Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Eminescu, Mihai: Az esthajnalcsillag (Luceafărul Magyar nyelven)

Eminescu, Mihai portréja

Vissza a fordító lapjára

Luceafărul (Román)

A fost odata ca-n povesti,
    A fost ca niciodata,
Din rude mari imparatesti,
    O prea frumoasa fata.

Si era una la parinti
    Si mindra-n toate cele,
Cum e Fecioara intre sfinti
    Si luna intre stele.

Din umbra falnicelor bolti
    Ea pasul si-l indreapta
Linga fereastra, unde-n colt
    Luceafarul asteapta.

Privea in zare cum pe mari
    Rasare si straluce,
Pe miscatoarele carari
    Corabii negre dulce.

Il vede azi, il vede mini,
    Astfel dorinta-i gata;
El iar, privind de saptamini,
    Ii cade draga fata.

Cum ea pe coate-si razima
    Visind ale ei timple,
De dorul lui si inima
    Si sufletul se imple.

Si cit de viu s-aprinde el
    In orisicare sara,
Spre umbra negrului castel
    Cind ea o sa-i apara.

                *

Si pas cu pas pe urma ei
    Aluneca-n odaie,
Tesind cu recile-i scintei
    O mreaja de vapaie.

Si cind in pat se-ntinde drept
    Copila sa se culce,
I-atinge minile pe piept,
    I-nchide geana dulce;

Si din oglinda luminis
    Pe trupu-i se revarsa,
Pe ochii mari, batind inchisi
    Pe fata ei intoarsa.

Ea il privea cu un suris,
    El tremura-n oglinda,
Caci o urma adinc in vis
    De suflet sa se prinda.

Iar ea vorbind cu el in somn,
    Oftind din greu suspina:
    - O dulce-al noptii mele domn,
    De ce nu-mi vii tu? Vina!

Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

El asculta tremurator,
    Se aprindea mai tare
Si s-arunca fulgerator,
    Se cufunda in mare;

Si apa unde-au fost cazut
    In cercuri se roteste,
Si din adinc necunoscut
    Un mindru tinar creste.

Usor el trece ca pe prag
    Pe marginea ferestei
Si tine-n mina un toiag
    Incununat cu trestii.

Parea un tinar voievod
    Cu par de aur moale,
Un vinat giulgi se-ncheie nod
    Pe umerele goale.

Iar umbra fetei stravezii
    E alba ca de ceara -
Un mort frumos cu ochii vii
    Ce scinteie-n afara.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa-ti urmez chemarea,
Iar cerul este tatal meu
    Si muma-mea e marea.

Ca in camara ta sa vin,
    Sa te privesc de-aproape,
Am coborit cu-al meu senin
    Si ma-m nascut din ape.

O, vin' ! odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fi mireasa.

Colo-n palate de margean
    Te-oi duce veacuri multe,
Si toata lumea-n ocean
    De tine o s-asculte.

    - O, esti frumos, cum numa-n vis
    Un inger se arata,
Dara pe calea ce-ai deschis
    N-oi merge niciodata;

Strain la vorba si la port,
    Lucesti fara de viata,
Caci eu sunt vie, tu esti mort,
    Si ochiul tau ma-ngheata.

                *

Trecu o zi, trecura trei
    Si iarasi, noaptea, vine
Luceafarul deasupra ei
    Cu razele-i senine.

Ea trebui de el in somn
    Aminte sa-si aduca
Si dor de-al valurilor domn
    De inim-o apuca:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

Cum el din cer o auzi,
    Se stinse cu durere,
Iar ceru-ncepe a roti
    In locul unde piere;

In aer rumene vapai
    Se-ntind pe lumea-ntreaga,
Si din a chaosului vai
    Un mindru chip se-ncheaga;

Pe negre vitele-i de par
    Coroana-i arde pare,
Venea plutind in adevar
    Scaldat in foc de soare.

Din negru giulgi se desfasor
    Marmoreele brate,
El vine trist si ginditor
    Si palid e la fata;

Dar ochii mari si minunati
    Lucesc adinc himeric,
Ca doua patimi fara sat
    Si pline de-ntuneric.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa te-ascult s-acuma,
Si soarele e tatal meu
    Iar noapte-mi este muma;

O, vin' , odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fii mireasa.

O, vin' , in parul tau balai
    S-anin cununi de stele,
Pe-a mele ceruri sa rasai
    Mai mindra decit ele.

    - O, esti frumos cum numa-n vis
    Un demon se arata,
Dara pe calea cea deschis
    N-oi merge niciodata!

Ma dor de crudul tau amor
    A pieptului meu coarde,
Si ochii mari si grei ma dor,
    Privirea ta ma arde.

    - Dar cum ai vrea sa ma cobor?
    Au nu-ntelegi tu oare,
Cum ca eu sunt nemuritor,
    Si tu esti muritoare?

    - Nu caut vorbe pe ales,
    Nici stiu cum as incepe -
Desi vorbesti pe inteles,
    Eu nu te pot pricepe;

Dar daca vrei cu crezamint
    Sa te-ndragesc pe tine,
Tu te coboara pe pamint,
    Fii muritor ca mine.

    - Tu-mi ceri chiar nemurirea mea
    In schimb pe-o sarutare,
Dar voi sa stii asemenea
    Cit te iubesc de tare;

Da, ma voi naste din pacat,
    Primind o alta lege;
Cu vecinicia sunt legat,
    Ci voi sa ma dezlege.

Si se tot duce... S-a tot dus.
    De dragu-unei copile,
S-a rupt din locul lui de sus,
    Pierind mai multe zile.

                *

In vremea asta Catalin,
    Viclean copil de casa,
Ce imple cupele cu vin
    Mesenilor la masa,

Un paj ce poarta pas cu pas
    A-mparatesii rochii,
Baiat din flori si de pripas,
    Dar indraznet cu ochii,

Cu obrajei ca doi bujori
    De rumeni, bata-i vina,
Se furiseaza pinditor
    Privind la Catalina.

Dar ce frumoasa se facu
    Si mindra, arz-o focul;
Ei Catalin, acu-i acu
    Ca sa-ti incerci norocul.

Si-n treacat o cuprinse lin
    Intr-un ungher degraba.
    - Da' ce vrei, mari Catalin?
    Ia dut' de-ti vezi de treaba.

    - Ce voi? As vrea sa nu mai stai
    Pe ginduri totdeauna,
Sa rizi mai bine si sa-mi dai
    O gura, numai una.

    - Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri,
    Da-mi pace, fugi departe -
O, de luceafarul din cer
    M-a prins un dor de moarte.

    - Daca nu stii, ti-as arata
    Din bob in bob amorul,
Ci numai nu te minia,
    Ci stai cu binisorul

Cum vinatoru-ntinde-n cring
    La pasarele latul,
Cind ti-oi intinde bratul sting
    Sa ma cuprinzi cu bratul;

Si ochii tai nemiscatori
    Sub ochii mei ramiie...
De te inalt de subsuori
    Te-nalta din calciie;

Cind fata mea se pleaca-n jos,
    In sus ramii cu fata,
Sa ne privim nesatios
    Si dulce toata viata;

Si ca sa-ti fie pe deplin
    Iubirea cunoscuta,
Cind sarutindu-te ma-nclin,
    Tu iarasi ma saruta.

Ea-l asculta pe copilas
    Uimita si distrasa,
Si rusinos si dragalas,
    Mai nu vrea, mai se lasa,

Si-i zice-ncet: - Inca de mic
    Te cunosteam pe tine,
Si guraliv si de nimic,
    Te-ai potrivi cu mine...

