Doinaş, Ştefan Augustin: A jégtoronyóra (Orologiul de gheață Magyar nyelven)

La cumpana nopţii, eu sui într-un turn.
Paingi, cucuvai înţelepte
se-ntrec să-mi oprească urcuşul nocturn
de stajă pe strâmtele trepte.

Dar nu e nici buhă cu strigatul ei,
nici iască cu ochiul sinistru,
nici aprige pliscuri ce scuipă ulei,
nici aripi suflând ca un sistru,

nici spadă jucându-mi pe crestet pieziş,
nici limba-ntre graniţe oarbe
să stea împotriva acestui suiş
ce-ntr-una, hipnotic, mă soarbe.

Treptat izbăvit de pământul greoi,
desprins de lumeşti simulacre,
mă-atrage un cer limpezit ca un sloi
cântând din vapaile sacre.

Cu ce fel de grai să rostesc pe deplin
şi cui - amuţitul elogiu?
În turn, îngheţat, albăstriu, cristalin,
mă-aşteaptă un divin orgoliu.

Mărire acestei adânci arătări!
În locul rotirii de zodii,
cu inimi aici şi la mari depărtări
stau orele fixe, ca rodii.

Uitate sunt, deci, izgonite de timp
aversa de stele-n înalturi,
şi naşterea florii superbe din ghimp,
şi goana dorinţei în salturi.

De-acolo de sus, de pe înaltul prag
privesc fascinat înafără.
Ce sferă perfectă! Pământul cel mic
cu multele sale învelişuri
e una: nimic nu se naşte, nimic
nu moare în lut şi-n frunzişuri.

Vai mie, credeam că fărima e-n mers!
Iertare, ah! somnuri eterne,
minuni împietrite cu licarul şters
de-o iarna ce nu se mai cerne.

Ca roiuri de ornice prinse-n îngheţ
ce-mi mângâie ochii şi părul,
descopăr în lucruri tiparul măreţ,
modelul dintâi, Adevârul.

Nicicând n-am crezut că-o să poată-ncăpea 
pădurea-ntr-o singură ghindă,
noianul de stele-ntr-o singură stea,
oceanu-ntr-un ciob de oglindă.

Aceasta e fata trăind dedesubt
a lumii, obrazul de taină:
integru, statornic, în veci necorupt,
mereu despuiat de-orice haină.

O, veşnic aş vrea să întârzii aici,
pe treapta supremă la care
fiinţa nu scade ca umbrele, nici
prezenţa nu trece-n mişcare.

Mereu să mă-mbete, cuprins la mijloc,
şederea a toate-ntru sine.
Dar vai! răsuflarea mea, ca un foc,
topeşte zăpada sub mine.

O limbă porneşte să mişte, şi bat
cleios adormitele ore,
şi prind să răsară-ntr-un spaţiu curbat
de spaime străvechi aurore;

privelişti limpide se-mpăienjenesc,
departe o lună apune,
cad codrii cu-un ţipăt prelung, omenesc
şi marea începe să sune.

O, nu-mi este dat ca în marele ger 
să dăinui! Vai, nu mi se cade
aici, unde toate - salvate - sunt cer,
aici, în opritele cascade,

să-ntârzii prea mult: nu sunt vrednic să port
în ochi fericita vedere
a viului care-mi apare ca mort,
a tot ce durează-n cădere... 

De-aceea mă-ntorc întristat şi cobor.
Paingi, cucuvai înţelepte
mă cheamă-ndărăt, mă ajută să zbor
în jos, pe spirale, pe trepte.

Dar eu încă sovai: mă tem să mă scald
în ore ce iarăşi mă-nhaţa.
Eu plâng, şi mă zbucium în trupul meu cald.
În turn, orologiul îngheaţă.

Az éjszaka derekán felmegyek egy toronyba.
A pókok és a bölcs kuvikok
versengenek, hogy utamat állják nyomban,
őrségükben a keskeny lépcsőfokok.

De ez nem a fülesbagoly vijjogó hangja,
se nem tapló a végzetes szemével,
se nem vad csőrök, mik köpik az olajat,
se nem szárnyak szisztrum zörgőjével,

nem is kard, mi fejemen sandán játszana,
sem a nyelv vak határok közé szorulva,
mi e felkapaszkodásnak ellenállna,
és folyton, bűvölően, engem húzna.

Lassan a nehéz földtől megválva,
kiszakadva a világi színlelésből,
vonz egy tiszta ég, mint jégzajlása
énekelve a szent fényességből.

Milyen hangon mondjam el tisztán
és kinek - a néma dicséretem?
A toronyban, fagyva, kéken, mint kristály,
egy isteni gőg vár engem.

Dicsőség e mélységes jelenésnek!
A csillagjegyek forgása helyett,
szívvel itt és a nagy messzeségben
az órák, mint gránátalmák megmeredtek. 

Elfeledve, tehát az időtől elűzve
csillagok zápora a magasságba,
s a remek virág, mit hajt a tüske,
és a vágy lüktető rohanása.

Onnan fentről, a magas küszöbről
nézek kifele elbűvölve.
Mily tökéletes gömb! A kis Föld
a sok-sok burkolatban
egy: semmi sem születik, semmi a föld
porában nem hal el, sem a lombozatban.

Jaj nekem, azt hittem menésben a morzsa!
Bocsánat, ó! örök álmok,
sok megkövült csoda múló villanása
törülve egy téllel, ami nem szitáló.

Mint falióraseregek jégbe fagyva,
mi simogatja szemem és a hajam,
feltárul a dolgok fenséges alakja,
az első forma, az Igazság maga.

Az erdő egyetlen egy makkba,
sosem hittem, hogy beleférne,
a csillagáradat egyetlen csillagba,
az óceán egyetlen tükörcserépbe.

Ez a lány, aki lent él, alant
a világban, az arca titokzatos:
büszke, tartós, örök romlatlan,
ruháitól mindig lekopasztott.

Ó, jó volna, ha örökre itt maradnék,
a mindenség legfelső fokán,
hol a lét nem fogy, mint az árnyék,
a jelenlétből sem lesz mozgás. 

Mindig részegítsen, középre zárva,
a mindenség önmagába burkoltan.
De jaj! a sóhajom, mint a tűz lángja,
elolvasztja a havat alólam.

Egy mánus végre elindul és ütnek
ragacsosan az álmos órahangok,
és egy görbült térben feltűnnek,
a rémülettől, ősrégi hajnalok;

a tájak láthatóan elhomályosulnak,
távol egy hold lenyugszik,
hosszú emberi sikollyal, erdők hullnak
és a tenger is elkezd zúgni.

Ó, nem adatott meg a nagy didergésben,
hogy megmaradjak! Jaj, nem jó nekem
itt, ahol minden - megmentett - az égben,
itt, a leállított vízesésekben

késsek sokat: méltatlanul, nem szűnik
szemeimben boldog képe
az élőnek, mely halottnak tűnik,
amíg tart az esése...

Ezért bánatosan visszatérek és leszállok.
Bölcs kuvikok, pókok
hívnak vissza, velük együtt szállok
le, alant a spirális lépcsőfokok.

De még habozok: megfürödni félek
az órában, mely ismét megragad.
Sírok, és gyötrődik a meleg lényem.
A toronyban, az óra odafagy.