Eminescu, Mihai: Mortua est (Mortua est! Magyar nyelven)

Făclie de veghe pe umezi morminte,
Un sunet de clopot în orele sfinte,
Un vis ce îşi moaie aripa-n amar,
Astfeli ai trecut de al lumii otar.

Trecut-ai când ceru-i câmpie senină,
Cu râuri de lapte şi flori de lumină,
Când norii cei negri par sombre palate,
De luna regină pe rând vizitate.

Te văd ca o umbră de-argint strălucită,
Cu-aripi ridicate la ceruri pornită,
Suind, palid suflet, a norilor schele,
Prin ploaia de raze, ninsoare de stele.

O rază te-nalţă, un cântec te duce,
Cu braţele albe pe piept puse cruce,
Când torsul s-aude l-al vrăjilor caier
Argint e pe ape şi aur în aer.

Văd sufletu-ţi candid prin spaţiu cum trece;
Privesc apoi lutul rămas... alb şi rece,
Cu haina lui lungă culcat în sicriu,
Privesc la surâsu-ţi rămas încă viu -

Şi-ntreb al meu suflet rănit de-ndoială,
De ce-ai murit, înger cu faţa cea pală,
Au nu ai fost jună, n-ai fost tu frumoasă?
Te-ai dus spre a stinge o stea radioasă?

Dar poate acolo să fie castele
Cu arcuri de aur zidite din stele,
Cu râuri de foc şi cu poduri de-argint,
Cu ţărmuri de smirnă, cu flori care cânt;

Să treci tu prin ele, o sfântă regină,
Cu păr lung de raze, cu ochi de lumină,
În haină albastră stropită cu aur,
Pe fruntea ta pală cunună de laur.

O, moartea e-un chaos, o mare de stele,
Când viaţa-i o baltă de vise rebele;
O, moartea-i un secol cu sori înflorit,
Când viaţa-i un basmu pustiu şi urât. -

Dar poate... o ! capu-mi pustiu cu furtune,
Gândirile-mi rele sugrum cele bune...
Când sorii se sting şi când stelele pică,
Îmi vine a crede că toate-s nimică .

Se poate ca bolta de sus să se spargă,
Să cadă nimicul cu noaptea lui largă,
Să văd cerul negru că lumile-şi cerne
Ca prăzi trecătoare a morţii eterne ...

Ş-atunci de-ai fi astfel... atunci în vecie
Suflarea ta caldă ea n-o să învie,
Atunci graiu-ţi dulce în veci este mut...
Atunci acest înger n-a fost decât lut.

Şi totuşi, ţărână frumoasă şi moartă,
De racla ta razim eu harfa mea spartă
Şi moartea ta n-o plâng, ci mai fericesc
O rază fugită din chaos lumesc.

Ş-apoi... cine ştie de este mai bine
A fi sau a nu fi... dar ştie oricine
Că ceea ce nu e, nu simte dureri,
Şi multe dureri-s, puţine plăceri.

A fi? Nebunie şi tristă şi goală;
Urechea te minte şi ochiul te-nşală ;
Ce-un secol ne zice, ceilalţi o deszic.
Decât un vis sarbăd, mai bine nimic.

Văd vise-ntrupate gonind după vise,
Pân' dau în morminte ce-aşteaptă deschise,
Şi nu ştiu gândirea-mi în ce să o stâng
Să râd ca nebunii? Să-i blestem? Să-i plâng?

La ce?... Oare totul nu e nebunie?
Au moartea ta, înger, de ce fu să fie?
Au e sens în lume? Tu chip zâmbitor,
Trăit-ai anume ca astfel să mori?

De e sens într-asta, e-ntors şi ateu,
Pe palida-ţi frunte nu-i scris Dumnezeu.

Őr-fáklya lobog a vizes rögü hantról,
Szent éjjeli óra üt és a harang szól,
Szárnyával epébe merült komor álom;
Így szállasz im által a földi határon.

Holtodkor az ég kiderült csoda-rét volt,
Hol tej folyik és a virág csupa fényfolt,
A hold, a királyi leány, oda száll át,
Bejárja a fellegek árnypalotáját.

Úgy látlak, akár egy ezüstszinü árnyat,
A távol egekbe röpít fel a szárnyad,
Ott ringsz halaványan egy felleg-uszályon
Át csillag-esőn, csupa fény-havazáson.

Egy könnyü sugár visz, egy ének emel fel,
Szívedre simult puha, zsenge kezekkel,
Miközben a rokka varázs-szava zizzen,
Arany van a légben, ezüsthab a vízben.

Még látom a lelked: az űrbe repül fenn,
Lent nézem a holt anyagot, merevülten,
Koporsóba zárva, hóleplek alatt
Az ajk mosolyát, amely élve maradt -

S én faggatom tört szívemet: hova tűntél?
Mi vitt a halálba, fehér mese-tündér?
Hisz láttalak ifjan, igézve ragyogni, -
Elmentél azért, hogy egy csillagot olts ki?

Tán ott paloták sora vár, sok orommal,
Vagy csillagok ezreiből aranyos fal,
Vagy tűzfolyam árad ezüst hid alól,
S a mirha-mezőn a rügyek dala szól?

Szent éji királynő, te arra lebegsz el,
Sugárhajú lány te, mélyfényü szemekkel,
Kék lepled aranyfodor ékiti dúsan,
Fejed körül íme, babérkoszorú van.

A nemlét: csak káosz, a csillagok árja,
Az élet: a lázadó álmok hinárja.
A nemlét: napokkal rügyes csoda-kor,
Az élet: be rút mese, puszta, komor. -

De hátha... viharzó agyam belesorvad:
Rossz gondolatok rajta fojtja a jókat...
Ha kezd a Nap és a sok csillag is esni,
Már elhiszem: az, mi körülvesz - a Semmi.

Széttörhet az ég, kupolája kiéghet,
Hogy lássam az űrt s vele hullni az éjet
Mint szórja világait szét, az időtlen
Halál e múló prédáit a ködben.

S ha így lesz ez. - enyhe, meleg pihegésed
Mély csendbe hal és soha újra nem éled:
Nos, akkor elnémul örökre szavad,
S így nem volt az angyal se más, csak agyag.

És mégis, oh szép por, oh holtszivü asszony,
Tört lantom a gyászravatalra akasztom,
És nem siratom, hanem áldom a tárt
Világ-káosz elszabadult sugarát.

Ki tudja mi jobb: ez a lét vagy a nemlét? ...
Hisz bárki megérti a sorsszerü leckét:
Hogy olyat, ki nincsen, a kín se gyötör,
S hogy oly sok a kín, de kevés a gyönyör.

Mért élni? - ez őrület, bús, üres átok!
Megcsal szemed, és amit hall füled - álnok;
A holnap tagadja, mit állit a ma,
Jobb, mint a vak álom - a Semmi maga.

Megtestesült álmokat űznek az álmok,
Míg elnyeli őket a nyíltölü árok.
Átkozzam-e, dúljam-e szét eszemet?
Nevessek-e? sírjak-e, mint a veszett?

Mivégre? Nem őrület láza-e minden?
Mért vitt a halál, szelid angyal, el innen?
Van cél a világban? Oh, mondd, te mosoly,
Mért élni? Hogy így a halálba omolj?
Értelme, ha van - suta, és hite nincsen,
Nincs homlokodon se fölírva az Isten.