Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Eminescu, Mihai: Înger şi demon

Eminescu, Mihai portréja

Înger şi demon (Román)

Noaptea-n Doma întristată, prin lumini îngălbenite
A făcliilor de ceară care ard lângă altare -
Pe când bolta-n fundul Domei stă întunecoasă, mare,
Nepătrunsă de-ochii roşii de pe mucuri ostenite,

În biserica pustie, lângă arcul în părete,
Genuncheată stă pe trepte o copilă ca un înger;
Pe-a altarului icoană în de raze roşii frângeri,
Palidă şi mohorâtă Maica Domnului se vede.

O făclie e înfiptă într-un stâlp de piatră sură;
Lucii picături de smoală la pământ cad sfârâind
Şi cununi de flori uscate fâşâiesc amirosind
Ş-a copilei rugăciune tainic şopotit murmură.

Cufundat în întuneric, lâng-o cruce mărmurită,
Într-o umbră neagră, deasă, ca un demon El veghează,
Coatele pe braţul crucii le destinde şi le-aşază,
Ochii cufundaţi în capu-i, fruntea tristă şi-ncreţită.

Şi bărbia lui s-apasă de al pietrei umăr rece,
Părul său negru ca noaptea peste-al marmurei braţ alb;
Abia candela cea tristă cu reflectul ei roz-alb
Blând o rază mai aruncă ce peste-a lui faţă trece.

Ea un înger ce se roagă - El un demon ce visează;
Ea o inimă de aur - El un suflet apostat;
El , în umbra lui fatală, stă-ndărătnic răzemat -
La picioarele Madonei, tristă, sfântă, Ea veghează.

Pe un mur înalt şi rece de o marmură curată,
Albă ca zăpada iernei, lucie ca apa lină,
Se răsfrânge ca-n oglindă a copilei umbră plină -
Umbra ei, ce ca şi dânsa stă în rugă-ngenuncheată.

Ce-ţi lipseşte oare ţie, blond copil cu-a ta mărire,
Cu de marmur-albă faţă şi cu mânile de ceară,
Văl - o negură diafană mestecată-n stele; - clară
E privirea-ţi inocentă sub a genelor umbrire;

Ce-ţi lipseşte să fii înger - aripi lungi şi constelate.
Dar ce văd: Pe-a umbrei tale umeri vii ce se întinde?
Două umbre de aripe ce se mişcă tremurânde,
Două aripe de umbră cătră ceruri ridicate.

O, nu-i umbra ei aceea - este îngeru-i de pază;
Lângă marmura cea albă văd fiinţa-i aeriană.
Peste viaţa-i inocentă, viaţa lui cea sântă plană,
Lângă dânsa el se roagă, lângă ea îngenunchează.

Dar de-i umbra ei aceea - atunci Ea un înger este,
Însă aripile-i albe lumea-a le vedea nu poate;
Muri sfinţiţi de-a omenirii rugăciuni îndelungate
Văd aripile-i diafane şi de dânsele dau veste.

Te iubesc! - era să strige demonul în a lui noapte,
Dară umbra-naripată a lui buze le înmoaie;
Nu spre-amor - spre-nchinăciune el genunchii-şi încovoaie
Şi ascultă dus din lume a ei dulci şi timizi şoapte.

.......................................................................

Ea? - O fiică e de rege, blondă-n diadem de stele,
Trece-n lume fericită, înger, rege şi femeie;
El? - răscoală în popoare a distrugerii scânteie
Şi în inimi pustiite samănă gândiri rebele.

Despărţiţi de-a vieţii valuri, între el şi între dânsa
Veacuri sunt de cugetare, o istorie,-un popor,
Câteodat' - deşi arare - se-ntâlnesc, şi ochii lor
Se privesc, par a se soarbe în dorinţa lor aprinsă.

Ochii ei cei mari, albaştri, de blândeţe dulci şi moi,
Ce adânc pătrund în ochii lui cei negri furtunoşi!
Şi pe faţa lui cea slabă trece-uşor un nour roş -
Se iubesc... Şi ce departe sunt deolaltă amândoi!

A venit un rege palid, şi coroana sa antică,
Grea de glorii şi putere, l-a ei poale-ar fi depus,
Pe-ale tronului covoare ea piciorul de-ar fi pus
Şi în mâna-i însceptrată, mâna ei îngustă, mică.

Dară nu - mute rămas-au buzele-i abia deschise,
Mută inima în pieptu-i, mâna ei trasă-ndărăt.
În a sufletului taină, ea iubea. Clar şi încet
Se ivea faţa de demon fecioreştile ei vise.

