Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Labiş, Nicolae: Lupta cu inerţia

Labiş, Nicolae portréja

Lupta cu inerţia (Román)

Omul Comun

I. Dilema

1. O viziune a omului comun

Aievea nu şi nici cu-nchipuirea
Eu munţii nu-i mai simt cum îi simţeam
În vremea unor basme petrecute
Când se făcea că un copil eram,
Când mă-nsoţeam cu păsări şi cu ciute,
Când mă-nstelam cu flori, când nu eram.

Văd o-nserare plină de lumină
Plutind pe bucla unui brâu de brad,
În mijloc e poiana-n lună mată,
Şi-ntr-însa cineva a desenat
Copilul pur pe care altădată
Aşa precum pe mine l-a chemat.

Tabloul se apropie şi creşte,
Îl am în faţă ca un ochi deschis.
Copilul mişcă buzele şi-ngaimă:
"Eşti rău, străine - te-am văzut şi-n vis"...
Şi buzele îi tremură a spaimă -
"Eşti rău, străine, pleacă" - mi-a mai zis.

"Ce vrei, copile? Nu mă poţi cunoaşte!
De ce-mi priveşti în suflet ca-ntr-un sac?
Vezi bine, nu sunt jucării într-însul."
"De-aceea-ţi pare sarbăd şi posac."
Şi-năbuşit a trebuit să tac.

"Eşti rău, străine. Lămurit eu nu ştiu,
Dar te-am văzut şi-n vis şi se făcea
Cum cineva pe oameni îi loveşte -
Slugarnic tu rânjeai în dreapta sa.
El mi-a strigat: - Şi tu, la fel vei creşte!
Eu când voi creşte nu voi fi aşa."

Pe frunte îmi ţâşni sudoare rece -
"Ascultă, deşănţat judecător,
Găseşte-ţi altă victimă şi spune-i
Acest vis sadic şi amăgitor;
Ai merita să fii legat în funii,
Să nu mai tulburi traiul tuturor."

Dar deodată-n juru-mi mii de voci
S-au auzit strigând cu larmă multă:
"Ascultă, tu, străinule de jos.
"Ascultă-l pe copil! Ascultă-ascultă!"
Oh, surd strigau şi trist şi dureros -
"Ascultă-l pe copil! Ascultă-ascultă!"

De-atunci nicicând eu nu l-am mai văzut,
Dar parcă mă-nfioară-o presimţire
Şi-mi tot repet blestemul ce-a rostit
Cu voce tremurată şi subţire,
Prin codri mari îl caut răvăşit
Şi-n vise îl mai caut, în neştire.

Dar pentru mine azi străini îs codrii,
Sunt numai arbori, pietre, flori şi hău,
Iar visele-ncărcate de coşmaruri
Nu-mi mai aduc curatul chip al său...
Pe suflet tot arunc cernite zaruri -
"De ce mi-ai spus, copile, că sunt rău?"

2. Omul comun ia o hotărâre


"Eu viaţa mi-am închis-o sub lăcate,
Şi-atâtea zile s-au stătut în van,
Din multe cugetări adevărate
Mi-am înjghebat un jalnic paravan.

Mi-am înjghebat justificări senine
Când părăsisem drumul durei munci:
Dar dac-ar roade suferinţa-n mine
Tot necesară-aş crede-o şi atunci?

De m-ar izbi puterile inerte
Ce stânjenesc înaltul ţării zbor,
Au m-aş păstra şi-atunci în trândăvia,
Acestui trai anost şi-adormitor?

Se cere să lovesc în cei pe care
Eu i-am slujit, simţind că putrezesc.
Va fi nevoie, ştiu, fără cruţare,
Fără regret, şi-n mine să lovesc.

Ideile-mi rămase, triste cete,
Am să le-ntrem cu asprul vieţii vin,
La oameni, părăsiţii mei prieteni,
Sfios, dar hotărât am să revin.
. . . . . . . . . . . . . . .
Văd o-nserare plină de lumină
Plutind pe bucla unui brâu de brad.
În mijloc e poiana-n lună mată
Şi-ntr-însa cineva a desenat
Copilul pur pe care altădată
Aşa precum pe mine l-a chemat.

Eu simt o bucurie dureroasă,
Simt ochii lui ţintiţi asupra mea
Şi tâmplele îmi bat înfierbântate,
Sunt stânjenit, dar parcă aş zbura...
- Copile, ai avut atunci dreptate,
Dar pentru ce mă mai priveşti aşa?"

II. Regenerarea

1. Omul comun pleacă din birou

"Bună dimineaţa, munţilor. Dormisem
Un somn greu, dar iată, iar vă pot privi,
Bună dimineaţa, codrilor de tisă,
Bună dimineaţa, proaspeţi zori de zi.

Bună dimineaţa, oameni. Somn de moarte
Mă zvârlise între trândavi şi învinşi,
Bună dimineaţa, sate de departe,
Bună dimineaţa, zori de zi aprinşi.

Drumuri nesfârşite, bună dimineaţa,
În coşmaru-mi groaznic v-am visat ades...
Am să-mi spăl în rouă palmele şi faţa
Şi-am să sorb mireasma florilor de şes.

Şovăielnici paşii-mi caută-n ţărână
Urmele pe care mai demult am fost.
Urme noi striviră urma cea bătrână
Şi să o mai caut n-are nici un rost.

Temelii durate trudnic înainte
Sunt acoperite de clădiri întregi.
Viaţa-n cascadarea-i largă şi fierbinte
Zămisleşte zilnic înnoite legi.

Bună dimineaţa, păsări bete-n soare,
Mi-aţi strigat odată să mă-ntrec cu voi.
Mă primiţi voi după-atâta vreme oare?
Ori vă veţi retrage-ndemnul înapoi?

Sufletu-mi se umflă-n vânt ca o aripă,
Clipele prin arbori freamătă a zbor.
Fierb în câmpuri seve, păsările ţipă...
Amintirea, numai, tace mustrător..."

III. Treapta superioară

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

2. Tablou general

Pe fluviul fără de capăt şi fără sfârşit,
Pe fluviul timpului lunecă stoluri de nave,
Catarge-ndreptate spre est şi spre vest şi zenit,
Ori, fără catarge, bolnavele lumii epave.

Iar apa aceasta-i vrăjită şi-nchide în ea
Atâtea destine sub undele-i verzi de uitare,
Şi-atâtea destine, pe unda-i brăzdează să stea
O urmă-n vecie nestinsă şi scăpărătoare.

Şi fluviul curge în curbe-ndoite spre înalturi
Cu apele-i palide-n tot mai grăbită năvală,
E-un clocot de valuri, e-un cor ce se zbuciumă-n salturi,
Aud zăngănind o fantastică luptă navală.

Epavele lumii îşi cheamă arcaşii pe punţi -
Fantome cu sângele încă în vine -
Gem robii sub punţi şi cătuşele-şi zornăie, crunţi,
Săgeţile ţiuie-n zboruri haine.

Pe navele lumii au oamenii scut nepătruns,
Steag roşu se zbate,
Fantome cu sângele încă în vine, pe-ascuns,
Lovesc pe la spate.
Dar navele lumii, pe val, neînvinse zburând,
Tresaltă,
În fund de epave cătuşele sar, răsunând
Sub daltă,
Şi fluviul curge în curbe spre steaua înaltă.

Pe fluviul timpului navele tinere lunecă.
Cu faruri aprinse se surpă-ntunericul orb,
Şi razele lor ascuţite nicicând nu se-ntunecă
Şi, simplu matroz, eu lumina aceasta o sorb.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

4. Spre fericirea personală

Somnul meu laş e de-acum amintire urâtă
Care-n răstimpuri mă întărâtă...
Lumea sufletului mi-i asanată,
Cerbii printr-însa tropotă-n ceată,
Sună sub soare şi lună, mereu,
Clopotul limpede-al cerului meu.
Cu braţele goale din zori până-n sară,
Se seceră-n sufletul meu ori se ară,
Se-nalţă gânduri, se sapă fântânile,
Se şuieră doinele de primăvară -
Doinele mele - izvoarele-ngâne-le...

