pessoa, Fernando portréja
Somlyó György portréja

Vissza a fordító lapjára

Esta velha angústia (Portugál)

Esta velha angústia,
Esta angústia que trago há séculos em mim,
Transbordou da vasilha,
Em lágrimas, em grandes imaginações,
Em sonhos em estilo de pesadelo sem terror,
Em grandes emoções súbitas sem sentido nenhum.

Transbordou.
Mal sei como conduzir-me na vida
Com este mal-estar a fazer-me pregas na alma!
Se ao menos endoidecesse deveras!
Mas não: é este estar entre,
Este quase,
Este poder ser que...,
Isto.

Um internado num manicómio é, ao menos, alguém,
Eu sou um internado num manicómio sem manicómio.
Estou doido a frio,
Estou lúcido e louco,
Estou alheio a tudo e igual a todos:
Estou dormindo desperto com sonhos que são loucura
Porque não são sonhos
Estou assim...

Pobre velha casa da minha infância perdida!
Quem te diria que eu me desacolhesse tanto!
Que é do teu menino? Está maluco.
Que é de quem dormia sossegado sob o teu tecto provinciano?
Está maluco.
Quem de quem fui? Está maluco. Hoje é quem eu sou.

Se ao menos eu tivesse uma religião qualquer!
Por exemplo, por aquele manipanso
Que havia em casa, lá nessa, trazido de África.
Era feiíssimo, era grotesco,
Mas havia nele a divindade de tudo em que se crê.
Se eu pudesse crer num manipanso qualquer —
Júpiter, Jeová, a Humanidade —
Qualquer serviria,
Pois o que é tudo senão o que pensamos de tudo?

Estala, coração de vidro pintado!



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://www.citador.pt/poemas

Ez az ősi szorongás (Magyar)

Ez az ősi szorongás,
ez a szorongás, amit századok óta magamban hordozok,
könnyekben és szertelen képzeletekben,
rémület nélküli lázálom-sorozatban,
értelem nélkül egyszerre kitörő nagy felindulásokban
kicsordul a pohárból.

Kicsordul.
Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben,
ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés!
Ha legalább megbolondulhatnék igazán!
De nem: csak ez a kettő közti,
ez a majdnem,
ez a meglehet...
Ez.

Akit őrültekházában ápolnak, az legalább valaki.
De én őrültekházán kivüli őrültekházának ápoltja vagyok.
Hideg bolond,
őrült, aki tisztán lát,
aki mindentől idegen és mindenkivel azonos:
ébren alva olyan álmot álmodom, amely őrület,
mert nem álom.
Ilyen vagyok...

Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak!
Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam?
Hol a te gyermeked? Kisiklott.
Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt?
Kisiklott.
Hol az, aki én voltam? Kisiklott. Lásd, ide jutottam.

Ha legalább valamilyen vallásban hihetnék?
Abban a bálványban, példának okáért,
amely otthon volt, abban, amelyet Afrikából hoztak.
Csúf volt és groteszk,
de volt valami benne minden istenségből, amiben csak hinni lehet.

Ha legalább egy bálványban hinni tudnék -
Jupiter, Jehova, Emberiség -
megtenné bármelyik,
mert mi más is bármi, mint amit róla gondolunk?

Hasadj meg, festett üvegből való szív!



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://www.litera.hu/

minimap