Ribeiro Couto, Rui: O banho

Junto à ponte do ribeirão

Meninos brincam nus dentro da água faiscante.

O sol brilha nos corpos molhados,

Cobertos de escamas líquidas.

Da igreja velha, no alto do morro,

O sino manda lentamente um dobre fúnebre.

Na esquina da cadeia desemboca o enterro.

O caixão negro, listado de amarelo,

Pende dos braços de quatro homens de preto.

Vêm a passo cadenciado os amigos, seguindo,

O chapéu na mão, a cabeça baixa.

As botas rústicas, no completo silêncio,

Fazem na areia do chão o áspero rumor de vidro moído.

O sino dobra vagaroso: dobre triste

Na tarde clara que dá pena de morrer.

Cheios do inexplicável respeito pela morte

Os meninos correram para baixo da ponte,

Como se a sua nudez pura pudesse ofender a morte.

Vai agora subindo o morro do cemitério

O caixão negro listado de ouro.

Já não se vê mais, desapareceu atrás do mato.

E na água fugitiva do ribeirão

Os corpos nus cambalhoteiam de novo

Com o sentimento espontâneo e invencível da vida.

A híd tövén, a csillámló patakban

pucér suhancok pocskolnak vígan.

Napfény szikrázik nyirkos testükön,

és bőrük tajték-pikkelyes.

Az öreg templomból, a dombtetőről

lélekharang lassú kongása hallszik.

Feltűnik a gyászmenet a saroknál.

A sárgabetűs fekete koporsó

négy gyászhuszár vállán imbolyog.

Nyomukban lassú léptekkel a barátok,

kezükben kalap, fejük lehorgad.

Teljes csönd. Csak a durva csizmák talpa

csisszen a parton mint a tört üveg.

Sír a kis harang, kong-bong szomorúan

a meghalást idéző alkonyi fényben.

A halál rejtélyes tiszteletével

a fiúk most a hid alá lapulnak -

ne sértse a halált víg pőreségük.

A temető lankás dombjára kaptat

az aranybetűs fekete koporsó.

Már alig látni. Eltűnik a fák közt.

S a patak surranó vizében újra

szökellnek a pőre testek – duzzad bennük

a kibuggyanó, legyőzhetetlen élet.