Stanescu, Nichita: Cântec de iarnă II

Eşti atât de frumoasă, iarna!
Câmpul întins pe spate, lângă orizont,
şi copacii opriţi, din fuga crivăţului...
Îmi tremură nările
şi nici o mireasmă,
şi nici o boare,
doar mirosul îndepărtat, de gheaţă,
al sorilor.
Ce limpezi sunt mâinile tale, iarna!
Şi nu trece nimeni
doar sorii albi se rotesc liniştit, idolatru
şi gândul creşte-n cercuri
sonorizând copacii
câte doi,
câte patru.

Oly szépséges vagy, ó tél!
A háton fekvő mező, közel a horizonthoz,
és a nemere vágtatásából megfékezett fák-..
Az orrlyukaim remegnek
és sehol egy illat
sehol egy fuvallat,
csak távoli szaga a jégnek
a napkeltéknek.
Milyen áttetsző a kezed, tél!
És nem csusszan át senki
csak a fehér napok keringenek csendesen,

bálványimádón
és a gondolat bővül körkörösen
fellármázva a fákat
kettesével
négyesével.