Şi totuşi, ceva mai lipseşte. Flămând,
Inima încă-mi mai bate, cerând.
Lipseşte o floare, neînflorită
Nici în somnu-mi adânc,
Nici în munca-mi grăbită.

Mă deşteptasem şi-atunci am pornit
Prin euritmia pădurii în goană,
Aerul munţilor m-a ameţit,
M-au încântat căprioarele negre-n poiană,
Şi pestriţele aripi tremurătoare,
Şi susurul surd izvorât de sub bolţi de frunzare...
Dar numele nu mi-am legat
De nici un copac cu frunzişul rotat,
N-am chemat nici o căprioară la mine
S-o sărut între coarnele fine,
Apoi, amândoi, după vânt, în lumină

Să pornim dănţuind peste stâncile roşii, de fier...
Poate de-aceea-mi venea să ţip fără pricină
Şi mă oprea, ruşinându-mă, codrul sever.

Mă deşteptasem şi-atunci am pornit
Prin sate, în carul cu crâşnete frânte de roţi.
Am stat la taifas cu ţăranii şi fetele tinere,
Lângă ei mă-ntristam şi mergeam la petreceri cu toţi.
Întrebam: Voi, naivi filosofi, să-mi răspundeţi,
Care e marele vieţii-adevăr? Ce să fac?
Am trecut de la unul la altul, precum în pădure
Eu treceam întrebând despre farmec copac de copac -
Şi-mi compuneam un răspuns întrebării
Culegând de la toţi, de la toate,
Precum în păduri din frunzele nenumărate...
Mă deşteptasem şi-atunci am pornit
Printre blocuri semeţe cu-antene pe ţeasta bombată,
Blocuri dansând după muzica dură-a tramvaielor,
Muzică ameţitoare şi multiplicată,
Soră cu muzica sobră, de unghiuri şi planuri,
Armonie-a metropolei, jerbă de fier şi elanuri.
Dar nu m-am legat de nici un ungher,
De nici o fereastră aprinsă în seară stingher,
De la toate ferestrele-o rază am aprins şi-am strâns,
Pentru mine. De aceea nici o fereastră
Nu s-a aprins, nu s-a stâns...

Veţi spune că multe-am văzut, dar nimic n-am păstrat
Că nimic n-am ales din a lumii bogată recoltă,
Dar eu am văzut şi păstra-voi ceva minunat,
O constelaţie roşie-aprinsă pe boltă,
Şi sufletul meu încântat numai ei îi ridică
Şoapta-mi de dragoste, până-acum unică
"Constelaţie ce sui
În azurul albăstrui
După legi ce azi le ştiu,
Sfredel luminos şi viu,
Constelaţie ce sui,
Şi planeta lumii mele
Limpezită de ploi grele
Zboară-n largile-ţi inele...
Constelaţie ce sui,
Cad îmbătrânite stele
În adâncul timpului,
Într-al morţilor pustiu...
Numai tu nu poţi s-apui,
Sfredel luminos şi viu,
Constelaţie ce sui."
Zboară-n seară şoapta clară,
Sufletu-mi freamătă ca o vioară,
Şi totuşi ceva mai lipseşte. Flămând,
Inima încă mai bate, cerând,
Dar lumea sufletului mi-i asanată,
Cerbii printr-însa tropotă-n ceată,
Sună sub soare şi lună, mereu,
Clopotul limpede-al cerului meu.

5. Poiana primei amintiri

Revăd din nou poiana primei amintiri -
Copilul care am fost eu spre mine vine,
Vorbeşte rar muşcându-şi buzele subţiri...
- Îmi placi. Dar eu am să devin mai bun ca tine...

Şi mă priveşte cu o candidă trufie,
În jur se leagănă-al pădurii verde cerc,
Mă simt pătruns de-o-nlăcrămată duioşie
- Copil prostuţ, tu oare crezi că eu nu-ncerc?



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásawww.romanianvoice.com

Harc a tehetetlenséggel (Magyar)

A közember
 
I. Dilemma

1. A közember látomása

Valójában, de képzeletemben sem
Érzem én a hegyeket, mint ahogy éreztem
Némelykor mesék történetében,
Mikor úgy tűnt, újra gyerek lettem,
Mikor madarak és őzek jártak vélem,
Mikor virágokkal ékeskedtem, mikor nem léteztem.

Egy alkonyt látok tele fénnyel
Lebegni egy fenyőbokor fodrán,
Középen a tisztást tompa holdsugárban,
Ahova, valaki belerajzolta
A makulátlan gyereket, kit hajdanában,
Mint engemet, épp úgy szólítottak.

A látomás közelebb jön és megnő,
Előttem van, mint egy nyitott szem.
Ajkai remegnek és valamit dadog:
,,Álmomban is láttalak – te rossz idegen”...
És az ajka ijedten tovább pusmog –
,,Rossz idegen, menj el” – mondta nekem.

,,Mit akarsz te gyerek? Nem lehetek ismerős!
Mért nézel lelkembe, mint egy zsákba?
Láthatod nincsenek abban játékok.”
,,Azért olyan fakó a lelked és árva.”
És én elhallgattam mélyen megalázva.

,,Rossz vagy idegen. Igaz-e nem tudom,
De láttam álmomban, ahogyan valaki
Az embereket korbáccsal üti –
Te szolgalelkű álltál a jobbján.
Ő ordította: - te is így fogsz nőni!
Mikor megnövök, én nem leszek olyan.”

Homlokomon hideg veríték –
,,Hagyd abba bíráskodásodat
Keress más áldozatot és mondd neki
Ezt a kínzó és csalóka álmodat,
Az akasztást érdemelnéd ki,
Hogy ne zavarj életükben másokat.”

De egyszerre körülöttem tengernyi hang,
Zajos, nagy lármával kiáltoztak:
,,Hallgasd, te, lenti idegen.
Hallgasd a gyereket! Hallgassad-hallgassad!"
Óh, kiáltoztak szomorúan, fájón és süketen -
,,Hallgasd a gyereket! Hallgassad-hallgassad!"

A fiút azóta többé sose láttam,
De egy előérzettől megborzadtan
Ismétlem az átkot, amit mondott
Remegő hanggal és vékonyan,
Keresem az erdőkben a nyomot,
Észrevétlen keresem őt álmaimban.

Nekem ma az erdők idegenek,
Fák csupán, kövek, zúgás és virágok,
És a rémképekkel megtelt álmaim
Sem olyan tiszta látomások...
Lelkemre dobált fekete kockáim -
,,Miért mondtad gyermek: rossz vagyok?"

2. A közember határoz

,,Én az életemet lezártam lakattal,
Hol napokig éltek hiába sokan,
Tömérdek értelmes gondolattal
Összeállt a védőfal gyászosan.

Összetákoltam ártatlan mentelmemet,
Hogy létem a kemény munkától eltérítsem:
Ha ösztökélné a szenvedés lelkemet
Vajon, akkor is szükségesnek hiszem?

Még, ha élettelen erők is vernének,
Melyek gátolják az élet magas röptét,
Elfogadnám akkor is a tespedésnek
Ily andalító és unalmas létét?

Azt kérik, hogy azokat ütlegeljem,
Kiket szolgáltam, a dögvész rám terül.
Muszáj lesz, tudom, magamat is verjem
Sajnálkozás nélkül és kíméletlenül.