Dar un luceafar, rasarit
    Din linistea uitarii,
Da orizon nemarginit
    Singuratatii marii;

Si tainic genele le plec,
    Caci mi le imple plinsul
Cind ale apei valuri trec
    Calatorind spre dinsul;

Luceste c-un amor nespus,
    Durerea sa-mi alunge,
Dar se inalta tot mai sus,
    Ca sa nu-l pot ajunge.

Patrunde trist cu raze reci
    Din lumea ce-l desparte...
In veci il voi iubi si-n veci
    Va raminea departe...

De-aceea zilele imi sunt
    Pustii ca niste stepe,
Dar noptile-s de-un farmec sfint
    Ce nu-l mai pot pricepe.

    - Tu esti copila, asta e...
    Hai s-om fugi in lume,
Doar ni s-or pierde urmele
    Si nu ne-or sti de nume,

Caci amindoi vom fi cuminti,
    Vom fi voiosi si teferi,
Vei pierde dorul de parinti
    Si visul de luceferi.

                *

Porni luceafarul. Cresteau
    In cer a lui aripe,
Si cai de mii de ani treceau
    In tot atitea clipe.

Un cer de stele dedesupt,
    Deasupra-i cer de stele -
Parea un fulger nentrerupt
    Ratacitor prin ele.

Si din a chaosului vai,
    Jur imprejur de sine,
Vedea, ca-n ziua cea dentii,
    Cum izvorau lumine;

Cum izvorind il inconjor
    Ca niste mari, de-a-notul...
El zboara, gind purtat de dor,
    Pin' piere totul, totul;

Caci unde-ajunge nu-i hotar,
    Nici ochi spre a cunoaste,
Si vremea-ncearca in zadar
    Din goluri a se naste.

Nu e nimic si totusi e
    O sete care-l soarbe,
E un adinc asemene
    Uitarii celei oarbe.

    - De greul negrei vecinicii,
    Parinte, ma dezleaga
Si laudat pe veci sa fii
    Pe-a lumii scara-ntreaga;

O, cere-mi, Doamne, orice pret,
    Dar da-mi o alta soarte,
Caci tu izvor esti de vieti
    Si datator de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
    Si focul din privire,
Si pentru toate da-mi in schimb
    O ora de iubire...

Din chaos, Doamne,-am aparut
    Si m-as intoarce-n chaos...
Si din repaos m-am nascut,
    Mi-e sete de repaos.

    - Hyperion, ce din genuni
    Rasai c-o-ntreaga lume,
Nu cere semne si minuni
    Care n-au chip si nume;

Tu vrei un om sa te socoti,
    Cu ei sa te asameni?
Dar, piara oamenii cu toti,
    S-ar naste iarasi oameni.

Ei numai doar dureaza-n vint
    Deserte idealuri -
Cind valuri afla un mormint,
    Rasar in urma valuri;

Ei doar au stele cu noroc
    Si prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
    Si nu cunoastem moarte.

Din sinul vecinicului ieri
    Traieste azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
    S-aprinde iarasi soare;

Parind pe veci a rasari,
    Din urma moartea-l paste,
Caci toti se nasc spre a muri
    Si mor spre a se naste.

Iar tu, Hyperion, ramii
    Oriunde ai apune...
Cere-mi cuvintul meu dentii -
    Sa-ti dau intelepciune?

Vrei sa dau glas acelei guri,
    Ca dup-a ei cintare
Sa se ia muntii cu paduri
    Si insulele-n mare?

Vrei poate-n fapta sa arati
    Dreptate si tarie?
Ti-as da pamintul in bucati
    Sa-l faci imparatie.

Iti dau catarg linga catarg,
    Ostiri spre a strabate
Pamintu-n lung si marea-n larg,
    Dar moartea nu se poate...

Si pentru cine vrei sa mori?
    Intoarce-te, te-ndreapta
Spre-acel pamint ratacitor
    Si vezi ce te asteapta.

                *

In locul lui menit din cer
    Hyperion se-ntoarse
Si, ca si-n ziua cea de ieri,
    Lumina si-o revarsa.

