Az éjszaka derekán felmegyek egy toronyba.
A pókok és a bölcs kuvikok
versengenek, hogy utamat állják nyomban,
őrségükben a keskeny lépcsőfokok.
De ez nem a fülesbagoly vijjogó hangja,
se nem tapló a végzetes szemével,
se nem vad csőrök, mik köpik az olajat,
se nem szárnyak szisztrum zörgőjével,
nem is kard, mi fejemen sandán játszana,
sem a nyelv vak határok közé szorulva,
mi e felkapaszkodásnak ellenállna,
és folyton, bűvölően, engem húzna.
Lassan a nehéz földtől megválva,
kiszakadva a világi színlelésből,
vonz egy tiszta ég, mint jégzajlása
énekelve a szent fényességből.
Milyen hangon mondjam el tisztán
és kinek - a néma dicséretem?
A toronyban, fagyva, kéken, mint kristály,
egy isteni gőg vár engem.
Dicsőség e mélységes jelenésnek!
A csillagjegyek forgása helyett,
szívvel itt és a nagy messzeségben
az órák, mint gránátalmák megmeredtek.
Elfeledve, tehát az időtől elűzve
csillagok zápora a magasságba,
s a remek virág, mit hajt a tüske,
és a vágy lüktető rohanása.
Onnan fentről, a magas küszöbről
nézek kifele elbűvölve.
Mily tökéletes gömb! A kis Föld
a sok-sok burkolatban
egy: semmi sem születik, semmi a föld
porában nem hal el, sem a lombozatban.
Jaj nekem, azt hittem menésben a morzsa!
Bocsánat, ó! örök álmok,
sok megkövült csoda múló villanása
törülve egy téllel, ami nem szitáló.
Mint falióraseregek jégbe fagyva,
mi simogatja szemem és a hajam,
feltárul a dolgok fenséges alakja,
az első forma, az Igazság maga.
Az erdő egyetlen egy makkba,
sosem hittem, hogy beleférne,
a csillagáradat egyetlen csillagba,
az óceán egyetlen tükörcserépbe.
Ez a lány, aki lent él, alant
a világban, az arca titokzatos:
büszke, tartós, örök romlatlan,
ruháitól mindig lekopasztott.
Ó, jó volna, ha örökre itt maradnék,
a mindenség legfelső fokán,
hol a lét nem fogy, mint az árnyék,
a jelenlétből sem lesz mozgás.
Mindig részegítsen, középre zárva,
a mindenség önmagába burkoltan.
De jaj! a sóhajom, mint a tűz lángja,
elolvasztja a havat alólam.
Egy mánus végre elindul és ütnek
ragacsosan az álmos órahangok,
és egy görbült térben feltűnnek,
a rémülettől, ősrégi hajnalok;
a tájak láthatóan elhomályosulnak,
távol egy hold lenyugszik,
hosszú emberi sikollyal, erdők hullnak
és a tenger is elkezd zúgni.
Ó, nem adatott meg a nagy didergésben,
hogy megmaradjak! Jaj, nem jó nekem
itt, ahol minden - megmentett - az égben,
itt, a leállított vízesésekben
késsek sokat: méltatlanul, nem szűnik
szemeimben boldog képe
az élőnek, mely halottnak tűnik,
amíg tart az esése...
Ezért bánatosan visszatérek és leszállok.
Bölcs kuvikok, pókok
hívnak vissza, velük együtt szállok
le, alant a spirális lépcsőfokok.
De még habozok: megfürödni félek
az órában, mely ismét megragad.
Sírok, és gyötrődik a meleg lényem.
A toronyban, az óra odafagy.