Ea-l vedea mişcând poporul cu idei reci, îndrăzneţe;
Ce puternic e - gândi ea, cu-amoroasă dulce spaimă;
El prezentul îl răscoală cu-a gândirilor lui faimă
Contra tot ce grămădiră veacuri lungi şi frunţi măreţe.

El ades suit pe-o piatră cu turbare se-nfăşoară
În stindardul roş şi fruntea-i aspră-adâncă, încreţită,
Părea ca o noapte neagră de furtune-acoperită,
Ochii fulgerau şi vorba-i trezea furia vulgară.

.........................................................

Pe-un pat sărac asudă într-o lungă agonie
Tânărul. O lampă-ntinde limb-avară şi subţire,
Sfârâind în aer bolnav. - Nimeni nu-i ştie de ştire,
Nimeni soartea-i n-o-mblânzeşte, nimeni fruntea nu-i mângâie.

Ah! acele gânduri toate îndreptate contra lumei,
Contra legilor ce-s scrise, contra ordinii-mbrăcate
Cu-a lui Dumnezeu numire - astăzi toate-s îndreptate
Contra inimii murinde, sufletul vor să-i sugrume!

A muri fără speranţă! Cine ştie-amărăciunea
Ce-i ascunsă-n aste vorbe? - Să te simţi neliber, mic,
Să vezi marile-aspiraţii că-s reduse la nimic,
Că domnesc în lume rele căror nu te poţi opune,

C-opunându-te la ele, tu viaţa-ţi risipeşti -
Şi când mori să vezi că-n lume vieţuit-ai în zadar:
O astfel de moarte-i iadul. Alte lacrimi, alt amar
Mai crud nici e cu putinţă. Simţi că nimica nu eşti

Şi acele gânduri negre mai nici a muri nu-l lasă.
Cum a intrat el în viaţă! Cât amor de drept şi bine,
Câtă sinceră frăţie adusese el cu sine!
Şi răsplata? - Amărârea, care sufletu-i apasă.

Dar prin negurile negre, care ochii îi acopăr,
Se apropie-argintoasă umbra nalt-a unui înger,
Se aşază lin pe patu-i; ochii lui orbiţi de plângeri
Ea-i sarută. - De pe dânşii negurile se descopăr...

Este Ea . C-o mulţămire adâncă, nemaisimţită,
El în ochii ei se uită. - Mândră-i de înduioşere;
Ceasul ultim îi împacă toată viaţa-i de durere;
Ah! şopteşte el pe moarte - cine eşti ghicesc, iubită.

Am urmat pământul ista, vremea mea, viaţa, poporul
Cu gândirile-mi rebele contra cerului deschis;
El n-a vrut ca să condamne pe demon, ci a trimis
Pre un înger să mă-mpace, şi-mpăcarea-i... e amorul.



Az idézet forrásahttp://ro.wikisource.org

Angyal és démon (Magyar)

Éjjel a szomorú dómban, a nagy viaszgyertyák
Sárguló fényében, melyek az oltár mellett égnek -
Míg a dóm mélyén a magas kupola rabja a sötétnek,
Ahová nem világítanak a vörösen kialvó gyertyák,

A kietlen templomban, a boltíves fal alatt,
Mint angyal, a lépcsőn egy leányka térdel;
Az oltárképről, vörös fények törésében,
Sápadtan és komoran néz le a Szűzanya.

Egy fáklya van kitűzve a szürke kőoszlopra;
Fényes szurokcseppjei lehullnak sercegve,
És száraz virágkoszorúk illatoznak zizegve,
S a lányka meghitt imáját halkan mormolja.

Sötétbe merülve, egy márványkereszt mellett,
Mint démon, Ő vigyáz sűrű, fekete árnyban,
Karjait kinyújtva a keresztre, haránt irányba,
Bús és ráncolt homlokkal, beesett szemekkel.

És az állát rányomja saját hideg, kővállára,
Fekete haja a fehér márványon, mint éj sötétje;
Csupán a mécses rózsaszín-fehér visszfénye
Szór még némi enyhe sugarat az arcára.

Egy imádkozó angyal – s egy démon, mely álmodik;
Egy aranyos szív – s egy lélek, mely hitehagyottan
Áll a végzet árnyában, nekitámaszkodva dacosan -
Szűzanya lábának, bús szentnek, ki őrködik.

Egy magas és hideg, tiszta márványfalon,
Hófehéren, mint szelíd víz színén, fényesen,
Megvillan, mint tükörben a lányka árnya teljesen -
Letérdelve, akár ő maga, hogy imádkozzon.

Mi hiányzik neked, szőke gyerek, tündöklésedben,
Márványfehér arccal és viaszsárga kézzel,
Lepel - csillagokba nyúló áttetsző homály; - fénnyel
Szempilláid takarásában, ártatlan nézésedben.

Mitől lennél angyal - hosszú, csillagos szárnnyal.
De mit látok: A vállaid árnyékán mi feszül?
Két szárny árnyékát, ami remegve rezdül,
Két árnyékszárnyat az ég felé állva.

Ó, az nem az ő árnyéka - csak az őrangyala;
Látom légies alakját a fehér márvány mellett.
Ártatlan élete fölött, az angyal szent élete lebeg,
Mellette imádkozik, ahova ő van leroskadva.

De, ha az ő árnyéka - ő egy angyal, akkor,
Csak fehér szárnyait az emberek nem látják;
Szenté vált az emberiség hosszas imáján,
Látom áttetsző szárnyait és ezt hírül adom.

Szeretlek! - szinte kiáltotta a démon az éjben,
Ahogy, a szárnyas árnyék ajkait megpuhítja;
Nem a kéjre - térdeit az imára meghajlítja,
És révülten hallgatja, suttogni édesen és félénken.

………………………………………………………………………….

Ő? - egy királylány, szőke hajában csillagékkel,
Angyal, király és nő, boldogan éli világát;
Ő? – a népekben csiholja a rombolás szikráját
És a sivár lelkekben a lázongó eszméket.

Kettőjük között, az élet hullámaitól szétvágva,
Századok bölcselete van, egy történelem, egy nép,
Néha - nagyon ritkán - az ő szemük is összenéz
Beleveszve a pillantás fellobbanó vágyába.

Az ő nagy, kék szemének édes szelídsége, lágyan,
Mélyen hatol a démon viharos, fekete szemébe!
Kinek sovány arcán átsuhan egy árny vörössége -
Szerelmesek… és mily távol tűnnek egymásnak!

Jött egy sápadt király, régi koronájával,
Dicsőséggel és erővel, mit ölébe helyezne,
Ha lábaival a trónja szőnyegére lépne,
És rátenné kicsi, vékony kezét jogaros karjára.

De nem - néma maradt alig kinyílt ajka,
Mellében néma a szíve, kezét oldalra húzva.
Lelke mélyén ő szeretett. Tisztán és búsan
Felrémlett legényes álmaiból a démon arca.

Látta, hogy szítják a népet fagyos, bátor gondolatai;
Milyen erős - gondolta szerelmes, édes félelmével;
Felforgatja a jelent gondolatainak hírnevével,
Ellenében, mit összehordtak századok nagyjai.

Gyakran felállt egy kőre s dühöngve magára tekerte
A vörös lobogót s a száraz, mélyen ráncos homloka
Sötét éjszakának tűnt, beborítva szélviharokkal,
Szemei villámlottak és szava haragot gerjesztett.

……………………………………………………………………………

Egy gyenge ágyban, hosszú verejtékes agóniában
Az ifjú. Egy vékony és fukar kanócú lámpa fénye
Serceg a beteg légben. - Híre senkihez nem ér el,
Senki sem nyugtatja, kezét sem teszi a homlokára.

Ó! Azok az eszmék, mind a világ ellen fordítva,
Szembe írott törvényekkel, a burkolt renddel
Isten nevében - minden a haldokló szív ellen
Ténykedik ma, minden a lelkemet szorítja.

Meghalni reménytelenül! Ki érzi a keserűséget,
Mi e szavakban rejtőzik? - Fogoly légy, kis senki,
Hogy lássad, a nagy vágyakat a semmibe veszni,
Hogy a világot a rossz uralja, s nem tehetsz ellenében,

Ellenkezve velük, az életedet elfecsérelnéd -
És halálos ágyadon lásd, hogy csak éltél hiába:
Egy ilyen halál a pokol. Újabb könnyek, bánat,
Durvább nem is lehetne. Úgy érzed: senki lettél

És azok a sötét gondok, még meghalni sem engednek.
Hogy kerültek életedbe! Mennyi vágy az igaz és jóért,
Mennyi barátságot kaptál az őszinte szóért!
S a fizetség? – Keserűség, a meggyötört lelkednek.

De, a fekete homályban, ami szemére borul,
Közeleg egy angyal nagy, ezüstös árnya,
Kisírt szemei elvakulva; lassan leül az ágyra,
Megcsókolja őt. - S a homály róluk elvonul…

A lányka jön. Egy mély, soha nem érzett köszönettel,
A démon a szemébe néz. - Elérzékenyülésére büszke;
A haláltusa órája feledteti egész fájdalmas életüket;
Ó! Súgja ő halódva - kitalálom ki vagy, szerelmem.

E földet jártam, időmet, életemet, népemet
Forrongó eszméimmel, szemben a nyílt űrrel;
Ami nem ítélte el a démont, hanem elküldte
Angyalát, hogy békítsen, s a békülés… a szerelem.

 

 



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap