Verde, Cesário: Nyugatérzés/ Gázlángnál (O Sentimento dum Ocidental / Ao gás Magyar nyelven)
O Sentimento dum Ocidental / Ao gás (Portugál)E saio. A noite pesa, esmaga. Nos Passeios de lajedo arrastam-se as impuras. Ó moles hospitais! Sai das embocaduras Um sopro que arripia os ombros quase nus.
Cercam-me as lojas, tépidas. Eu penso Ver círios laterais, ver filas de capelas, Com santos e fiéis, andores, ramos, velas, Em uma catedral de um comprimento imenso.
As burguesinhas do Catolicismo Resvalam pelo chăo minado pelos canos; E lembram-me, ao chorar doente dos pianos, As freiras que os jejuns matavam de histerismo.
Num cutileiro, de avental, ao torno, Um forjador maneja um malho, rubramente; E de uma padaria exala-se, inda quente, Um cheiro salutar e honesto a păo no forno.
E eu que medito um livro que exacerbe, Quisera que o real e a análise mo dessem; Casas de confecções e modas resplandecem; Pelas vitrines olha um ratoneiro imberbe.
Longas descidas! Năo poder pintar Com versos magistrais, salubres e sinceros, A esguia difusăo dos vossos reverberos, E a vossa palidez romântica e lunar!
Que grande cobra, a lúbrica pessoa, Que espartilhada escolhe uns xales com debuxo! Sua excelęncia atrai, magnética, entre luxo, Que ao longo dos balcões de mogno se amontoa.
E aquela velha, de bandós! Por vezes, A sua traîne imita um leque antigo, aberto, Nas barras verticais, a duas tintas. Perto, Escarvam, à vitória, os seus mecklemburgueses.
Desdobram-se tecidos estrangeiros; Plantas ornamentais secam nos mostradores; Flocos de pós-de-arroz pairam sufocadores, E em nuvens de cetins requebram-se os caixeiros.
Mas tudo cansa! Apagam-se nas frentes Os candelabros, como estrelas, pouco a pouco; Da solidăo regouga um cauteleiro rouco; Tornam-se mausoléus as armações fulgentes.
<<Dó da miséria!... Compaixăo de mim!...>> E, nas esquinas, calvo, eterno, sem repouso, Pede-me esmola um homenzinho idoso, Meu velho professor nas aulas de Latim!
|
Nyugatérzés/ Gázlángnál (Magyar)És indulok. Az éjjel súlya nyom. A járdaköveken koszlott nők vánszorognak. Lankadt kórházak, ó! Mélyéből úttoroknak Szellő lúdbőrözik félcsupasz vállakon.
Köröttem boltok, langyosak. Úgy rémlik, Hogy oldalt mécseket, hogy kápolnasort látok, Szentet, hívet, horddíszt, ágat és gyertyalángot, Irdatlan hosszú, nagy katedrálisban végig.
A buzgó katolikus polgárhölgyek A kövön siklanak, melyet csatorna szabdal; Akár apácanők, zongora szól, panasszal, Kiket a böjtjeik hisztériába öltek.
Egy késesműhelyben, a munkapadnál, Vörösen kalapál kötényes kovácsmester S pékségből áradón, még kemencemeleggel, Friss egészségesen, derék kenyérillat száll.
Én meg, leköt nagy súlyú könyvem terve, Várom sugalmait elemzésnek s valónak; A divatszalonok, az üzletek ragyognak; Kölyökképű csibész bámul a vitrinekbe.
Hosszú lejtők! Nincsen mi visszaad, Leírni mesteri, igaz, friss hangú strófa, Utcalámpáitok, keskeny fénykörbe szórva, S holdas, romantikus sápadtságotokat!
Mily buja kígyószerzet forgolódik, Fűzősen válogat, körötte mintás sálak! Tökélye vonz, akár mágnes, halomban állnak A mahagóni pult hátán a luxusholmik.
S a vénasszony amott, haja berakva, Mint régimódi, tárt legyező az uszálya, Kétszín, függőleges csíkok. Közelben várja Toporgó mecklenburg lovaival fogatja.
Külföldi kelmék bomlanak, omolnak; Művirág díszeleg a kiszolgálópulton; Rizspor pihéje száll a levegőben fojtón, S az eladók szatén felhőkben hajbókolnak.
De minden lankad! Húnynak egyre-másra A fények, csillagként, a kandeláberekben; Egy lutriárus szól, kántál árván, rekedten; Sírbolttá változik a boltok ragyogása.
"A nyomorultat szánd meg!... Irgalom!" Egy kopasz bácsika, időtlenül, kitartón, Alamizsnát kéreget kint a sarkon, Egykori jó öreg latinprofesszorom!
|