Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pignatari, Décio: A morte do infante

Pignatari, Décio portréja

A morte do infante (Portugál)

Finalmente
me vereis apascentando um rebanho de sepulcros
sobre a última colina do derradeiro bairro
entre o ocaso da luz e o fim dos grandes gestos.
Onde a noite inventa a pedra denegrida
em que se crucifique das ovelhas a mais negra,
onde o defunto mais sinistro enrijeceu o músculo
de uma árvore de trevas
e em golfadas de sombras golpeou a face do crepúsculo
como escarmento de promessas em ludíbrio
e vômitos de entranhas rebeladas,
- este será o aprisco ao qual me oferto
sucinto em minha roupa e em meu porvir.
 
Mas como enredo, ao meu remorso conseqüente
poupai a negra cruz, sombra do tacto
e espantalho de mensageiros meus sempre benditos;
e não soqueis a terra, a minha terra,
até que alguma aurora franciscana
e rosa das mercês
arrefeça o rancor do meu redil de hidrófobos
e minhas pálpebras abdiquem, sem incêndio,
dos nervos que as retem nas órbitas do ódio.
 
Vulnerável aos poros da terra perfumada
virei saber dos tempos naturais,
a brisa, a chuva, as vozes familiares
numa saudade contundida
entre o pássaro e a lágrima!
E sobretudo hei de saber com fitos insuspeitos
das contas orvalhadas pelo vosso rosto
que a madrugada irá depor sobre algum lírio branco
- moeda comovida para o meu resgate,
frémito de cristal do meu delito,
lírio que hão de plantar sobre o meu lado esquerdo,
esquerdo,
que plantareis, Cecília de Novembro,
flauta pastoral sem mais conflito.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://ditirambospoesia.wordpress.com

A herceg halála (Magyar)

Végül
majd megláttok engem a széles gesztusok és
a fény nyugovása pillanatában, a külváros
legvégső dombja fölött, a sírok nyáját terelgetve,
hol az éjszaka megszüli a megfeketedett követ,
hol a bárányok közül megfeszíttetik a legfeketébb,
hol a legbaljóslatúbb elhunyt a homály szülte fának
izmát megacélozta,
és szellemütésekkel pofonverte az alkonyatot,
büntetés ez, a gúnyos ígéretek büntetése,
miként a lázadó belsőrészek hányingere,
- ez lesz az a jászol, amelynek magam felajánlom,
néhány szóval, egyszál magamra és jövőmre koncentrálva.
 
A fekete kereszttől, az érintés árnyékának
örökös lelkifurdalásától kíméljetek meg,
ó, áldott üzeneteim madárijesztő-hírvivői.
És ne pusztítsátok el a földet, az én földemet,
mindaddig, amíg valamely franciskánus
hajnal és a kegyelem rózsája lehűti
az én vízfélő társaim haragját,
és villámlás nélkül maradnak szemeim,
nem figyelve a gyűlölet útjaira.
 
Megismerem a természet rendjét,
a sebezhető és illatos föld pórusait,
a szellő, az eső, az otthonos hangok,
a könny és madarak közösségét
valami szétzúzott harmóniában!
Es tudnom kell az arcotok árnyékában
megbúvó harmatozó rózsafüzérszemekről,
a hajnal elhelyezi őket valamely fehér liliomra,
- különös pénzdarab a megmentésemre,
vétkem kristályos remegése,
liliom, amelyet a szívem fölé ültetsz,
a szívem fölé,
November Cecíliája, és látod, íme
pásztor sípja szól, a bajok véget érnek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaP. A.

minimap