Verde, Cesário: Nyugatérzés/Késői órán (O Sentimento dum Ocidental / Horas mortas Magyar nyelven)

O tecto fundo de oxigénio, de ar,

Estende-se ao comprido, ao meio das trapeiras;

Vęm lágrimas de luz dos astros com olheiras,

Enleva-me a quimera azul de transmigrar.

Por baixo, que portões! Que arruamentos!

Um parafuso cai nas lajes, às escuras:

Colocam-se taipais, rangem as fechaduras,

E os olhos dum caleche espantam-me, sangrentos.

E eu sigo, como as linhas de uma pauta

A dupla correnteza augusta das fachadas;

Pois sobem, no silęncio, infaustas e trinadas,

As notas pastoris de uma longínqua flauta.

Se eu năo morresse, nunca! E eternamente

Buscasse e conseguisse a perfeiçăo das cousas!

Esqueço-me a prever castíssimas esposas,

Que aninhem em mansões de vidro transparente!

Ó nossos filhoes! Que de sonhos ágeis,

Pousando, vos trarăo a nitidez às vidas!

Eu quero as vossas măes e irmăs estremecidas,

Numas habitações translúcidas e frágeis.

Ah! Como a raça ruiva do porvir,

E as frotas dos avós, e os nómadas ardentes,

Nós vamos explorar todos os continentes

E pelas vastidões aquáticas seguir!

Mas se vivemos, os emparedados,

Sem árvores, no vale escuro das muralhas!...

Julgo avistar, na treva, as folhas das navalhas

E os gritos de socorro ouvir, estrangulados.

E nestes nebulosos corredores

Nauseiam-me, surgindo, os ventres das tabernas;

Na volta, com saudade, e aos bordos sobre as pernas,

Cantam, de braço dado, uns tristes bebedores.

Eu năo receio, todavia, os roubos;

Afastam-se, a distância, os dúbios caminhantes;

E sujos, sem ladrar, ósseos, febris, errantes,

Amareladamente, os căes parecem lobos.

E os guardas, que revistam as escadas,

Caminham de lanterna e servem de chaveiros;

Por cima, as imorais, nos seus roupões ligeiros,

Tossem, fumando sobre a pedra das sacadas.

E, enorme, nesta massa irregular

De prédios sepulcrais, com dimensões de montes,

A Dor humana busca os amplos horizontes,

E tem marés, de fel, como um sinistro mar!

A háztető a légbe mélyed el,

A manzárdablakok között hosszan kinyúlik;

Sok karikás szemű csillag fénykönnye hullik,

Vándor lelkem lebeg, kék ábrándkép emel. 

Lent, mily kapuzatok, mily utcarendek!

Sötétség, egy csavar hull le a kőlapokra:

Zsalut csuknak be épp, zár fordul nyikorogva,

Véres kocsiszemek rémítnek hirtelen meg.

Kétoldalt pompás homlokzatok állnak,

Követem vonaluk, mint kotta, úgy vezetnek,

Mert bánatos fakón a csendben fellebegnek

Pásztori hangjai egy messzi fuvolának.

Bár meg ne halnék! S örökkévalóan    

Üzném míg meglelem a tökéletességet!

Szűztiszta hitvesek, lelkem jövőbe réved,

Ott élnek átlátszó falú üveglakokban! 

Ó, fiaink! Mily lelkesítő álmok,

Mik éltetekre majd világosságot vetnek!

Anyáitoknak és finom nénéiteknek    

Törékeny, áttetsző hajlékokat kívánok. 

Ah! Jövendők rőthajú nemzete,

Mint flottás nagyapák, nomád szívvel, lángolva,

A kontinenseket mi felfedezzük sorra,

S visz majd a tengerek végtelen tág tere!

Ám ha így élünk, falak börtönében,

Fa sehol, kőfalak sáncolta völgy homályán!...

Villanni mintha csak kések pengéjét látnám,

S kiáltást hallanék elfojtva a sötétben.

S az átjárókban, most mind ködbe olvad, 

Hányingerét elém kocsmák bendője tárja;

Búsan, hazafelé, lábain alig állva, 

Kart karba öltve jól pár iszákos dalolgat.

De mégsem félek, hogy kirabolnának,

A kétes elemek el is maradnak, távol;

A néma, csont és bőr, koszos, lázvert kutyákról 

Azt hinni, oly fakók, hogy farkasok volnának.

S járnak az őrök, lépcsőt felvigyázva,

Hordják lámpásaik, kulcsokra felügyelnek;

Odafent, romlott nők, lenge köntöst viselnek,

Köhögnek, balkonok kövén cigarettázva.

S hol rendezetlen tömbbé összeáll

Sok síri épület, duzzadva hegymagasra,

Az Emberfájdalom tágabb határt keres ma,

S keserűn ömlik el, mint baljós tengerár!