Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Topîrceanu, George : Egyedül (Singur Magyar nyelven)

Topîrceanu, George   portréja
Bajor Andor portréja

Vissza a fordító lapjára

Singur (Román)

Cu cea din urmă rază ce tremură-n amurg,

Se-ntunecă palatul bătrânului Habsburg.

E noapte. Vântul toamnei aduce de departe

Un freamăt de suspine prin sălile deșarte,

Căci a pornit monarhul încovoiat și chel

Oștiri din șapte neamuri să moară pentru el !

 

Făclia luminează fantastice vitraiuri

Și-n umbra colorată ca umbra din seraiuri,

În liniștea capelei pe-o treaptă-ngenuncheat,

Cu fruntea-n mâini se roagă bătrânul împărat:

— "Stăpâne, codrii urlă și râurile gem,

Din fiece colibă se-nalță un blestem

Și-n inima mea scurmă părerile de rău !

Stăpâne, slobozește de-acum pe robul tău..."

 

Dar vântul geme-n noapte:

"E prea târziu, bătrâne !

Pe țarinile noastre de-a pururi va rămâne

Sinistră, ca o pânză de doliu, umbra ta.

O, dacă El te iartă, noi nu te vom ierta !..."

 

Tresare împăratul. Mișcând încet din buze,

Încearcă să-și adune gândirile confuze...

Dar două diamante strălucitoare curg

Încet-încet pe nasul bătrânului Habsburg,

Și-n liniștea solemnă, cum pică pe parchet,

Par două lacrămi grele și mari — de spermanțet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://ro.wikisource.org/wiki

Egyedül (Magyar)

Tűnőben már az alkony, a fénye elmerül,

S az agg Habsburg kastélyát homály veszi körül.

Éj van. A hűvös szellő jajongva meg-megszólal,

Sok kihalt termen átzúg a messziről jött sóhaj.

Mert hét nemzetből indít hadat a torz öreg,

Hogy ő érette ontsák ifjúi vérüket.

 

Fáklyafény hull a festett, különös ablakokra,

s a szeráji homályban egy árny leng imbolyogva.

Ott görnyedez a császár a térdeplő felett,

Fejét kezébe hajtja és halk imát rebeg:

- Uram, üvölt az erdő, a folyó jajt kiált,

Sötét átkot lehelnek a kunyhók, kalibák;

A kétség kínja mardos, és önvád keserít,

Uram, nyugtasd meg szolgád, oldozd föl bűneit.

 

De ráfelel a szellő:

- Késő, te vén király;

Árnyékodat a föld is örökre őrzi már.

Mint gyászlobogó leng az, feketén, mint a vád;

Akkor se lesz bocsánat, ha Urad megbocsát.

 

Fölriad most a császár, még imát motyog egyre,

Kutatja: merre volna a gondjainak medre.

De szeméből kigördül egy-egy gyémántdarab,

S a vén Habsburg orcáján szikrázva leszalad.

S az ünnepélyes csendben a földre úgy pereg,

Mint kihúnyó gyertyákból gördülő faggyúcsepp. 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n

minimap