Pignatari, Décio: A dalnok és a fekete nő (O Jogral e a Prostituta Negra Magyar nyelven)

(farsa trágica)
 
Onde eras a mulher deitada, depois
dos ofícios da penumbra, agora
és um poema:
 
Cansada cornucópia entre festões de rosas murchas.
 
É à hora carbôni-
ca e o sol em mormaço
entre sonhando e insone.
 
A legião dos ofendidos demanda
tuas pernas em M,
silenciosa moenda do crepúsculo.
 
É a hora do rio, o grosso rio que lento flui
flui pelas navalhas das persianas,
rio escuro. Espelhos e ataúdes
em mudo desterro navegam:
Miras-te no esquife e morres no espelho.
Morres. Intermorres.
Inter(ataúde e espelho)morres.
 
Teu lustre em volutas (polvo
barroco sopesando sete
laranjas podres) e teu leito de chumbo
têm as galas do cortejo:
 
Tudo passa neste rio, menos o rio.
 
Minérios, flora e cartilagem
acodem com dois moluscos
murchos e cansados,
para que eu te componha, recompondo:
 
Cansada cornucópia entre festões de rosas murchas.
 
(Modelo em repouso. Correm-se as mortalhas das persianas. Guilhotinas de luz lapidam o teu dorso em rosas: tens um punho decepado e um seio bebendo na sombra. Inicias o ciclo dos cristais e já cintilas).
 
Tua al(gema negra)cova assim soletrada em câma-
ra lenta, levantas a fronte e propalas:
“Há uma estátua afogada...” (Em câmara lenta! – disse).
“Existe uma está-
tua afogada e um poeta feliz (ardo
em louros!). Como os lamento e
como os desconheço!
Choremos por ambos.”
 
Choremos por todos – soluço, e entoandum
litúrgicos impropério a duas vozes
compomos um simbólico epicédio AAquela
que deitada era um poema e o não é mais.
 
Suspenso o fôlego, inicias o grande ciclo
subterrâneo do retorno
às grandes amizades sem memória
e já apodreces:
 
Cansada cornucópia entre festões de rosas murchas.

(tragikus bohózat)
 
Most vers vagy ott, ahol
a félhomályban feküdtél
mesterségedet gyakorolva:
 
Elhervadt rózsafüzérek között megfáradt bőségszaru.
 
Az álom és az ébrenlét hatá-
rán, mikor a Nap az ég magasára hág,
valami sokmillió évvel ezelőtti órán.
 
Lábaidért könyörög a megalázottak
légiója M városában,
ez az alkonyat csendes órája.
 
A széles, lassan hömpölygő folyó
órája ez, a sötétlő, hömpölygő folyam
ideje ez, áramlik lassan a partok
éles kőpengéi közt. Tükrök és koporsók
úsznak rajta: a koporsóban önmagad látod,
a tükörbe pedig belepusztulsz. Meghalsz.
Mindkettő halálod. Halálod mind a kettő.
 
Ragyogsz, magasodsz (barokk polipként
nyújtózol, mikéntha hét pusztuló
narancsot tartanál), ólomágyad
körül különös díszmenet:
 
Ezen a folyón minden tovaúszik, csak épp a folyó soha.
 
Különös lények, növények, sejtek,
egysejtűek, polipok sietnek két
hervadt puhatestű segítségére, hogy
téged újjáformáljanak:
 
Elhervadt rózsafüzérek között megfáradt bőségszaru.
 
(Modell, pihenés közben. A díszlet halotti leplei szétválnak. Fénybárdok tükröződnek rózsaszirommal teli hátadon: az árnyékban torzóvá lett melled és kezed. Csillogva kezded a kristályok életét.)
 
A fek(ete béklyód)helyedről lassított felvételben
emeled meg a homlokod, és így szólsz:
„Van egy megfulladt szobor...” (Egészen lassan! - szóltam)
„Van egy megful-
ladt szobor, és egy boldog(ságtól
babérkoszorús!) költő. Mennyire sajnálom
és mennyire nem ismerem őket!
Sírjunk mindkettőért.”
 
Zokogjunk mindenkiért - sírok, és jelképes halotti
éneket komponálunk két hangon liturgikus
sértésekből Annak a személynek, aki fekve
költemény volt, de többé már nem lehet az.
 
Lélegzésedet elhalasztod, és megkezded
visszatérésed nagy föld alatti körforgását,
vissza az egykori emlék nélküli barátságokhoz,
miközben szétrohad a tested:
 
Elhervadt rózsafüzérek között megfáradt bőségszaru.