Megmaradt elveim, szomorú csapatok,
Miket nyers létem borával erősítek,
Az emberekhez, kik elhagyott barátok,
Alázattal, de elszántan visszatérek

Egy alkonyt látok tele fénnyel
Lebegni egy fenyőbokor fodrán,
Középen a tisztást tompa holdsugárban,
Ahova, valaki belerajzolta
A makulátlan gyereket, kit hajdanában,
Mint engemet, épp úgy szólítottak.

Én most egy fájdalmas örömet érzek,
A gyerek szemét érzem rám szegezve
És halántékom forró lüktetését,
Zavart vagyok, de szállnék a fellegekbe...
- Gyermek, beismerem szívem tévedését,
De mégis, miért nézel így, rám meredve?"

II. A megújulás

1. A közember kijön az irodából

,,Jó reggelt, hegyek. Nehezen, rossz idők
Álmából ébredek, de újra nézhetlek,
Jó reggelt, gyönyörű tiszafa erdők,
Jó reggelt, felfrissülő kikeletek.

Jó reggelt, emberek. Halálos álmokban
találtam henyélő és vesztő csapatra,
Jó reggelt, elaludt falvak a távolban,
Jó reggelt, fénylő napokra kivirradva.

Jó reggelt, végtelennek tűnő utakon,
A lidércálmaimban gyakran láttalak...
Kezemet s az arcom megmosom harmaton,
Mezők illata már oly régen vártalak.

Tétova lépteim keresik nyomomat
A porban, amelyen régebben jártam.
Rég eltaposták a régieket az újak,
Reménytelen, hogy újra megtaláljam.

Tartós alapokra, gyötrő fáradságban
Építenek fel egész háztömböket.
Az élet forró s széles alázúgásban
Naponta teremt újabb törvényeket.

Jó reggelt, fénytől megrészegült madarak,
Egyszer hívtatok, versenyezzek veletek,
Elfogadtok most, hogy az évek elmúltak?
Vagy megtagadjátok egykori kegyetek?

A nagy szélben lelkem felfúvódik szárnynak,
A fák között a percek repülést zúgnak.
Mező nedve forr, madarak rikoltanak...
Dorgálóan, csak az emlékek hallgatnak.”

III. Felső fokozat

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

2. Általános kép

A vég nélküli s a végtelen folyón siklanak,
Az idő folyamán, végtelen hajóhadak tova,
Árbocaik keletre, nyugatra s az égre mutatnak,
Az árboc nélküli, a beteg világ hajóroncsa.

És ez a végtelen elvarázsolt víz magába zárja
A sorsokat, a nagy feledés zöld hullámai alatt,
Hol annyi sors az örök nyomért a hullámokat szántja,
Reméli örök csillogása múlhatatlan marad.

És a folyó elkanyarog magas messzeségek felé,
Özönlik sápadt vizeivel és gyors rohammal támad,
Hullámok bugyogását hallom, múló kórus énekét,
Amely egy csörömpölő, nagy tengeri csatából árad.

A fedélzetre íjászokat hívnak a világ roncsai -
Szellemeket, az ereikben még vérrel -
Alant rabok nyögnek s vadul csörögnek láncaik,
Nyilak süvítenek álnok repülésben.

A világ hajói tele páncélos emberekkel,
Verdes a vörös zászló,
Árnyak, még vértől dagadó ereikkel,
Hátulról gázlók.
De a világ hajóit a győztes hullámok lengetik,
Felriadva,
A roncsok alján bilincsek hullanak, visszhangzik
A véső zaja,
És a folyó elkanyarodik egy messzi csillagba.

Az idő folyamán ifjú hajók siklanak.
Éles fényszórókkal hatolnak át vak éjeken,
Soha el nem sötétülő hegyes sugarak,
Én, egyszerű matróz, ezt a fényt szeretem.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

4. Az egyéni boldogság felé

Gyáva álmom rossz emlékké sorvadt mára,
Amely folyton erősödök azóta...
Megjavult már lelkem világa,
Szarvasok csapatban dobognak át rajta,
A nap és hold alatt folyton
Egem tiszta csengője kolompol.
Üres kézzel reggeltől sötétig
Lelkemben aratás vagy szántás zajlik,
Gondolatok emelkednek, a kutakat ássák,
S a tavasz dalait énekelik -
Az én dalaimat - források dudorásszák.

És mégis valami hiányzik. Éhesen
Szívem még dobog, követel.
Hiányzik egy virág, mi nincs kinyílva
Sem mély álmaimban,
Sem elsietett munkáimban.

Felébredtem és gyorsan elindultam
Az erdő harmóniáján űzötten,
A hegyi levegőtől elkábultam
A tisztáson zergéktől bűvölten,
És ámultam repdeső szárnyak tarkaságán,
A levélboltozat halk susogásán...
De nevemet nem kötöttem
Egyetlen kerekded levelű fához sem,
Magamhoz egy zergét sem csalogattam,
Hogy finom szarvai közt megcsókoljam,
Majd, mindketten a szélben, a fényben

Induljunk szökdelve piros, vasas sziklákon át...
Lehet, azért akartam ok nélkül kiáltani,
De visszafogtak, megszégyenítve, a szigorú fák.

Felébredtem és aztán elindultam
A falvak felé, kerékcsikorgástól gyötört szekéren,
Parasztokkal beszéltem és fiatal lányokkal,
Mellettük szomorkodtam és mulatni velük mentem.
Kérdeztem: Ti, naiv filozófusok, válaszoljatok nekem,
A nagy életnek mi a titka? Én mit tehetek?
Egyiktől a másikig jártam, mint az erdőben,
A varázsról érdeklődve, fától fáig mentem -
A kérdésre egy választ komponáltam
Összeszedve mindent mindenkitől,
Mint az erdőben számtalan levéltől...
Felébredtem és aztán elindultam
A kevély, antennás tetejű, tömbházak közé,
Villamosok kemény zenéjére táncoló házakhoz,
Melyek ontják a szédítő és sokszorosított zenét,
A komoly zene testvérét, síkok és szögek,
Fővárosi harmónia, acélnyalábok és lendületek.
De nem kötődtem egyetlen kuckóhoz sem,
Egyetlen fényes ablakhoz sem az elhagyatott éjben,
Mindenhol gyújtottam egy fényt és összegyűjtöttem
Magamnak. Ezért egy ablak sem
Gyúlt ki, egy sem sötétült el.

Mondjátok, sokat láttam, de nem őriztem semmit meg,
Nem választottam semmit a világ gazdag terméséből,
De láttam és használni fogok valami különöset,
Egy élénkpiros csillagzatot az égen,
És elbűvölt lelkem csak hozzá emeli
Szerelmes suttogásomat, egyedülit,
,,Csillagzat ott fenn
Az azúrkék égen,
Törvények, amit tudok,
Fényes, élő Pásztorbot,
Csillagzat ott fenn,
Bolygója világomnak,
Mit nehéz esők tisztítanak,
Szállj nagy gyűrűjén pályádnak...
Csillagzat ott fenn,
Hullása öreg csillagoknak
Idő mélységébe,
Holtak kietlenségébe...
Csak te nem lehetsz nyugodt,
Fényes, élő Pásztorbot,
Csillagzat ott fenn."
Szállj az éjbe tiszta suttogás,
Lelkem rezdülése halk muzsikálás,
És mégis valami hiányzik. Éhesen
Szívem még dobog, követel,
Megjavult már lelkem világa,
Szarvasok csapatban dobognak át rajta,
A nap és a hold alatt folyton,
Egem tiszta csengője kolompol.

5. Az első emlékek tisztása

Újra látom az első emlékeim tisztását -
A gyerek, aki régen voltam jön felém,
Lassan beszél harapdálva vékony ajkát...
- Tetszel nekem. De én mégis jobb leszek, ne félj…

És néz ő engem tündöklő kevélységgel,
Körül a ringó erdő zöld gyűrűjében
Meghatódva állok, könnyes gyöngédséggel,
- Buta gyerek, meg sem látod igyekvésem?



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap