Saramago, José: Vakság (részlet) (Ensaio sobre a cegueira (detail) Magyar nyelven)

Se podes olhar, vê. Se podes ver, repara.

Livro dos Conselhos

  O disco amarelo iluminou-se. Dois dos automóveis da frente aceleraram antes que o sinal vermelho aparecesse. Na passadeira de peões surgiu o desenho do homem verde. A gente que esperava começou a atravessar a rua pisando as faixas brancas pintadas na capa negra do asfalto, não há nada que menos se pareça com uma zebra, porém assim lhe chamam. Os automobilistas, impacientes, com o pé no pedal da embraiagem, mantinham em tensão os carros, avançando, recuando, como cavalos nervosos que sentissem vir no ar a chibata. Os peões já acabaram de passar, mas o sinal de caminho livre para os carros vai tardar ainda alguns segundos, há quem sustente que esta demora, aparentemente tão insignificante, se a multiplicarmos pelos milhares de semáforos existentes na cidade e pelas mudanças sucessivas das três cores de cada um, é uma das causas mais consideráveis dos engorgitamentos da circulação automóvel, ou engarrafamentos, se quisermos usar o termo corrente.
  O sinal verde acendeu-se enfim, bruscamente os carros arrancaram, mas logo se notou que não tinham arrancado todos por igual. O primeiro da fila do meio está parado, deve haver ali um problema mecânico qualquer, o acelerador solto, a alavanca da caixa de velocidades que se encravou, ou uma avaria do sistema hidráulico, blocagem dos travões, falha do circuito eléctrico, se é que não se lhe acabou simplesmente a gasolina, não seria a primeira vez que se dava o caso. O novo ajuntamento de peões que está a formar-se nos passeios vê o condutor do automóvel imobilizado a esbracejar por trás do párabrisas, enquanto os carros atrás dele buzinam frenéticos. Alguns condutores já saltaram para a rua, dispostos a empurrar o automóvel empanado para onde não fique a estorvar o transito, batem furiosamente nos vidros fechados, o homem que está lá dentro vira a cabeça para eles, a um lado, a outro, vêse que grita qualquer coisa, pelos movimentos da boca percebe-se que repete uma palavra, uma não, duas, assim é realmente, consoante se vai ficar a saber quando alguém, enfim, conseguir abrir uma porta, Estou cego.
  Ninguém o diria. Apreciados como neste momento é possível, apenas de relance, os olhos do homem parecem sãos, a íris apresenta-se nítida, luminosa, a esclerótica branca, compacta como porcelana. As pálpebras arregaladas, a pele crispada da cara, as sobrancelhas de repente revoltas, tudo isso, qualquer o pode verificar, é que se descompôs pela angústia. Num movimento rápido, o que estava à vista desapareceu atrás dos punhos fechados do homem, como se ele ainda quisesse reter no interior do cérebro a última imagem recolhida, uma luz vermelha, redonda, num semáforo. Estou cego, estou cego, repetia com desespero enquanto o ajudavam a sair do carro, e as lágrimas, rompendo, tornaram mais brilhantes os olhos que ele dizia estarem mortos. Isso passa, vai ver que isso passa, às vezes são nervos, disse uma mulher. O semáforo já tinha mudado de cor, alguns transeuntes curiosos aproximavam-se do grupo, e os condutores lá de trás, que não sabiam o que estava a acontecer, protestavam contra o que julgavam ser um acidente de transito vulgar, farol partido, guardalamas amolgado, nada que justificasse a confusão, Chamem a polícia, gritavam, tirem daí essa lata. O cego implorava, Por favor, alguém que me leve a casa. A mulher que falara de nervos foi de opinião que se devia chamar uma ambulância, transportar o pobrezinho ao hospital, mas o cego disse que isso não, não queria tanto, só pedia que o encaminhassem até à porta do prédio onde morava, Fica aqui muito perto, seria um grande favor que me faziam. E o carro, perguntou uma voz. Outra voz respondeu, A chave está no sítio, põese em cima do passeio. Não é preciso, interveio uma terceira voz, eu tomo conta do carro e acompanho este senhor a casa. Ouviram-se murmúrios de aprovação. O cego sentiu que o tomavam pelo braço, Venha, venha comigo, dizia-lhe a mesma voz. Ajudaram-no a sentar-se no lugar ao lado do condutor, puseramlhe o cinto de segurança, Não vejo, não vejo, murmurava entre o choro, Digame onde mora, pediu o outro. Pelas janelas do carro espreitavam caras vorazes, gulosas da novidade. O cego ergueu as mãos diante dos olhos, moveu-as, Nada, é como se estivesse no meio de um nevoeiro, é como se tivesse caído num mar de.Mas a cegueira não é assim, disse o outro, a cegueira dizem que é negra,
  Pois eu vejo tudo branco, Se calhar a mulherzinha tinha razão, pode ser coisa de nervos, os nervos são o diabo, Eu bem sei o que é, uma desgraça, sim, uma desgraça, Diga-me onde mora, por favor, ao mesmo tempo ouviu-se o arranque do motor. Balbuciando, como se a falta de visão lhe tivesse enfraquecido a memória, o cego deu uma direcção, depois disse, Não sei como lhe heide agradecer, e o outro respondeu, Ora, não tem importância, hoje por si, amanhã por mim, não sabemos para o que estamos guardados, Tem razão, quem me diria, quando saí de casa esta manhã, que estava para me acontecer uma fatalidade como esta. Estranhou que continuassem parados, por que é que não andamos, perguntou, O sinal está no vermelho, respondeu o outro, Ah, fez o cego, e pôs-se a chorar outra vez. A partir de agora deixara de poder saber quando o sinal estava vermelho.
  Tal como o cego havia dito, a casa ficava perto. Mas os passeios estavam todos ocupados por automóveis, não encontraram espaço para arrumar o carro, por isso foram obrigados a ir procurar sítio numa das ruas transversais. Ali, como por causa da estreiteza do passeio a porta do assento ao lado do condutor ia ficar a pouco mais de um palmo da parede. O cego, para não passar pela angústia de arrastar-se de um assento ao outro, com a alavanca da caixa de velocidades e o volante a atrapalhá-lo, teve de sair primeiro. Desamparado, no meio da rua, sentindo que o chão lhe fugia debaixo dos pés, tentou conter a aflição que lhe subia pela garganta. Agitava as mãos à frente da cara, nervosamente, como se nadasse naquilo a que chamara um mar de leite, mas a boca já se lhe abria para lançar um grito de socorro, foi no último momento que a mão do outro lhe tocou de leve no braço, Acalme-se, eu levo-o. Foram andando muito devagar, com o medo de cair o cego arrastava os pés, mas isso fazia-o tropeçar nas irregularidades da calçada, Tenha paciência, já estamos quase a chegar, murmurava o outro, e um pouco mais adiante perguntou, Está alguém em sua casa que possa tomar conta de si, e o cego respondeu, Não sei, a minha mulher ainda não deve ter vindo do trabalho, eu hoje é que calhei sair mais cedo, e logo me sucede isto, Verá que não vai ser nada, nunca ouvi dizer que alguém tivesse ficado cego assim de repente, Que eu até me gabava de não usar óculos, nunca precisei, Então, já vê. Tinham chegado à porta do prédio, duas mulheres da vizinhança olharam curiosas a cena, vai ali aquele vizinho levado pelo braço, mas nenhuma delas teve a ideia de perguntar, Entroulhe alguma coisa para os olhos, não lhes ocorreu, e tão-pouco ele lhes poderia responder, Sim, entrou-me um mar de leite. Já dentro do prédio, o cego disse, Muito obrigado, desculpe o transtorno que lhe causei, agora eu cá me arranjo, Ora essa, eu subo consigo, não ficaria descansado se o deixasse aqui. Entraram dificilmente no elevador apertado, Em que andar mora, No terceiro, não imagina quanto lhe estou agradecido, Não me agradeça, hoje por si, Sim, tem razão, amanhã por si. O elevador parou, saíram para o patamar, Quer que o ajude a abrir a porta, Obrigado, isso eu acho que posso fazer. Tirou do bolso um pequeno molho de chaves, tacteou-as, uma por uma, ao longo do denteado, disse, Esta deve de ser e, apalpando a fechadura com as pontas dos dedos da mão esquerda, tentou abrir a porta, Não é esta, Deixe-me cá ver, eu ajudo-o. A porta abriu-se à terceira tentativa. Então o cego perguntou para dentro, Estás aí. Ninguém respondeu, e ele, Era o que eu dizia, ainda não veio. Levando as mãos adiante, às apalpadelas, passou para o corredor, depois voltou-se cautelosamente, orientando a cara na direcção em que calculava encontrar-se o outro, Como poderei agradecer-lhe, disse, não fiz mais que o meu dever, justificou o bom samaritano, não me agradeça, e acrescentou, Quer que o ajude a instalar-se, que lhe faça companhia enquanto a sua mulher não chega. O zelo pareceu de repente suspeito ao cego, evidentemente não iria deixar entrar em casa uma pessoa desconhecida que, no fim de contas, bem poderia estar a tramar, naquele preciso momento, como haveria de reduzir, atar e amordaçar o infeliz cego sem defesa, para depois deitar a mão ao que encontrasse de valor. Não é preciso, não se incomode, disse, eu fico bem, e repetiu enquanto ia fechando a porta lentamente, Não é preciso, não é preciso.

Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda.

Tanácsok könyve

  A sárga korong fénnyel telt meg. Két elöl haladó autó gyorsított, még mielőtt a lámpa pirosra váltott volna. A gyalogátkelőnél előtűnt a zöld emberalak. A várakozó emberek megindultak, átvágtak az úttesten, végigtapostak a fekete aszfaltburkolatra festett fehér csíkokon; nincs, ami ennél kevésbé hasonlítana egy zebrára, mégis így hívják. Az autóvezetők türelmetlenül nyomogatták lábukkal a tengelykapcsoló pedálját, kocsijukkal ugrásra készen álltak, előrelendültek, majd hátra, mint az ideges lovak, amelyek már ott érzik a levegőben süvítő ostort. A gyalogosok átkeltek, de az autóknak szóló szabad jelzés még néhány másodpercet várat magára, van, aki azt állítja, hogy ez a látszólag jelentéktelen késlekedés a városban található ezernyi közlekedési lámpával és mindegyikük egymásra következő hármas színváltásával megszorozva, az egyik legfőbb oka az autóközlekedés gyakori elakadásának, vagy ha a közkeletű kifejezéssel élünk, a dugóknak.
  A lámpa végre zöldet mutatott, és az autók hirtelen nekilódultak, de rögtön látni lehetett, hogy nem mindegyik lódult meg azonnal. A középső sorban az első kocsi egy helyben áll, valami elromolhatott benne, nem működik a gázpedál, beakadt a sebességváltó karja vagy meghibásodott a hidraulikus rendszer, leblokkolt a fék, rövidzárlat történt, hacsak nem az üzemanyag fogyott el hirtelen, amire már nemegyszer volt példa. A gyalogosok újabb csoportja, amely lassan egybegyűlt a járdán, látja, amint a mozgásképtelen autó vezetője a karjával hadonászik a szélvédő mögött, miközben a mögötte álló autók bőszen dudálnak. Néhány gépkocsivezető már kipattant a kocsijából, készen arra, hogy félretolja az útból az elakadt autót valahová, ahol nem zavarja a forgalmat, és dühödten csapkodja a zárt ablakokat, a bent ülő ember feléjük fordítja a fejét, hol erre, hol arra fordul, látni, hogy valamit kiabál, a szájmozgásából kivenni, hogy egyetlen szót ismételget, nem, nem egyet, hanem kettőt, igen, így van, ahogy mindjárt meg is bizonyosodik róla mindenki, amikor valakinek végre sikerül kinyitni az egyik ajtót, Vak vagyok.
  Senki nem mondaná róla. A férfi szeme, ahogy első ránézésre, egy villanásnyi idő alatt megállapítható, egészségesnek látszik, az írisz tisztán és fényesen csillog, az ínhártya pedig fehér és tömör, mint a porcelán. Szemhéja mögül előguvadó szeme, görcsösen meg-megránduló arcbőre, hevesen fölvont szemöldöke, mindez együtt mégis arra utalt, bárki láthatta, hogy kétségbeesésében elveszítette a fejét. Egy hirtelen mozdulat nyomán, ami az előbb még látható volt, eltűnt a férfi ökölbe szorított keze mögött, mintha még szerette volna visszatartani az agyában az mintha még szerette volna visszatartani az agyában az utoljára látott képet, egy jelzőlámpa kerek, vörös fényét. Vak vagyok, vak vagyok, ismételgette kétségbeesetten, miközben segítettek neki kikászálódni a kocsiból, és előtörő könnyeitől még fényesebb lett a szeme, amelyről azt állította, hogy halott. Elmúlik, meglátja, elmúlik, néha idegi alapon van, mondta egy asszony. A jelzőlámpa másik színre váltott, néhány kíváncsi járókelő közelebb lépett a csoporthoz, és a hátrább lévő autóvezetők, akik nem tudták, mi történik, már berzenkedtek, mert azt gondolták, egyszerű közlekedési baleset az egész, eltört fényszóró, behorpadt sárhányó, semmi olyan, ami okot adna ekkora felfordulásra, Hívjanak rendőrt, kiabálták, vigyék el onnan azt a roncsot. A vak férfi könyörgött, Kérem szépen, vigyen valaki haza. Az asszony, aki az idegi okot említette, úgy gondolta, hogy mentőt kell hívni, kórházba kell vinni szegényt, de a vak férfi azt mondta, hogy nem, nem akar ennyi gondot okozni, csak azt kéri, hogy vezessék el annak a háznak a kapujáig, ahol lakik. Itt van, egészen közel, nagy szívességet tennének vele nekem. És a kocsi, kérdezte egy hang. Egy másik hang válaszolt: a slusszkulcs a helyén van, fölállunk vele a járdára. Nem szükséges, szólt közbe egy harmadik hang, majd én elrendezem a kocsit, és hazaviszem ezt az urat. Helyeslő mormogás hallatszott. A vak férfi érezte, hogy megfogják a karját, Jöjjön, jöjjön csak velem, mondta neki ugyanaz a hang. Beültették a vezető melletti ülésre, bekapcsolták a biztonsági övet, nem látok, nem látok, mormolta sírósan, mondja meg, hol lakik, kérte a másik. A kocsi ablakain át mohó, az újságra éhes arcok bámultak befelé. A vak férfi szeme elé tette a kezét, ide-oda mozgatta, semmi, olyan, mintha sűrű ködben lennék, mintha egy tejtengerbe estem volna, De a vakság nem ilyen, mondta a másik, úgy mondják, hogy a vakság fekete,
  Pedig én csak fehérséget látok, Talán annak az asszonykának igaza volt, valami idegi eredetű dolog lehet, az idegek nagyon meg tudják tréfálni az embert, Én jól tudom mi ez, kész szerencsétlenség, igen, kész szerencsétlenség, Mondja meg, hol lakik, legyen szíves, és már hallatszott is, hogy beindul a motor. A vak férfi motyogva, mintha az, hogy nem lát, meggyöngítette volna az emlékezőtehetségét is, megadott egy címet, azután így szólt, nem tudom, hogy köszönjem meg magának, a másik pedig így felelt, szóra sem érdemes, ma magának, holnap nekem, nem tudjuk, mit tartogat számunkra az élet, igaza van, amikor ma reggel elindultam otthonról, ki hitte volna, hogy ilyen végzetes dolog történik velem. Furcsállta, hogy még mindig állnak, Miért nem megyünk már, kérdezte, Pirosat mutat a lámpa, felelte a másik, Hát igen, szólt a vak férfi, és megint eleredtek a könnyei. Mostantól fogva nem tudom többé, mikor piros a lámpa.
  Úgy volt, ahogy a vak férfi mondta, ott lakott a közelben. De valamennyi járdát elfoglalták az autók, nem tudtak sehova sem beállni a kocsival, ezért az egyik mellékutcában kellett helyet keresniük. Ott, mivel olyan szűk volt a járda, hogy a vezető melletti ülés ajtaja alig több mint egy arasznyira volt a faltól, a vak férfi, aki nem akarta kitenni magát annak a megpróbáltatásnak, hogy átvonszolja magát az egyik ülésről a másikra, belegabalyodva a sebességváltóba és a kormánykerékbe, kénytelen volt elsőnek kiszállni. Védtelenül állt az utca közepén, úgy érezte, hogy a talaj kiszalad a lába alól, és megpróbálta visszatartani a torkán fölfelé kúszó kétségbeesést. Idegesen hadonászott karjával az arca előtt, mintha úszna abban a valamiben, amit tejtengernek nevezett, és a szája már-már segélykiáltásra nyílott, a másik az utolsó pillanatban érintette meg, kezével finoman megszorította a karját, Nyugodjon meg, hazaviszem. Végtelenül lassan mentek, a vak férfi attól tartott, hogy elesik, húzta a lábát, így viszont belebotlott a járda minden egyenetlenségébe, Nyugalom, mindjárt ott leszünk, mormolta a másik, és egy kicsivel odább megkérdezte, Van valaki otthon, aki el tudja látni, a vak férfi így válaszolt, Nem tudom, a feleségem még biztosan nem érkezett haza a munkából, azt hittem, hogy ma én végzek előbb, és lám, mi történt velem, Meglátja, nem lesz semmi baj, soha nem hallottam még arról, hogy valaki így, egyik pillanatról a másikra megvakuljon, Én meg még dicsekedtem is azzal, hogy nincs szükségem szemüvegre, soha nem is volt, Na látja. Megérkeztek az épület kapujához, a szomszédságból két asszony figyelte érdeklődve a jelenetet, ott vezetik karon fogva a szomszédot, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, Belement valami a szemébe, nem is gondoltak rá, és a férfi sem válaszolhatta volna nekik, Igen, egy tejtenger ment bele. A vak férfi, már az épület belsejében, így szólt, Nagyon köszönöm, bocsásson meg a kellemetlenségért, amit magának okoztam, innen már magam is eltalálok, Még ilyet, fölmegyek magával, nem lennék nyugodt, ha itt hagynám. Nehezen furakodtak be a szűk liftbe, Hányadik emeleten lakik, A harmadikon, el sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok magának. Ne hálálkodjon, ma magának, Igen, igaza van, holnap meg magának. A lift megállt, kiléptek a lépcsőfordulóra, Segítsek kinyitni az ajtót, Köszönöm, azt hiszem, ezzel elboldogulok. Kivett a zsebéből egy kis kulcscsomót, egyenként végigtapogatta valamennyinek a fogazatát, és így szólt, Ez az, azután a bal keze ujjainak hegyével kitapogatta a zárat, megpróbálta kinyitni, Nem ez az, Adja ide, majd segítek. Az ajtó a harmadik próbálkozásra nyílt ki. A vak férfi beszólt, Itthon vagy. Senki nem válaszolt, mire, Megmondtam, még nem érkezett haza. A kezét maga előtt tartva, tapogatózva végigment a folyosón, azután óvatosan megfordult, arcát arrafelé fordította, ahol a másikat sejtette, Hogyan köszönhetném meg magának, mondta, Csak azt tettem, ami a kötelességem volt, hárította el a derék szamaritánus, ne köszönjön nekem semmit, Ha akarja, segítek elhelyezkedni, magával maradok, amíg a felesége megjön. Ez a buzgóság hirtelen gyanús lett a vaknak, csak nem hagyja, hogy bejöjjön a lakásába egy idegen, aki lehet, hogy éppen abban a pillanatban már azt tervezi, hogyan üti le, kötözi meg és tömi be a száját egy szerencsétlen, kiszolgáltatott vaknak, hogy azután minden értékes holmival kereket oldjon. Nem szükséges, ne csináljon belőle gondot magának, mondta, jól vagyok így, és miközben lassan becsukta az ajtót, megismételte, Nem szükséges, nem szükséges.