Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Eminescu, Mihai: Az esticsillag (Luceafărul Magyar nyelven)

Eminescu, Mihai portréja

Luceafărul (Román)

A fost odata ca-n povesti,
    A fost ca niciodata,
Din rude mari imparatesti,
    O prea frumoasa fata.

Si era una la parinti
    Si mindra-n toate cele,
Cum e Fecioara intre sfinti
    Si luna intre stele.

Din umbra falnicelor bolti
    Ea pasul si-l indreapta
Linga fereastra, unde-n colt
    Luceafarul asteapta.

Privea in zare cum pe mari
    Rasare si straluce,
Pe miscatoarele carari
    Corabii negre dulce.

Il vede azi, il vede mini,
    Astfel dorinta-i gata;
El iar, privind de saptamini,
    Ii cade draga fata.

Cum ea pe coate-si razima
    Visind ale ei timple,
De dorul lui si inima
    Si sufletul se imple.

Si cit de viu s-aprinde el
    In orisicare sara,
Spre umbra negrului castel
    Cind ea o sa-i apara.

                *

Si pas cu pas pe urma ei
    Aluneca-n odaie,
Tesind cu recile-i scintei
    O mreaja de vapaie.

Si cind in pat se-ntinde drept
    Copila sa se culce,
I-atinge minile pe piept,
    I-nchide geana dulce;

Si din oglinda luminis
    Pe trupu-i se revarsa,
Pe ochii mari, batind inchisi
    Pe fata ei intoarsa.

Ea il privea cu un suris,
    El tremura-n oglinda,
Caci o urma adinc in vis
    De suflet sa se prinda.

Iar ea vorbind cu el in somn,
    Oftind din greu suspina:
    - O dulce-al noptii mele domn,
    De ce nu-mi vii tu? Vina!

Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

El asculta tremurator,
    Se aprindea mai tare
Si s-arunca fulgerator,
    Se cufunda in mare;

Si apa unde-au fost cazut
    In cercuri se roteste,
Si din adinc necunoscut
    Un mindru tinar creste.

Usor el trece ca pe prag
    Pe marginea ferestei
Si tine-n mina un toiag
    Incununat cu trestii.

Parea un tinar voievod
    Cu par de aur moale,
Un vinat giulgi se-ncheie nod
    Pe umerele goale.

Iar umbra fetei stravezii
    E alba ca de ceara -
Un mort frumos cu ochii vii
    Ce scinteie-n afara.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa-ti urmez chemarea,
Iar cerul este tatal meu
    Si muma-mea e marea.

Ca in camara ta sa vin,
    Sa te privesc de-aproape,
Am coborit cu-al meu senin
    Si ma-m nascut din ape.

O, vin' ! odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fi mireasa.

Colo-n palate de margean
    Te-oi duce veacuri multe,
Si toata lumea-n ocean
    De tine o s-asculte.

    - O, esti frumos, cum numa-n vis
    Un inger se arata,
Dara pe calea ce-ai deschis
    N-oi merge niciodata;

Strain la vorba si la port,
    Lucesti fara de viata,
Caci eu sunt vie, tu esti mort,
    Si ochiul tau ma-ngheata.

                *

Trecu o zi, trecura trei
    Si iarasi, noaptea, vine
Luceafarul deasupra ei
    Cu razele-i senine.

Ea trebui de el in somn
    Aminte sa-si aduca
Si dor de-al valurilor domn
    De inim-o apuca:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

Cum el din cer o auzi,
    Se stinse cu durere,
Iar ceru-ncepe a roti
    In locul unde piere;

In aer rumene vapai
    Se-ntind pe lumea-ntreaga,
Si din a chaosului vai
    Un mindru chip se-ncheaga;

Pe negre vitele-i de par
    Coroana-i arde pare,
Venea plutind in adevar
    Scaldat in foc de soare.

