Luceafărul (Román)
A fost odata ca-n povesti, A fost ca niciodata, Din rude mari imparatesti, O prea frumoasa fata.
Si era una la parinti Si mindra-n toate cele, Cum e Fecioara intre sfinti Si luna intre stele.
Din umbra falnicelor bolti Ea pasul si-l indreapta Linga fereastra, unde-n colt Luceafarul asteapta.
Privea in zare cum pe mari Rasare si straluce, Pe miscatoarele carari Corabii negre dulce.
Il vede azi, il vede mini, Astfel dorinta-i gata; El iar, privind de saptamini, Ii cade draga fata.
Cum ea pe coate-si razima Visind ale ei timple, De dorul lui si inima Si sufletul se imple.
Si cit de viu s-aprinde el In orisicare sara, Spre umbra negrului castel Cind ea o sa-i apara.
*
Si pas cu pas pe urma ei Aluneca-n odaie, Tesind cu recile-i scintei O mreaja de vapaie.
Si cind in pat se-ntinde drept Copila sa se culce, I-atinge minile pe piept, I-nchide geana dulce;
Si din oglinda luminis Pe trupu-i se revarsa, Pe ochii mari, batind inchisi Pe fata ei intoarsa.
Ea il privea cu un suris, El tremura-n oglinda, Caci o urma adinc in vis De suflet sa se prinda.
Iar ea vorbind cu el in somn, Oftind din greu suspina: - O dulce-al noptii mele domn, De ce nu-mi vii tu? Vina!
Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n casa si in gind Si viata-mi lumineaza!
El asculta tremurator, Se aprindea mai tare Si s-arunca fulgerator, Se cufunda in mare;
Si apa unde-au fost cazut In cercuri se roteste, Si din adinc necunoscut Un mindru tinar creste.
Usor el trece ca pe prag Pe marginea ferestei Si tine-n mina un toiag Incununat cu trestii.
Parea un tinar voievod Cu par de aur moale, Un vinat giulgi se-ncheie nod Pe umerele goale.
Iar umbra fetei stravezii E alba ca de ceara - Un mort frumos cu ochii vii Ce scinteie-n afara.
- Din sfera mea venii cu greu Ca sa-ti urmez chemarea, Iar cerul este tatal meu Si muma-mea e marea.
Ca in camara ta sa vin, Sa te privesc de-aproape, Am coborit cu-al meu senin Si ma-m nascut din ape.
O, vin' ! odorul meu nespus, Si lumea ta o lasa; Eu sunt luceafarul de sus, Iar tu sa-mi fi mireasa.
Colo-n palate de margean Te-oi duce veacuri multe, Si toata lumea-n ocean De tine o s-asculte.
- O, esti frumos, cum numa-n vis Un inger se arata, Dara pe calea ce-ai deschis N-oi merge niciodata;
Strain la vorba si la port, Lucesti fara de viata, Caci eu sunt vie, tu esti mort, Si ochiul tau ma-ngheata.
*
Trecu o zi, trecura trei Si iarasi, noaptea, vine Luceafarul deasupra ei Cu razele-i senine.
Ea trebui de el in somn Aminte sa-si aduca Si dor de-al valurilor domn De inim-o apuca:
- Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n casa si in gind Si viata-mi lumineaza!
Cum el din cer o auzi, Se stinse cu durere, Iar ceru-ncepe a roti In locul unde piere;
In aer rumene vapai Se-ntind pe lumea-ntreaga, Si din a chaosului vai Un mindru chip se-ncheaga;
Pe negre vitele-i de par Coroana-i arde pare, Venea plutind in adevar Scaldat in foc de soare.
Din negru giulgi se desfasor Marmoreele brate, El vine trist si ginditor Si palid e la fata;
Dar ochii mari si minunati Lucesc adinc himeric, Ca doua patimi fara sat Si pline de-ntuneric.
- Din sfera mea venii cu greu Ca sa te-ascult s-acuma, Si soarele e tatal meu Iar noapte-mi este muma;
O, vin' , odorul meu nespus, Si lumea ta o lasa; Eu sunt luceafarul de sus, Iar tu sa-mi fii mireasa.
O, vin' , in parul tau balai S-anin cununi de stele, Pe-a mele ceruri sa rasai Mai mindra decit ele.
- O, esti frumos cum numa-n vis Un demon se arata, Dara pe calea cea deschis N-oi merge niciodata!
Ma dor de crudul tau amor A pieptului meu coarde, Si ochii mari si grei ma dor, Privirea ta ma arde.
- Dar cum ai vrea sa ma cobor? Au nu-ntelegi tu oare, Cum ca eu sunt nemuritor, Si tu esti muritoare?
- Nu caut vorbe pe ales, Nici stiu cum as incepe - Desi vorbesti pe inteles, Eu nu te pot pricepe;
Dar daca vrei cu crezamint Sa te-ndragesc pe tine, Tu te coboara pe pamint, Fii muritor ca mine.
- Tu-mi ceri chiar nemurirea mea In schimb pe-o sarutare, Dar voi sa stii asemenea Cit te iubesc de tare;
Da, ma voi naste din pacat, Primind o alta lege; Cu vecinicia sunt legat, Ci voi sa ma dezlege.
Si se tot duce... S-a tot dus. De dragu-unei copile, S-a rupt din locul lui de sus, Pierind mai multe zile.
*
In vremea asta Catalin, Viclean copil de casa, Ce imple cupele cu vin Mesenilor la masa,
Un paj ce poarta pas cu pas A-mparatesii rochii, Baiat din flori si de pripas, Dar indraznet cu ochii,
Cu obrajei ca doi bujori De rumeni, bata-i vina, Se furiseaza pinditor Privind la Catalina.
Dar ce frumoasa se facu Si mindra, arz-o focul; Ei Catalin, acu-i acu Ca sa-ti incerci norocul.
Si-n treacat o cuprinse lin Intr-un ungher degraba. - Da' ce vrei, mari Catalin? Ia dut' de-ti vezi de treaba.
- Ce voi? As vrea sa nu mai stai Pe ginduri totdeauna, Sa rizi mai bine si sa-mi dai O gura, numai una.
- Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri, Da-mi pace, fugi departe - O, de luceafarul din cer M-a prins un dor de moarte.
- Daca nu stii, ti-as arata Din bob in bob amorul, Ci numai nu te minia, Ci stai cu binisorul
Cum vinatoru-ntinde-n cring La pasarele latul, Cind ti-oi intinde bratul sting Sa ma cuprinzi cu bratul;
Si ochii tai nemiscatori Sub ochii mei ramiie... De te inalt de subsuori Te-nalta din calciie;
Cind fata mea se pleaca-n jos, In sus ramii cu fata, Sa ne privim nesatios Si dulce toata viata;
Si ca sa-ti fie pe deplin Iubirea cunoscuta, Cind sarutindu-te ma-nclin, Tu iarasi ma saruta.
Ea-l asculta pe copilas Uimita si distrasa, Si rusinos si dragalas, Mai nu vrea, mai se lasa,
Si-i zice-ncet: - Inca de mic Te cunosteam pe tine, Si guraliv si de nimic, Te-ai potrivi cu mine...
Dar un luceafar, rasarit Din linistea uitarii, Da orizon nemarginit Singuratatii marii;
Si tainic genele le plec, Caci mi le imple plinsul Cind ale apei valuri trec Calatorind spre dinsul;
Luceste c-un amor nespus, Durerea sa-mi alunge, Dar se inalta tot mai sus, Ca sa nu-l pot ajunge.
Patrunde trist cu raze reci Din lumea ce-l desparte... In veci il voi iubi si-n veci Va raminea departe...
De-aceea zilele imi sunt Pustii ca niste stepe, Dar noptile-s de-un farmec sfint Ce nu-l mai pot pricepe.
- Tu esti copila, asta e... Hai s-om fugi in lume, Doar ni s-or pierde urmele Si nu ne-or sti de nume,
Caci amindoi vom fi cuminti, Vom fi voiosi si teferi, Vei pierde dorul de parinti Si visul de luceferi.
*
Porni luceafarul. Cresteau In cer a lui aripe, Si cai de mii de ani treceau In tot atitea clipe.
Un cer de stele dedesupt, Deasupra-i cer de stele - Parea un fulger nentrerupt Ratacitor prin ele.
Si din a chaosului vai, Jur imprejur de sine, Vedea, ca-n ziua cea dentii, Cum izvorau lumine;
Cum izvorind il inconjor Ca niste mari, de-a-notul... El zboara, gind purtat de dor, Pin' piere totul, totul;
Caci unde-ajunge nu-i hotar, Nici ochi spre a cunoaste, Si vremea-ncearca in zadar Din goluri a se naste.
Nu e nimic si totusi e O sete care-l soarbe, E un adinc asemene Uitarii celei oarbe.
- De greul negrei vecinicii, Parinte, ma dezleaga Si laudat pe veci sa fii Pe-a lumii scara-ntreaga;
O, cere-mi, Doamne, orice pret, Dar da-mi o alta soarte, Caci tu izvor esti de vieti Si datator de moarte;
Reia-mi al nemuririi nimb Si focul din privire, Si pentru toate da-mi in schimb O ora de iubire...
Din chaos, Doamne,-am aparut Si m-as intoarce-n chaos... Si din repaos m-am nascut, Mi-e sete de repaos.
- Hyperion, ce din genuni Rasai c-o-ntreaga lume, Nu cere semne si minuni Care n-au chip si nume;
Tu vrei un om sa te socoti, Cu ei sa te asameni? Dar, piara oamenii cu toti, S-ar naste iarasi oameni.
Ei numai doar dureaza-n vint Deserte idealuri - Cind valuri afla un mormint, Rasar in urma valuri;
Ei doar au stele cu noroc Si prigoniri de soarte, Noi nu avem nici timp, nici loc, Si nu cunoastem moarte.
Din sinul vecinicului ieri Traieste azi ce moare, Un soare de s-ar stinge-n cer S-aprinde iarasi soare;
Parind pe veci a rasari, Din urma moartea-l paste, Caci toti se nasc spre a muri Si mor spre a se naste.
Iar tu, Hyperion, ramii Oriunde ai apune... Cere-mi cuvintul meu dentii - Sa-ti dau intelepciune?
Vrei sa dau glas acelei guri, Ca dup-a ei cintare Sa se ia muntii cu paduri Si insulele-n mare?
Vrei poate-n fapta sa arati Dreptate si tarie? Ti-as da pamintul in bucati Sa-l faci imparatie.
Iti dau catarg linga catarg, Ostiri spre a strabate Pamintu-n lung si marea-n larg, Dar moartea nu se poate...
Si pentru cine vrei sa mori? Intoarce-te, te-ndreapta Spre-acel pamint ratacitor Si vezi ce te asteapta.
*
In locul lui menit din cer Hyperion se-ntoarse Si, ca si-n ziua cea de ieri, Lumina si-o revarsa.
Caci este sara-n asfintit Si noaptea o sa-nceapa; Rasare luna linistit Si tremurind din apa
Si imple cu-ale ei scintei Cararile din cringuri, Sub sirul lung de mindri tei Sedeau doi tineri singuri:
- O, lasa-mi capul meu pe sin, Iubito, sa se culce Sub raza ochiului senin Si negrait de dulce;
Cu farmecul luminii reci Gindirile strabate-mi, Revarsa liniste de veci Pe noaptea mea de patimi.
Si de asupra mea ramii Durerea mea de-o curma, Caci esti iubirea mea dentii Si visul meu din urma.
Hyperion vedea de sus Uimirea-n a lor fata; Abia un brat pe git i-a pus Si ea l-a prins in brate...
Miroase florile-argintii Si cad, o dulce ploaie, Pe crestetele-a doi copii Cu plete lungi, balaie.
Ea, imbatata de amor, Ridica ochii. Vede Luceafarul. Si-ncetisor Dorintele-i increde:
- Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n codru si in gind, Norocu-mi lumineaza!
El tremura ca alte dati In codri si pe dealuri, Calauzind singuratati De miscatoare valuri;
Dar nu mai cade ca-n trecut In mari din tot inaltul: - Ce-ti pasa tie, chip de lut, Dac-oi fi eu sau altul?
Traind in cercul vostru strimt Norocul va petrece, Ci eu in lumea mea ma simt Nemuritor si rece. |
Az esticsillag (Magyar)
Volt egyszer, hol nem volt, talán Csak régesrég mesélték, Császári szülők udvarán Virult egy ritka szépség.
Leányuk volt az - egymaga, S úgy tündökölt csodásan, Mint szentek közt a Szűzanya, S a hold a csillag-árban.
A boltozat alól kilép, Egy ablakrésbe lebben, Hol rá egy csillag égi-szép Csodájára vár az estben.
Felnéz: ott kél a tengeren, Szikrázó fényt ragyogtat, És ringó habösvényeken Vezet sötét hajókat.
Naponta látja és egész Hevével megkivánja; Pár hét után epedve néz A csillag is a lányra.
Amíg az álmodón hajol Fejével két kezére, Szivéig-lelkéig hatol Emésztő szenvedélye.
Óh, hogy felizzik estidőn A csillagfény, az árnyba Takart kastély felé, midőn Felbukkan ott a lányka.
*
S ahogy kíséri lépteit, A lányszobába loppan, Rá izzó fényhálót terit Hideg sugárból fontan.
Mihelyt ez párnáján pihen, A mellén zárt karokra Egy szikra surran sebtiben S a pilláit lefogja.
És a tükörből visszahull, A lány testén remegve, Elfordult arcára simul S a nagy lehunyt szemekre.
Ez mosolyog - a fény rezeg A tükrön s egy a gondja: Hogy alvás közben lepje meg S a lelkét átkarolja.
A lány alvón beszél vele És felsóhajt pihegve: - "Óh, éjszakáim hercege, Miért nem jössz? Siess le!
Szép csillagom, szállj le, jöjj Egy fénysávon lebegve, Ragyogd be házam, tündökölj Tünődő életemre!"
A csillag hallja, felhevül Még izzóban ragyogva, Majd egyet villan s elmerül Legott a mély habokba.
Ahol letűnt, a tengeren Gyűrűzve ring ezernyi Fodor, s a mélyből fényesen Egy délceg ifjú kel ki.
Mint egy küszöb fölött röpül, Az ablakon beszárnyal, Kezében bot, körös-körül Befonva zsenge sással.
Aranyhajú s oly szép, akár Királyfi is lehetne, Csupasz válláról kék talár Omol redőkbe szedve.
Az áttetsző arc árnya is Fakó, viaszfehér lett. - Oly szép halott, szemén a friss Sugár csak kívül éget.
- "Saját világomból jövök, Mert hívásod üzent fel - Apám az ég, amely örök, Szülőanyám a tenger.
Hogy közel lássam lényedet, Szobácskádig siettem, Lehoztam tiszta fényemet S a vízből létre keltem.
Óh, jaj, legdrágább lányka, lám Én érkezem, nagy álmod: Az Esticsillag - légy arám, És hagyd el szűk világod.
Koráll-csarnokba viszlek én, Ott lakhatsz mindörökre; Mi ott él lenn a víz ölén, Te úrnő léssz fölötte."
- "Bár szép vagy, szebb az sem lehet, Ha angyalt fest az álmom, De bárhogy hívnál is - veled Sosem lehetne szállnom;
Ruhád, beszéded idegen, Nem élsz, csak fényed ér el, Én élek és te, léttelen, Megdermesztesz, ha nézel."
*
Egy nap, majd három lebben el, S megint leszáll az éjjel, A csillag szikrákat szemel A lányra tiszta fénnyel.
Emlékeztette álma őt Az óceán urára, Sóvár szivében nagyra nőtt S felizzik régi vágya:
"Szép csillagom, óh, szállj le, jöjj Egy fénysávon lebegve, Ragyogd be házam, tündökölj Lelkemre, életemre!"
Az Esticsillag hallja még, Majd szenvedőn kilobban, Helyén forogni kezd az ég Örvénylő távolokban.
A lég piros tüzet kavar S a végtelenbe önti, A káosz mélyéről hamar Egy délceg ifjú jön ki.
Sötét haján fénykoronát Visel, s a nap tüzében Megfürdik, majd a lángon át Siet, hogy földet érjen.
Az éjszín gyolcson átragyog Szép márványsima karja, A halvány arcon gond sajog, S a gondot bú takarja.
Két nagy szemén kigyúl a mély Ábrándok fényvarázsa, Mint két mohó nagy szenvedély, Melyet betölt homálya.
- "Saját világomból jövök, Mert hívtál annyi hévvel - Apám a nap, amely örök, Szülőanyám az éjjel.
Óh, jöjj, legdrágább lányka, lám Én érkezem, nagy álmod: Az Estcsillag - légy arám, És hagyd el szűk világod.
Hadd tűzzek lágy aranyhajad Közé csillag-csodákat, Kövess az égbe, lásd magad, Hogy ott nincs szebb tenálad."
- "Te szép vagy, szebb az sem lehet, Ha démont fest az álmom. De bárhogy hívnál is - veled Sosem lehetne szállnom!
A lelkem húrját tépdesed E gyötrő szenvedéllyel, Úgy fáj nehéz tekinteted, Megperzsel, hogyha nézel."
- "Tehozzád szálljak én talán? Nem érzed önmagadban, Hogy csak halandó vagy, leány, De én, én halhatatlan?"
- "Az ékes szót nem kedvelem; Nem is tudom, hol kezdjem; - Világosan beszélsz velem, De én nem értem ezt sem;
Ha azt kívánnád, mint imént, Hogy én legyek szerelmed, Úgy szállj a földre, társaként Halandó életemnek."
- "Te halhatatlan létemet Egy csók árán kivánod, Tudd meg, szívem viszontszeret, Rád sóvárogva vágyott;
Mint bűn szülöttjét, itt alul Más köt le: földi törvény, Az öröklét tart még rabul, De béklyóját letörném."
És szállva-szállt... tovább haladt, A lánykáért rajongva, Az égből gyorsan elszakadt, S eltűnt hosszú napokra.
*
Szolgált a házban akkoron Egy apród, csalfa, hetyke, A bort ő tölti sok toron A díszes serlegekbe.
A császárnét követve, ő Uszályát hordva lépdel, De huncut fattyú, vakmerő, Ha erre-arra kémlel.
Két arcán, tyűh! milyen remek Két rózsálló szirom van, Hogy Katinkát ott lesse meg, A lány nyomába loppan.
- "Be szép leány! Tűz vesse fel! Különb sehol sem élhet; Fiú, ha most ügyes leszel, Szerencséd tán eléred."
S a lányt elkapta csendben egy Sarokban s átölelte. - "Mit mersz te, Katalin? Eredj, Más dolgod is lehetne!"
- "Miért? Szeretném, hogyha rád Derű, nem gond szakadna, Ha csak nevetnél és ha szád Egyetlen csókot adna."
- "Nem értem. mit kívánsz, mi kell! Hagyj békén, fuss el innen! Az Esticsillag bűvöl el, Csak reá vágyom itt lenn."
- "Nem érted? Majd adok neked Teljes szerelmi leckét, Ha nem haragvón néz szemed, S ha megpuhul szivecskéd.
Miként a madarász cselét Hurkolja és kidobja: Ha én nyújtom karom feléd, Simulj te is karomba.
Nézz hosszan engem, hogy szemem Szemed fényét ihassa... Ha hozzám húzlak, kedvesem, Te ágaskodj magasra;
Ha arcom rád hajol, maradj Te arccal mozdulatlan, Hadd nézzük egymást így e nagy Töretlen kábulatban.
S hogy mindenképpen megtanuld, Mi vár a szerelemben: Ha ajkam lágy ajkadra hullt, Cserébe csókolj engem."
Hallgatja őt a szende lány, Szégyenkezőn, csodálva, Hol ámul, hol mulat szaván, Fél tőle s mégse bánja.
Majd halkan szól: - "Ismerlek én, Ilyen voltál te mindig, Ily csacska, huncut kis legény - És hozzám épp ez illik...
De ha egy csillag gyúl ki fent Ölén a néma árnak És messze látókört teremt A tengersík magánynak,
Pillám lehunyom titkosan, Mert könnyem érte ömlik, Midőn sok fénylő hab rohan És mind fölé özönlik.
Hogy enyhítsen gyötrelmemen, Szerelmesen becézget, De feljebb száll a tág egen, Hogy hozzá el ne érjek.
Egy más világból néz ma már, Hideg fénnyel világol... Örökre vágyom rá, habár Ő mindörökre távol...
- "Gyerek vagy, lásd, ez az... Gyerünk, Hadd szökjünk el világgá! Hol nincs, ki tudhatná nevünk, S nyomunkra sem talál rá:
Ha szépen élünk, élvezet És vígság vár reánk ott, Szülőid elfelejtheted, S a csillag-vágyó álmot."
*
Indult a csillag. Szárnya nőtt A végtelen egekben, Sok évezrednyi tért, időt Bejárt egy kurta percben.
Fölötte csillag-ár terül, És csillag-ár alatta - Szünetlen villámként repül Szikrázó tévutakra.
És látta, míg az űr vakon Vajúdott mély homálya Hogy ontja - mint az ős-napon - Az első fényt világra.
S ahogy kifáradt, egyre nőtt, Mint tenger tört a csendbe... Ő szállt, a vágya vitte őt, S kihunyt minden körötte;
Hová elér, ott nincs határ, Se szem felméregetni - Vajúdik tér s idő, habár Nem is tud megszületni.
Ott semmi sincs - a szomjas éj, Az szívja őt magába, Ez oly nagy törvény, mint a mély Felejtés létlen árja.
- "Óh, vedd el öröklétemet, Atyám, és oldj fel engem, Áldassék érte szent neved Az égi végtelenben.
Akármit kérj, Uram csak adj Nekem másféle sorsot, Hisz' minden lét forrása vagy, S a halált is te osztod.
Vedd vissza örök életem, És villanó szemem vedd, Ezért cserébe adj nekem Egy órányi szerelmet.
A káoszból jövök, Uram, Hagyj ismét visszaszállnom: A béke szült, s én szomjasan Csak békéjére vágyom."
- "Hüpérion, az űrön át Feltűnsz, miként a Minden; Ne kérj olyan jelet, csodát, Minek formája nincsen.
Hogy ember légy, azt áhitod, Halandók földi mása? Ha minden kihalt s nincs senki ott, Megint jön más utána.
Ők szélre építik avult Rögeszméik világát. Ha egyik hullám sírba hullt, Egy más siet nyomán át.
Bár fölöttük jó csillag áll, Sokat balsorsa győz le, Mi nem tudjuk mi az: halál, Nem mérünk tért s időt se.
Az örök tegnap méhe szül Új mát, de új halálra. Mihelyt az egyik nap kihül, Egy újnak gyúl ki lángja.
Úgy véli: léte végtelen, De halál van e létben, Az élet halálból leszen, S elhal, hogy újra éljen.
Te megmaradsz, Hüpérion, Akárhol huny ki fényed, Nos kérj: - első szavam vajon Mit adjon - bölcsességet?
Vagy szádba oly hangot tegyek, Hogy dallamát kövesse A hegység és a rengeteg S a tenger sok szigetje?
Vagy tettben óhajtasz vajon Igazságot s hatalmat? Nos, vedd a földet, átadom, Építs ott fel uralmad.
Adok sok árbocot neked, S hadat, hogy szállj meg annyi Földet, vizet, mint csak lehet, Halált nincs módom adni...
Kiért akarsz meghalni te? Jöjj vissza, égi pályád Fordítsd a bolygó földre le, S meglátod: ott mi vár rád!"
*
És visszatért Hüpérion Az égbe, volt helyére, S mint annyi más esthajnalon, A földre hullt a fénye.
A nappal est' felé hajolt, Az éjjel is közelget, A víz fölött felkél a hold És habról habra reszket.
Ösvényre, gallyra ráterül, Szikrázva mind tovább száll, Lent két szerelmes gyermek ül A sűrűlombú hársnál.
- "Óh, hadd, hogy arcom kebleden Nyugodjék, én szerelmem, Derűs szempárod édesen Az arcomon pihenjen.
Eszméletemre vesd szemed Hideg varázsú fényét, Örök békéd enyhítse meg A szenvedélyem éjét.
Maradj fölöttem el ne hagyj, Hisz' enyhülésre vágyom. Első szerelmem üdve vagy S utolsó boldog álmom..."
Hüpérion már ittasult Szemük felé figyelt le: Csupán a lány vállához nyúlt, S ez őt forrón ölelte...
Oly édes illattal pereg A hárs ezüst virága A szőkefürtű két gyerek Fejére, dús hajára.
- "Én csillagom, sietve jöjj Egy fénysávon lebegve Az erdőn át, és tündökölj Boldog eszméletemre!"
Ez mint a múltban, úgy ragyog Erdők, hegyek során át, S vezérli elsikló habok Elhullámzó magányát.
De nem hull úgy, mint rég esett, Míg tengervízre szállott. - "Te sár-báb, mit számít neked, Hogy én vagy más a párod?
Ti boldog létnek érzitek, Bár szűk a földi katlan - Az én világom zord, hideg, S a lényem halhatatlan."
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|