Caci este sara-n asfintit
    Si noaptea o sa-nceapa;
Rasare luna linistit
    Si tremurind din apa

Si imple cu-ale ei scintei
    Cararile din cringuri,
Sub sirul lung de mindri tei
    Sedeau doi tineri singuri:

    - O, lasa-mi capul meu pe sin,
    Iubito, sa se culce
Sub raza ochiului senin
    Si negrait de dulce;

Cu farmecul luminii reci
    Gindirile strabate-mi,
Revarsa liniste de veci
    Pe noaptea mea de patimi.

Si de asupra mea ramii
    Durerea mea de-o curma,
Caci esti iubirea mea dentii
    Si visul meu din urma.

Hyperion vedea de sus
    Uimirea-n a lor fata;
Abia un brat pe git i-a pus
    Si ea l-a prins in brate...

Miroase florile-argintii
    Si cad, o dulce ploaie,
Pe crestetele-a doi copii
    Cu plete lungi, balaie.

Ea, imbatata de amor,
    Ridica ochii. Vede
Luceafarul. Si-ncetisor
    Dorintele-i increde:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n codru si in gind,
    Norocu-mi lumineaza!

El tremura ca alte dati
    In codri si pe dealuri,
Calauzind singuratati
    De miscatoare valuri;

Dar nu mai cade ca-n trecut
    In mari din tot inaltul:
    - Ce-ti pasa tie, chip de lut,
    Dac-oi fi eu sau altul?

Traind in cercul vostru strimt
    Norocul va petrece,
Ci eu in lumea mea ma simt
    Nemuritor si rece.



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Az esthajnalcsillag (Magyar)

Volt egyszer, mint a mesében,
Mint nem vala még soha,
Császári család körében,
Egy csodaszép leányka.

Egy gyermeke szüleinek,
Csodásan szép leány volt,
Mint a Szűz, s körül a szentek,
S csillagok között a hold.

Magas boltív árnyékából
Odaosont a lányka
A sarki ablakhoz, ahol
Esthajnalcsillag várja.

Láthatáron tengert kémlelt,
Mint kelt fel, és mint ragyog,
Mint szelik által a tengert
Fényében sötét hajók.

Nézte aznap, nézte másnap,
S lám megszületett a vágy;
Ő is hetek óta látta,
És kedvére volt a lány.

Mikor a lány tenyerébe
Hajtja bájos homlokát,
Szerelem éled szívében,
S lelkében vágyakozás.

S ó mily fényesen tündökölt
Ezután minden esten
A sötét kastélyárny fölött,
S várta, hogy megjelenjen.

                   *

Lépkedve a lány mögött
A szobába beszállott,
S hideg szikrákból beleszőtt
Egy ragyogó fényhálót.

És mikor ágyában a lány
Aludni készült este,
Mellén kezét simogatá,
 Szempilláját lefedte;

És a tükörből fénynyaláb
A testén lám szétlibbent,
Lezárt remegő szempillán,
S az orcáján megpihent.

A lány mosolyogva nézte,
Amint tükrében remegett,
És mély álmában követve
Lelkére béklyót vetett.  

Álmában elsuttogta a
Sóhajba rejtett vágyat:
„Ó éjszakám édes ura,
Miért nem jössz? Úgy várlak!
   
Jöjj hát le esthajnalcsillag
Egy sugárnak a szárnyán,
Lépj házamba, s álmaimba,
És a fényeddel járj át!”

Remegve hallgatta a lányt,
Fénye szebben ragyogott,
Villámként vetette magát,
S tengerbe alábukott.

S a víz, ahol elmerült ő
Sűrű körben örvénylett,
S az ismeretlen mélységből
Büszke ifjú született.

Mint küszöbön úgy lépett át
Ablakának peremén,
Kezében bottal, melyet nád
Koronája tesz szebbé.

Úgy jött, mint egy ifjú herceg,
Bársonyos arany hajjal,
Lila palásttal lefedett
Mezítelen vállakkal.  

A lány árnyán átszűrődve,
Falfehéren, sápadtan -
Egy szép halott kelt életre
Szemében csillagokkal.

-„A szférámból nehezen bár
Mint hívtál, megjelentem
Mert tudd, az ég az én apám,
És a tenger szült engem.

Hogy kis szobádba léphettem,
Közelebbről hadd látlak,
Derűs sugáron érkeztem,
S vízben jöttem világra.

Ó, jöjj! Végtelen szerelmem,
Hagyd itt a te világod;
Légy szerelmes arám nekem,
S leszek hajnalcsillagod.  

Ott a korall palotákban
Évszázadokig élhetsz,
S mindenki az óceánban,
Bármit megtesz majd érted.”

-„ Szépnek látlak, mint álmomból
Életre kelő angyalt,
De én téged az utadon
Követni nem akarlak;

Idegen ruhák és szavak,
Élettelenül ragyogsz,
Szemeid megfagyasztanak.
Élő vagyok, s te halott.”

                  *

Eltelt egy nap, majd három nap,
S éjjel újra megjelent,
Fölé szállt esthajnalcsillag,
Beragyogta az eget.  

A lány biztosan álmában
Épp őt láthatta viszont,
Feléledt vágyakozása,
S szívében a fájdalom.
 
-„Jöjj hát le esthajnalcsillag
Egy sugárnak a szárnyán,
Lépj házamba, s álmaimba,
És az életem járd át!”

Mint meghallotta az égben
Kihunyt a fájdalomtól,
S a keletkezett örvényben
Alászállt az égboltról.

A légből vörös lángcsóvák
A világot befedték,
És a káosznak szurdokán
Egy büszke arc születék;

Hajának sötét tincsein
Lángolt a koronája,
Mint aki úszva érkezik,
Fürdött a napsugárban. 

A sötét palástja alul
Kilátszott márvány karja,
Gondok gyötörte, szomorú,
Halottfehér volt arca;

De a nagy és csodás szemek
Ábrándos mélyen égtek,
Mély kutjai szenvedélynek
Sötéten feketélltek.

-„A szférámból nehezen bár
Mint hívtál, most is jöttem,
Mert tudd, a nap az én apám,
S az én anyám az éjjel.

Ó, jöjj végtelen szerelmem,
Hagyd itt a te világod;
Légy szerelmes arám nekem,
S leszek hajnalcsillagod.

Ó, hadd arany fürtjeidbe
Csillagkoszorút tűzzek,
Mely az égre felkerülve
Kioltsa a fényüket.”

-„ Ó, oly szépnek, mint álmomból
Éledő árnyat látlak,
De én téged az utadon
Követni nem kívánlak!

Fájnak a nyers szerelmedtől
Húrjai a keblemnek,
Fájdalom süt nagy szemedből,
Éget a tekinteted.”

-„Én szálljak le, azt akarod?
Talán meg sem értheted,
Hogy én halhatatlan vagyok,
S neked véges életed?”

- „ Nem keresek nagy szavakat,
Azt sem tudom, hogy kezdjem -
Bár érthető, amit akarsz,
Én téged nem érthetlek;

De ha azt kéred igazán,
Hogy kedveljelek téged, 
Szállj le a földre énhozzám,
S legyél halandó vélem.”

- „ Te halhatatlanságomat
Kéred csókért cserébe,
Mindent feladnék, csak tudjad,
nagyon kedvellek téged;

Vétekből születek újra
Egy másik törvény szerint;
S én, az öröklétnek foglya,
Szabaddá válok megint.”

És távolodott…Egyre ment
Egy leányka kedvéért,
Üres maradt a helye fent,
Több nap nem látták fényét.

                   *

S mindezek közben Cătălin,
Ravasz udvari gyermek,
Ki borral tölti színültig
Kupáit vendégeknek,

Egy apród, ki a hercegnő
Szoknyáját kísérgette,
Kópé szerelmi gyermek ő,
A szemét rávetette.

Arca, mint a nyíló rózsa,
Oly szép, oly pirospozsgás,
Odaosont és titokban
Megleste Cătălinát.

De szép leánnyá változott,
S mily tűzről pattant, büszke;
Cătălin, itt az időd most,
rád virradt a szerencse.

S rögvest átölelte a lányt
Egy sarokban szelíden.
-„ Cătălin, nézz dolgod után!
Mondd, mit akarsz te tőlem?”

-„Mit akarok? Hogy ne merengj,
Vess fátylat a sok gondra,
Inkább nevess, és add nekem
Ajkaidat egy csókra.”

-„Azt sem tudom, hogy mit is kérsz,
Hagyj békén, tűnj el, kérlek -
Ó, én a hajnalcsillagért
Rajongok, amíg élek.”

- „Megtanítom, ha nem tudod,
Aprónként a szerelmet,
Semmiért se nyugtalankodj,
Maradjál szépen veszteg.

Úgy mint vadász a berekben
Madárnak állít csapdát,
Ha bal karommal ölellek,
Karoddal öleljél át;

És tágra nyílt szemeiddel
A tekintetembe mélyedj…
Ha hónodtól emellek fel,
Te a sarkodon lépkedj;  

Ha arcommal hajolok rád,
Te  tied mutasd nékem,
Sóváran nézhetjük egymást,
Amíg élünk e kéjben;

Most hogy a nagy szerelembe,
Végképp beavattalak,
Te is csókolj meg cserébe,
Ha rád hajlok, s csókollak.”

Ő a suhancot hallgatta
Csodálkozva, ajzottan,
Akarva, nem akarva,
Szégyenlősen, bájosan.

S halkan szólt:-„Amióta csak
Megismertelek téged,
Senkiházi, nagyszájú vagy,
Összeillenél vélem…

De egy hajnalcsillag felkelt
Az álmok világában,
S végtelen horizontra lelt
Tengernek magányában; 

Titokban lehunyom szemem,
Mert a könnyeim folynak,
Ha hullámok a tengeren
Feléje elindulnak;

Mérhetetlen szerelmével
Ragyog, űzve fájdalmam,
De lám egyre feljebb ível,
Hogy elérni se tudjam.

Komoran, sugár hidegen
Jön az ő világából,
S bár én örökké szeretem,
Ő ott marad majd távol…

Épp ezért az én napjaim
Sivárak, mint a sztyeppe,
S szentvarázsok éjszakáim.
Vajha megérthetem-e?”

- „Nézd, ez van, te egy leány vagy…
Fussunk világgá, gyerünk,
Majd elvesztik nyomainkat,
S elfeledik a nevünk.

Mindketten okosak leszünk,
Szépek, és oly boldogak,
Szüleid is elfeledjük,
S a csillagos álmodat”

                *

S elindult a hajnalcsillag.
Szárnyra kelt fent az égen,
S évezredek teltek, múltak
Pillanatként röptében.

Alatta egy csillagos ég,
Egy másik meg fölötte -
Szárnyalt végtelen villámként,
Mely tévelyeg közötte.

És a káosz völgyeiből,
Mindenhol körülötte,
Ott látta amint tündököl,
Az első napfeljötte;

Amint öleli tengerként,
S messze úszik a fényben…
Csak ő száll a szenvedély
Szárnyain végtelenbe;

Hova jutott, ott nincs határ,
Szem nem lát ilyet bárhol,
S a világ hiába próbál
Megszületni a hiányból.

Ott semmi sincs, és mégis van,
Egy tikkasztó szomjúság,
Egy mélység, ami megoldja
Vak feledésnek bugyrát.

- „A sötét öröklét terhét
Vedd le, Atyám e vállról,
És légy mindörökké ezért
Világszerte te áldott;

Kérj, Uram bármit éntőlem,
De adj egy másik sorsot,
Mert te uralkodsz élőken,
S a halált is te osztod;

Vedd el halhatatlanságom,
S a szememből a szikrát,
S cserébe hald kívánságom:
Adj egy szerelmes órát.

Uram, a káoszból jöttem,
S oda is térek vissza,
De nyugalomból születtem,
Vágyom a nyugalomra.”

- „Hyperion, ki térdre rogytál,
Egy világ gondját hordod,
Ne kérj tőlem jelet, s csodát,
Melynek nevét sem tudod;

Te emberként akarsz élni,
Hozzájuk hasonlóan?
Tudd, ha ők elfognak veszni,
Születni fognak újak.

Ők sivár ideálokként
Tűnnek el a szélben -
Rögtön egy másik hullám kél
Ha egy elhal a mélyben;

Szerencsecsillagban bíznak,
Sorsuktól üldözötten,
Ám nincs idő, s tér számunkra,
S a halál ismeretlen.

Mindenség öléből tegnap
Születet, ki ma meghalt,
Ha kialudna ma egy nap,
Egy másik nap kel fel majd;

Mintha örökre születne,
És halál vár rá máris,
Mert mind halálra születnek,
Halnak,  s születik  másik.

És te, Hyperion, maradj
Ott, ahol épp lenyugszol…
Meghallgatnád a szavamat?
Okosabb lennél attól.

Vagy akarod, hogy azt mondjam,
Elég egyetlen szavam,
S eltűnik erdő, hegy orma,
S sziget a hullámsírban?

Vagy azt szeretnéd, mutassak
Erőt és igazságot?
Földrészeket osztogassak?
Légy császár, ha akarod.

Száz árbocot árboc mellé,
S egy olyan hadsereget,
Ki a világot legyőzné,
Halálod nem kérheted…

Kiért is akarsz meghalni?
Térj vissza, s majd meglátod,
A tévelygő földgolyón ki,
S mi is vár majd reád ott.”

                 *

Az őt illető égboltra
Hyperion visszatért,
És akár tegnap, ragyogva,
Szétterítette fényét.

Este van már, lement a nap,
S az éjszaka beköszönt;
Lassan a hold égre baktat,
S a vízből visszaköszön.

S teleszórja szikráival
Berkekben sok kis utat,
S büszke hársak árnyékában
Két fiatalra bukkant.

-„Ó, hajts fejed a mellemre
Szerelmem, hadd pihenjen,
Bízd csak a derűs szememre,
Édes álmod ügyeljem;

Hideg fénynek varázsával
Gondolatimat járd át,
S fedd le csendnek a fátylával
Ezt a heves éjszakát.

És itt maradjál fölöttem,
Hogy hiányod ne fájjon,
Te vagy az első szerelmem,
S az én utolsó álmom.”

Hyperion fentről látta,
Arcuknak áhítatát,
Mint nyakát megsimogatta,
A lányka ölelé át…

Ezüst-virágok illata
És édes eső szitál,
A két fiatal hajára,
Mikor fénye rájuk száll.

A lány szerelemittasan
Felnéz hajnalcsillagra.
S lelkébe visszatér lassan
Vágyakozás óhaja.

-„Jöjj hát le esthajnalcsillag
Egy sugárnak a szárnyán,
Lépj erdőmbe, s álmaimba,
Szerencsémre adj áldást!”

Ő remegett, mint gyakorta,
Az erdők s dombok fölött,
Magány útján botladozva,
Időhullámok között;

De többé nem hullott le már
Magasból a tengerbe.
- „Mit számít sápadt arcú lány,
Hogy más, vagy én vagyok-e?

Világotokban, hol laktok
Lehettek szerencsések,
Míg én továbbra maradok
Halhatatlan és hideg.”



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásasaját

minimap