Din negru giulgi se desfasor
    Marmoreele brate,
El vine trist si ginditor
    Si palid e la fata;

Dar ochii mari si minunati
    Lucesc adinc himeric,
Ca doua patimi fara sat
    Si pline de-ntuneric.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa te-ascult s-acuma,
Si soarele e tatal meu
    Iar noapte-mi este muma;

O, vin' , odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fii mireasa.

O, vin' , in parul tau balai
    S-anin cununi de stele,
Pe-a mele ceruri sa rasai
    Mai mindra decit ele.

    - O, esti frumos cum numa-n vis
    Un demon se arata,
Dara pe calea cea deschis
    N-oi merge niciodata!

Ma dor de crudul tau amor
    A pieptului meu coarde,
Si ochii mari si grei ma dor,
    Privirea ta ma arde.

    - Dar cum ai vrea sa ma cobor?
    Au nu-ntelegi tu oare,
Cum ca eu sunt nemuritor,
    Si tu esti muritoare?

    - Nu caut vorbe pe ales,
    Nici stiu cum as incepe -
Desi vorbesti pe inteles,
    Eu nu te pot pricepe;

Dar daca vrei cu crezamint
    Sa te-ndragesc pe tine,
Tu te coboara pe pamint,
    Fii muritor ca mine.

    - Tu-mi ceri chiar nemurirea mea
    In schimb pe-o sarutare,
Dar voi sa stii asemenea
    Cit te iubesc de tare;

Da, ma voi naste din pacat,
    Primind o alta lege;
Cu vecinicia sunt legat,
    Ci voi sa ma dezlege.

Si se tot duce... S-a tot dus.
    De dragu-unei copile,
S-a rupt din locul lui de sus,
    Pierind mai multe zile.

                *

In vremea asta Catalin,
    Viclean copil de casa,
Ce imple cupele cu vin
    Mesenilor la masa,

Un paj ce poarta pas cu pas
    A-mparatesii rochii,
Baiat din flori si de pripas,
    Dar indraznet cu ochii,

Cu obrajei ca doi bujori
    De rumeni, bata-i vina,
Se furiseaza pinditor
    Privind la Catalina.

Dar ce frumoasa se facu
    Si mindra, arz-o focul;
Ei Catalin, acu-i acu
    Ca sa-ti incerci norocul.

Si-n treacat o cuprinse lin
    Intr-un ungher degraba.
    - Da' ce vrei, mari Catalin?
    Ia dut' de-ti vezi de treaba.

    - Ce voi? As vrea sa nu mai stai
    Pe ginduri totdeauna,
Sa rizi mai bine si sa-mi dai
    O gura, numai una.

    - Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri,
    Da-mi pace, fugi departe -
O, de luceafarul din cer
    M-a prins un dor de moarte.

    - Daca nu stii, ti-as arata
    Din bob in bob amorul,
Ci numai nu te minia,
    Ci stai cu binisorul

Cum vinatoru-ntinde-n cring
    La pasarele latul,
Cind ti-oi intinde bratul sting
    Sa ma cuprinzi cu bratul;

Si ochii tai nemiscatori
    Sub ochii mei ramiie...
De te inalt de subsuori
    Te-nalta din calciie;

Cind fata mea se pleaca-n jos,
    In sus ramii cu fata,
Sa ne privim nesatios
    Si dulce toata viata;

Si ca sa-ti fie pe deplin
    Iubirea cunoscuta,
Cind sarutindu-te ma-nclin,
    Tu iarasi ma saruta.

Ea-l asculta pe copilas
    Uimita si distrasa,
Si rusinos si dragalas,
    Mai nu vrea, mai se lasa,

Si-i zice-ncet: - Inca de mic
    Te cunosteam pe tine,
Si guraliv si de nimic,
    Te-ai potrivi cu mine...

Dar un luceafar, rasarit
    Din linistea uitarii,
Da orizon nemarginit
    Singuratatii marii;

Si tainic genele le plec,
    Caci mi le imple plinsul
Cind ale apei valuri trec
    Calatorind spre dinsul;

Luceste c-un amor nespus,
    Durerea sa-mi alunge,
Dar se inalta tot mai sus,
    Ca sa nu-l pot ajunge.

Patrunde trist cu raze reci
    Din lumea ce-l desparte...
In veci il voi iubi si-n veci
    Va raminea departe...

De-aceea zilele imi sunt
    Pustii ca niste stepe,
Dar noptile-s de-un farmec sfint
    Ce nu-l mai pot pricepe.

    - Tu esti copila, asta e...
    Hai s-om fugi in lume,
Doar ni s-or pierde urmele
    Si nu ne-or sti de nume,

Caci amindoi vom fi cuminti,
    Vom fi voiosi si teferi,
Vei pierde dorul de parinti
    Si visul de luceferi.

                *

Porni luceafarul. Cresteau
    In cer a lui aripe,
Si cai de mii de ani treceau
    In tot atitea clipe.

Un cer de stele dedesupt,
    Deasupra-i cer de stele -
Parea un fulger nentrerupt
    Ratacitor prin ele.

Si din a chaosului vai,
    Jur imprejur de sine,
Vedea, ca-n ziua cea dentii,
    Cum izvorau lumine;

Cum izvorind il inconjor
    Ca niste mari, de-a-notul...
El zboara, gind purtat de dor,
    Pin' piere totul, totul;

Caci unde-ajunge nu-i hotar,
    Nici ochi spre a cunoaste,
Si vremea-ncearca in zadar
    Din goluri a se naste.

Nu e nimic si totusi e
    O sete care-l soarbe,
E un adinc asemene
    Uitarii celei oarbe.

    - De greul negrei vecinicii,
    Parinte, ma dezleaga
Si laudat pe veci sa fii
    Pe-a lumii scara-ntreaga;

O, cere-mi, Doamne, orice pret,
    Dar da-mi o alta soarte,
Caci tu izvor esti de vieti
    Si datator de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
    Si focul din privire,
Si pentru toate da-mi in schimb
    O ora de iubire...

Din chaos, Doamne,-am aparut
    Si m-as intoarce-n chaos...
Si din repaos m-am nascut,
    Mi-e sete de repaos.

    - Hyperion, ce din genuni
    Rasai c-o-ntreaga lume,
Nu cere semne si minuni
    Care n-au chip si nume;

Tu vrei un om sa te socoti,
    Cu ei sa te asameni?
Dar, piara oamenii cu toti,
    S-ar naste iarasi oameni.

Ei numai doar dureaza-n vint
    Deserte idealuri -
Cind valuri afla un mormint,
    Rasar in urma valuri;

Ei doar au stele cu noroc
    Si prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
    Si nu cunoastem moarte.

Din sinul vecinicului ieri
    Traieste azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
    S-aprinde iarasi soare;

Parind pe veci a rasari,
    Din urma moartea-l paste,
Caci toti se nasc spre a muri
    Si mor spre a se naste.

Iar tu, Hyperion, ramii
    Oriunde ai apune...
Cere-mi cuvintul meu dentii -
    Sa-ti dau intelepciune?

Vrei sa dau glas acelei guri,
    Ca dup-a ei cintare
Sa se ia muntii cu paduri
    Si insulele-n mare?

Vrei poate-n fapta sa arati
    Dreptate si tarie?
Ti-as da pamintul in bucati
    Sa-l faci imparatie.

Iti dau catarg linga catarg,
    Ostiri spre a strabate
Pamintu-n lung si marea-n larg,
    Dar moartea nu se poate...

Si pentru cine vrei sa mori?
    Intoarce-te, te-ndreapta
Spre-acel pamint ratacitor
    Si vezi ce te asteapta.

                *

In locul lui menit din cer
    Hyperion se-ntoarse
Si, ca si-n ziua cea de ieri,
    Lumina si-o revarsa.

Caci este sara-n asfintit
    Si noaptea o sa-nceapa;
Rasare luna linistit
    Si tremurind din apa

Si imple cu-ale ei scintei
    Cararile din cringuri,
Sub sirul lung de mindri tei
    Sedeau doi tineri singuri:

    - O, lasa-mi capul meu pe sin,
    Iubito, sa se culce
Sub raza ochiului senin
    Si negrait de dulce;

Cu farmecul luminii reci
    Gindirile strabate-mi,
Revarsa liniste de veci
    Pe noaptea mea de patimi.

Si de asupra mea ramii
    Durerea mea de-o curma,
Caci esti iubirea mea dentii
    Si visul meu din urma.

Hyperion vedea de sus
    Uimirea-n a lor fata;
Abia un brat pe git i-a pus
    Si ea l-a prins in brate...

Miroase florile-argintii
    Si cad, o dulce ploaie,
Pe crestetele-a doi copii
    Cu plete lungi, balaie.

Ea, imbatata de amor,
    Ridica ochii. Vede
Luceafarul. Si-ncetisor
    Dorintele-i increde:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n codru si in gind,
    Norocu-mi lumineaza!

El tremura ca alte dati
    In codri si pe dealuri,
Calauzind singuratati
    De miscatoare valuri;

Dar nu mai cade ca-n trecut
    In mari din tot inaltul:
    - Ce-ti pasa tie, chip de lut,
    Dac-oi fi eu sau altul?

Traind in cercul vostru strimt
    Norocul va petrece,
Ci eu in lumea mea ma simt
    Nemuritor si rece.



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Az esticsillag (Magyar)

Volt egyszer, hol nem volt, talán
    Csak régesrég mesélték,
Császári szülők udvarán
    Virult egy ritka szépség.

Leányuk volt az - egymaga,
    S úgy tündökölt csodásan,
Mint szentek közt a Szűzanya,
    S a hold a csillag-árban.

A boltozat alól kilép,
    Egy ablakrésbe lebben,
Hol rá egy csillag égi-szép
    Csodájára vár az estben.

Felnéz: ott kél a tengeren,
    Szikrázó fényt ragyogtat,
És ringó habösvényeken
    Vezet sötét hajókat.

Naponta látja és egész
    Hevével megkivánja;
Pár hét után epedve néz
    A csillag is a lányra.

Amíg az álmodón hajol
    Fejével két kezére,
Szivéig-lelkéig hatol
    Emésztő szenvedélye.

Óh, hogy felizzik estidőn
    A csillagfény, az árnyba
Takart kastély felé, midőn
    Felbukkan ott a lányka.

                *

S ahogy kíséri lépteit,
    A lányszobába loppan,
Rá izzó fényhálót terit
    Hideg sugárból fontan.

Mihelyt ez párnáján pihen,
    A mellén zárt karokra
Egy szikra surran sebtiben
    S a pilláit lefogja.

És a tükörből visszahull,
    A lány testén remegve,
Elfordult arcára simul
    S a nagy lehunyt szemekre.

Ez mosolyog - a fény rezeg
    A tükrön s egy a gondja:
Hogy alvás közben lepje meg
    S a lelkét átkarolja.

A lány alvón beszél vele
    És felsóhajt pihegve:
    - "Óh, éjszakáim hercege,
    Miért nem jössz? Siess le!

Szép csillagom, szállj le, jöjj
    Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
    Tünődő életemre!"

A csillag hallja, felhevül
    Még izzóban ragyogva,
Majd egyet villan s elmerül
    Legott a mély habokba.

Ahol letűnt, a tengeren
    Gyűrűzve ring ezernyi
Fodor, s a mélyből fényesen
    Egy délceg ifjú kel ki.

Mint egy küszöb fölött röpül,
    Az ablakon beszárnyal,
Kezében bot, körös-körül
    Befonva zsenge sással.

Aranyhajú s oly szép, akár
    Királyfi is lehetne,
Csupasz válláról kék talár
    Omol redőkbe szedve.

Az áttetsző arc árnya is
    Fakó, viaszfehér lett. -
Oly szép halott, szemén a friss
    Sugár csak kívül éget.

    - "Saját világomból jövök,
    Mert hívásod üzent fel -
Apám az ég, amely örök,
    Szülőanyám a tenger.

Hogy közel lássam lényedet,
    Szobácskádig siettem,
Lehoztam tiszta fényemet
    S a vízből létre keltem.

Óh, jaj, legdrágább lányka, lám
    Én érkezem, nagy álmod:
Az Esticsillag - légy arám,
    És hagyd el szűk világod.

Koráll-csarnokba viszlek én,
    Ott lakhatsz mindörökre;
Mi ott él lenn a víz ölén,
    Te úrnő léssz fölötte."

    - "Bár szép vagy, szebb az sem lehet,
    Ha angyalt fest az álmom,
De bárhogy hívnál is - veled
    Sosem lehetne szállnom;

Ruhád, beszéded idegen,
    Nem élsz, csak fényed ér el,
Én élek és te, léttelen,
    Megdermesztesz, ha nézel."

                *


Egy nap, majd három lebben el,
    S megint leszáll az éjjel,
A csillag szikrákat szemel
    A lányra tiszta fénnyel.

Emlékeztette álma őt
    Az óceán urára,
Sóvár szivében nagyra nőtt
    S felizzik régi vágya:

"Szép csillagom, óh, szállj le, jöjj
    Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
    Lelkemre, életemre!"

Az Esticsillag hallja még,
    Majd szenvedőn kilobban,
Helyén forogni kezd az ég
    Örvénylő távolokban.

A lég piros tüzet kavar
    S a végtelenbe önti,
A káosz mélyéről hamar
    Egy délceg ifjú jön ki.

Sötét haján fénykoronát
    Visel, s a nap tüzében
Megfürdik, majd a lángon át
    Siet, hogy földet érjen.

Az éjszín gyolcson átragyog
    Szép márványsima karja,
A halvány arcon gond sajog,
    S a gondot bú takarja.

Két nagy szemén kigyúl a mély
    Ábrándok fényvarázsa,
Mint két mohó nagy szenvedély,
    Melyet betölt homálya.

    - "Saját világomból jövök,
    Mert hívtál annyi hévvel -
Apám a nap, amely örök,
    Szülőanyám az éjjel.

Óh, jöjj, legdrágább lányka, lám
    Én érkezem, nagy álmod:
Az Estcsillag - légy arám,
    És hagyd el szűk világod.

Hadd tűzzek lágy aranyhajad
    Közé csillag-csodákat,
Kövess az égbe, lásd magad,
    Hogy ott nincs szebb tenálad."

    - "Te szép vagy, szebb az sem lehet,
    Ha démont fest az álmom.
De bárhogy hívnál is - veled
    Sosem lehetne szállnom!

A lelkem húrját tépdesed
    E gyötrő szenvedéllyel,
Úgy fáj nehéz tekinteted,
    Megperzsel, hogyha nézel."

    - "Tehozzád szálljak én talán?
    Nem érzed önmagadban,
Hogy csak halandó vagy, leány,
    De én, én halhatatlan?"

    - "Az ékes szót nem kedvelem;
    Nem is tudom, hol kezdjem; -
Világosan beszélsz velem,
    De én nem értem ezt sem;

Ha azt kívánnád, mint imént,
    Hogy én legyek szerelmed,
Úgy szállj a földre, társaként
    Halandó életemnek."

    - "Te halhatatlan létemet
    Egy csók árán kivánod,
Tudd meg, szívem viszontszeret,
    Rád sóvárogva vágyott;

Mint bűn szülöttjét, itt alul
    Más köt le: földi törvény,
Az öröklét tart még rabul,
    De béklyóját letörném."

És szállva-szállt... tovább haladt,
    A lánykáért rajongva,
Az égből gyorsan elszakadt,
    S eltűnt hosszú napokra.

                *


Szolgált a házban akkoron
    Egy apród, csalfa, hetyke,
A bort ő tölti sok toron
    A díszes serlegekbe.

A császárnét követve, ő
    Uszályát hordva lépdel,
De huncut fattyú, vakmerő,
    Ha erre-arra kémlel.

Két arcán, tyűh! milyen remek
    Két rózsálló szirom van,
Hogy Katinkát ott lesse meg,
    A lány nyomába loppan.

    - "Be szép leány! Tűz vesse fel!
    Különb sehol sem élhet;
Fiú, ha most ügyes leszel,
    Szerencséd tán eléred."

S a lányt elkapta csendben egy
    Sarokban s átölelte.
    - "Mit mersz te, Katalin? Eredj,
    Más dolgod is lehetne!"

    - "Miért? Szeretném, hogyha rád
    Derű, nem gond szakadna,
Ha csak nevetnél és ha szád
    Egyetlen csókot adna."

    - "Nem értem. mit kívánsz, mi kell!
    Hagyj békén, fuss el innen!
Az Esticsillag bűvöl el,
    Csak reá vágyom itt lenn."

    - "Nem érted? Majd adok neked
    Teljes szerelmi leckét,
Ha nem haragvón néz szemed,
    S ha megpuhul szivecskéd.

Miként a madarász cselét
    Hurkolja és kidobja:
Ha én nyújtom karom feléd,
    Simulj te is karomba.

Nézz hosszan engem, hogy szemem
    Szemed fényét ihassa...
Ha hozzám húzlak, kedvesem,
    Te ágaskodj magasra;

Ha arcom rád hajol, maradj
    Te arccal mozdulatlan,
Hadd nézzük egymást így e nagy
    Töretlen kábulatban.

S hogy mindenképpen megtanuld,
    Mi vár a szerelemben:
Ha ajkam lágy ajkadra hullt,
    Cserébe csókolj engem."

Hallgatja őt a szende lány,
    Szégyenkezőn, csodálva,
Hol ámul, hol mulat szaván,
    Fél tőle s mégse bánja.

Majd halkan szól: - "Ismerlek én,
    Ilyen voltál te mindig,
Ily csacska, huncut kis legény -
    És hozzám épp ez illik...

De ha egy csillag gyúl ki fent
    Ölén a néma árnak
És messze látókört teremt
    A tengersík magánynak,

Pillám lehunyom titkosan,
    Mert könnyem érte ömlik,
Midőn sok fénylő hab rohan
    És mind fölé özönlik.

Hogy enyhítsen gyötrelmemen,
    Szerelmesen becézget,
De feljebb száll a tág egen,
    Hogy hozzá el ne érjek.

Egy más világból néz ma már,
    Hideg fénnyel világol...
Örökre vágyom rá, habár
    Ő mindörökre távol...

    - "Gyerek vagy, lásd, ez az... Gyerünk,
    Hadd szökjünk el világgá!
Hol nincs, ki tudhatná nevünk,
    S nyomunkra sem talál rá:

Ha szépen élünk, élvezet
    És vígság vár reánk ott,
Szülőid elfelejtheted,
    S a csillag-vágyó álmot."

                *

Indult a csillag. Szárnya nőtt
    A végtelen egekben,
Sok évezrednyi tért, időt
    Bejárt egy kurta percben.

Fölötte csillag-ár terül,
    És csillag-ár alatta -
Szünetlen villámként repül
    Szikrázó tévutakra.

És látta, míg az űr vakon
    Vajúdott mély homálya
Hogy ontja - mint az ős-napon -
    Az első fényt világra.

S ahogy kifáradt, egyre nőtt,
    Mint tenger tört a csendbe...
Ő szállt, a vágya vitte őt,
    S kihunyt minden körötte;

Hová elér, ott nincs határ,
    Se szem felméregetni -
Vajúdik tér s idő, habár
    Nem is tud megszületni.

Ott semmi sincs - a szomjas éj,
    Az szívja őt magába,
Ez oly nagy törvény, mint a mély
    Felejtés létlen árja.

    - "Óh, vedd el öröklétemet,
    Atyám, és oldj fel engem,
Áldassék érte szent neved
    Az égi végtelenben.

Akármit kérj, Uram csak adj
    Nekem másféle sorsot,
Hisz' minden lét forrása vagy,
    S a halált is te osztod.

Vedd vissza örök életem,
    És villanó szemem vedd,
Ezért cserébe adj nekem
    Egy órányi szerelmet.

A káoszból jövök, Uram,
    Hagyj ismét visszaszállnom:
A béke szült, s én szomjasan
    Csak békéjére vágyom."

    - "Hüpérion, az űrön át
    Feltűnsz, miként a Minden;
Ne kérj olyan jelet, csodát,
    Minek formája nincsen.

Hogy ember légy, azt áhitod,
    Halandók földi mása?
Ha minden kihalt s nincs senki ott,
    Megint jön más utána.

Ők szélre építik avult
    Rögeszméik világát.
Ha egyik hullám sírba hullt,
    Egy más siet nyomán át.

Bár fölöttük jó csillag áll,
    Sokat balsorsa győz le,
Mi nem tudjuk mi az: halál,
    Nem mérünk tért s időt se.

Az örök tegnap méhe szül
    Új mát, de új halálra.
Mihelyt az egyik nap kihül,
    Egy újnak gyúl ki lángja.

Úgy véli: léte végtelen,
    De halál van e létben,
Az élet halálból leszen,
    S elhal, hogy újra éljen.

Te megmaradsz, Hüpérion,
    Akárhol huny ki fényed,
Nos kérj: - első szavam vajon
    Mit adjon - bölcsességet?

Vagy szádba oly hangot tegyek,
    Hogy dallamát kövesse
A hegység és a rengeteg
    S a tenger sok szigetje?

Vagy tettben óhajtasz vajon
    Igazságot s hatalmat?
Nos, vedd a földet, átadom,
    Építs ott fel uralmad.

Adok sok árbocot neked,
    S hadat, hogy szállj meg annyi
Földet, vizet, mint csak lehet,
    Halált nincs módom adni...

Kiért akarsz meghalni te?
    Jöjj vissza, égi pályád
Fordítsd a bolygó földre le,
    S meglátod: ott mi vár rád!"

                *

És visszatért Hüpérion
    Az égbe, volt helyére,
S mint annyi más esthajnalon,
    A földre hullt a fénye.

A nappal est' felé hajolt,
    Az éjjel is közelget,
A víz fölött felkél a hold
    És habról habra reszket.

Ösvényre, gallyra ráterül,
    Szikrázva mind tovább száll,
Lent két szerelmes gyermek ül
    A sűrűlombú hársnál.

    - "Óh, hadd, hogy arcom kebleden
    Nyugodjék, én szerelmem,
Derűs szempárod édesen
    Az arcomon pihenjen.

Eszméletemre vesd szemed
    Hideg varázsú fényét,
Örök békéd enyhítse meg
    A szenvedélyem éjét.

Maradj fölöttem el ne hagyj,
    Hisz' enyhülésre vágyom.
Első szerelmem üdve vagy
    S utolsó boldog álmom..."

Hüpérion már ittasult
    Szemük felé figyelt le:
Csupán a lány vállához nyúlt,
    S ez őt forrón ölelte...

Oly édes illattal pereg
    A hárs ezüst virága
A szőkefürtű két gyerek
    Fejére, dús hajára.

    - "Én csillagom, sietve jöjj
    Egy fénysávon lebegve
Az erdőn át, és tündökölj
    Boldog eszméletemre!"

Ez mint a múltban, úgy ragyog
    Erdők, hegyek során át,
S vezérli elsikló habok
    Elhullámzó magányát.

De nem hull úgy, mint rég esett,
    Míg tengervízre szállott.
    - "Te sár-báb, mit számít neked,
    Hogy én vagy más a párod?

Ti boldog létnek érzitek,
    Bár szűk a földi katlan -
Az én világom zord, hideg,
    S a lényem halhatatlan."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap