Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Vasile, Alecsandri: Manole mester (Meşterul Manole Magyar nyelven)

Vasile,  Alecsandri portréja

Vissza a fordító lapjára

Meşterul Manole (Román)

Baladă populară culeasă de Vasile Alecsandri

Pe Argeş în gios, 
Pe un mal frumos, 
Negru-vodă trece 
Cu tovarăşi zece: 
Nouă meşteri mari, 
Calfe şi zidari 
Şi Manoli - zece, 
Care-i şi întrece. 
Merg cu toţi pe cale 
Să aleagă-n vale 
Loc de monastire 
Şi de pomenire. 
Iată, cum mergea 
Că-n drum agiungea 
Pe-un biet ciobănaş 
Din fluier doinaş. 
Şi cum îl vedea, 
Domnul îi zicea: 
- Mândre ciobănaş 
Din fluier doinaş, 
Pe Argeş în sus 
Cu turma te-ai dus, 
Pe Argeş în gios 
Cu turma ai fost. 
Nu cumv-ai văzut, 
Pe unde-ai trecut, 
Un zid părăsit 
Şi neisprăvit, 
La loc de grindiş, 
La verde-aluniş 
- Ba, doamne-am văzut, 
Pe unde-am trecut, 
Un zid părăsit 
Şi neisprăvit, 
Cânii, cum îl vad, 
La el se răpăd 
Si latră-a pustiu 
Si urlă-a morţiu. 
Cât îl auzea, 
Domnu-nveselea, 
Şi curând pleca, 
Spre zid apuca, 
Cu nouă zidari, 
Nouă meşteri mari 
Şi Manoli - zece, 
Care-i şi întrece. 
- Iată zidul meu! 
Aici aleg eu 
Loc de monastire 
Şi de pomenire. 
Deci voi, meşteri mari, 
Calfe şi zidari, 
Curând vă siliţi 
Lucrul de-l porniţi 
Ca să-mi rădicaţi, 
Aici să-mi duraţi 
Monastire naltă 
Cum n-a mai fost altă, 
Că v-oi da averi, 
V-oi face boieri, 
Iar de nu, apoi 
V-oi zidi pe voi, 
V-oi zidi de vii 
Chiar în temelii! 
Meşterii grăbea, 
Şfările-ntindea, 
Locul măsura, 
Şanţuri largi săpa 
Şi mereu lucra, 
Zidul ridica, 
Dar orice lucra, 
Noaptea se surpa! 
A doua zi iar, 
A treia zi iar, 
A patra zi iar 
Lucra în zadar! 
Domnul se mira 
Ş-apoi îi mustra, 
Ş-apoi se-ncrunta 
Şi-i ameninţa 
Să-i puie de vii 
Chiar în temelii! 
Meşterii cei mari, 
Calfe şi zidari 
Tremura lucrând, 
Lucra tremurând 
Zi lungă de vară, 
Ziua pân-în seară; 
Iar Manoli sta, 
Nici că mai lucra, 
Ci mi se culca 
Şi un vis visa, 
Apoi se scula 
Ş-astfel cuvânta: 
- Nouă meşteri mari, 
Calfe şi zidari, 
Ştiţi ce am visat 
De când m-am culcat? 
O şoaptă de sus 
Aievea mi-a spus 
Că orice-am lucra, 
Noaptea s-a surpa 
Pân-om hotărî 
În zid de-a zidi 
Cea-ntâi soţioară, 
Cea-ntâi sorioară 
Care s-a ivi 
Mâni în zori de zi, 
Aducând bucate 
La soţ ori la frate. 
Deci dacă vroiţi 
Ca să ispraviţi 
Sfânta monastire 
Pentru pomenire, 
Noi să ne-apucăm 
Cu toţi să giurăm 
Şi să ne legăm 
Taina s-o păstrăm; 
Ş-orice soţioară, 
Orice sorioară 
Mâni în zori de zi 
Întâi s-a ivi, 
Pe ea s-o jertfim, 
În zid s-o zidim! 
Iată,-n zori de zi, 
Manea se trezi, 
Ş-apoi se sui 
Pe gard de nuiele, 
Şi mai sus, pe schele, 
Şi-n câmp se uita, 
Drumul cerceta. 
Când, vai! ce zărea? 
Cine că venea? 
Soţioara lui, 
Floarea câmpului! 
Ea s-apropia 
Şi îi aducea 
Prânz de mâncatură, 
Vin de băutură. 
Cât el o zărea, 
Inima-i sărea, 
În genunchi cădea 
Si plângând zicea: 
- Dă, Doamne, pe lume 
O ploaie cu spume, 
Sa facă pâraie, 
Sa curgă şiroaie, 
Apele să crească, 
Mândra să-mi oprească, 
S-o oprească-n vale, 
S-o-ntoarcă din cale! 
Domnul se-ndura, 
Ruga-i asculta, 
Norii aduna, 
Ceriu-ntuneca. 
Şi curgea deodată 
Ploaie spumegată 
Ce face pâraie 
Şi îmflă şiroaie. 
Dar oricât cădea, 
Mândra n-o oprea, 
Ci ea tot venea 
Şi s-apropia. 
Manea mi-o vedea, 
Inima-i plângea 
Şi iar se-nchina, 
Şi iar se ruga: 
- Suflă, Doamne,-un vânt, 
Suflă-l pe pământ, 
Brazii să-i despoaie, 
Paltini să îndoaie, 
Munţii să răstoarne, 
Mândra să-mi întoarne, 
Să mi-o-ntoarne-n cale, 
S-o ducă devale! 
Domnul se-ndura, 
Ruga-i asculta 
Şi sufla un vânt, 
Un vânt pre pământ, 
Paltini că-ndoia, 
Brazi că despoia, 
Munţii răsturna, 
Iară pe Ana 
Nici c-o înturna! 
Ea mereu venea, 
Pe drum şovăia 
Şi s-apropia 
Şi, amar de ea, 
Iată c-agiungea! 
Meşterii cei mari, 
Calfe şi zidari 
Mult înveslea 
Dacă o vedea, 
Iar Manea turba, 
Mândra-şi săruta, 
În braţe-o lua, 
Pe schele-o urca, 
Pe zid o punea 
Şi, glumind, zicea: 
- Stai, mândruţa mea, 
Nu te speria, 
Că vrem să glumim 
Şi să te zidim! 
Ana se-ncredea 
Şi vesel râdea. 
Iar Manea ofta 
Şi se apuca 
Zidul de zidit, 
Visul de-mplinit. 
Zidul se suia 
Şi o cuprindea 
Pan la gleznişoare, 
Pan la pulpişoare. 
Iar ea, vai de ea, 
Nici ca mai râdea, 
Ci mereu zicea: 
- Manoli, Manoli, 
Meştere Manoli! 
Agiungă-ţi de şagă, 
Ca nu-i bună, dragă. 
Manoli, Manoli, 
Meştere Manoli! 
Zidul rău ma strânge, 
Trupuşoru-mi frânge! 
Iar Manea tăcea 
Şi mereu zidea; 
Şi o cuprindea 
Pan la gleznişoare, 
Pan la pulpişoare, 
Pan la costişoare, 
Pan la ţâţişoare. 
Dar ea, vai de ea, 
Tot mereu plângea 
Şi mereu zicea: 
- Manoli, Manoli, 
Meştere Manoli! 
Zidul rău mă strânge, 
Ţâţişoara-mi plânge, 
Copilaşu-mi frânge! 
Manoli turba 
Şi mereu lucra. 
Zidul se suia 
Şi o cuprindea 
Pan la costişoare, 
Pan la ţâţişoare, 
Pan la buzişoare, 
Pan la ochişori, 
Încât, vai de ea, 
Nu se mai vedea, 
Ci se auzea 
Din zid ca zicea: 
- Manoli, Manoli, 
Meştere Manoli! 
Zidul rău mă strânge, 
Viaţa mi se stinge! 
Pe Argeş in gios, 
Pe un mal frumos 
Negru-vodă vine 
Ca să se închine 
La cea monastire, 
Falnică zidire, 
Monastire naltă, 
Cum n-a mai fost altă. 
Domnul o privea 
Şi se-nveselea 
Şi astfel grăia: 
- Voi, meşteri zidari, 
Zece meşteri mari, 
Spuneţi-mi cu drept, 
Cu mâna la piept, 
De-aveţi meşterie 
Ca să-mi faceţi mie 
Altă monastire 
Pentru pomenire, 
Mult mai luminoasă 
Şi mult mai frumoasă? 
Iar cei meşteri mari, 
Calfe şi zidari, 
Cum sta pe grindiş, 
Sus pe coperiş, 
Vesel se mândrea 
Ş-apoi răspundea: 
- Ca noi, meşteri mari, 
Calfe şi zidari, 
Alţii nici că sunt 
Pe acest pamânt! 
Află că noi ştim 
Oricând să zidim 
Altă monastire 
Pentru pomenire, 
Mult mai luminoasă 
Şi mult mai frumoasă! 
Domnu-i asculta 
Şi pe gânduri sta, 
Apoi poruncea 
Schelele să strice, 
Scări să le ridice, 
Iar pe cei zidari, 
Zece meşteri mari, 
Să mi-i părăsească, 
Ca să putrezească 
Colo, pe grindiş, 
Sus, pe coperiş. 
Meşterii gândea 
Şi ei îşi făcea 
Aripi zburătoare 
De şindrili uşoare. 
Apoi le-ntindea 
Şi-n văzduh sărea, 
Dar pe loc cădea 
Şi unde pica, 
Trupu-ş despica. 
Iar bietul Manoli, 
Meşterul Manoli, 
Când se încerca 
De-a se arunca, 
Iată c-auzea 
Din zid că ieşea 
Un glas năduşit, 
Un glas mult iubit, 
Care greu gemea 
Si mereu zicea: 
- Manoli, Manoli, 
Meştere Manoli! 
Zidul rău mă strânge, 
Ţâţişoara-mi plânge, 
Copilaşu-mi frânge, 
Viaţa mi se stinge! 
Cum o auzea, 
Manea se pierdea, 
Ochii-i se-nvelea; 
Lumea se-ntorcea, 
Norii se-nvârtea 
Şi de pe grindiş, 
De pe-acoperiş, 
Mort bietul cădea! 
Iar unde cădea 
Ce se mai făcea? 
O fântână lină, 
Cu apă puţină, 
Cu apă sărată, 
Cu lacrimi udată! 

 



Meșterul Manole este personajul principal al baladei populare Monastirea Argeșului. El este, potrivit legendei, cel care a proiectat și construit Mănăstirea Curtea de Argeș, pe vremea lui Negru Vodă. El ilustrează mitul estetic în literatura populară, fiind un erou excepțional, înzestrat cu trăsături ieșite din comun, ca orice erou de baladă, intrat, în același timp, în legendele neamului românesc. (Wikipédia)



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásahttp://www.poezie.ro/index.php/poetry/

Manole mester (Magyar)

Vasile Alecsandri által gyűjtött népballada

Az Arges völgyében,
Meseszép vidéken,
Halad Negru vajda
És tízfős csapata.
Kilenc mester, híres
Inas és kőműves,
Manoleval tízen,
Ki felülmúl mindet.
Útközben, mint  jönnek,
A völgyben keresnek
Helyt egy kolostornak,
Emlékül e kornak.
S íme, amint mentek,
Egyszer utolértek
Egy kis juhászbojtárt,
Ki sípján egy doinát
Játszott, s mint meglátá
Az Úr megszólítá:
„Büszke juhászbojtár
Ki a sípján doinál
Az Arges völgyén fel
A nyájad már legelt,
Arges völgyén alá
Nyájaddal haladál.
Netalán nem láttál
Útközben hol jártál
Egy elhagyott falat,
Ami félkész maradt
Egy kis domboldalon
Túl a mogyoróson?”
„De, Uram, én láttam
Arra, merre jártam
Egy elhagyott falat,
Ami félkész maradt.
Kutyáim, mint látták,
Rögtön megrohanták,
Pusztába ugatnak,
Halálra vonyítnak.”
Amint meghallotta
Az Úr boldog vala,
S rögtön elindula,
Fal felé indula
Kilenc kőművessel,
Kilenc nagymesterrel,
Manoleval tízen,
Ki felülmúl mindet.
„Íme, az én falam!
Itt választok magam
Helyt egy kolostornak,
Emlékül e kornak.
Hát, sok híres mester,
Kőműves, s szakember,
Rögtön induljatok,
Munkához fogjatok,
Ide felhúzzatok,
És felfalazzatok
Egy magas kolostort,
Olyat, mily sosem volt,
Mert gazdaggá teszlek,
Bojárokká lesztek,
De hogyha nem, akkor
Azt rátok rakatom,
Élve befalazlak,
Az alapba raklak.”

Mesterek sietve
Madzagokat vettek,
Alapokat mértek,
Árkokban aludtak,
És folyton dolgoztak,
Falakat felhúztak,
De bármennyit raktak,
Éjszaka leszakadt!
És másnapra újra,
Harmadnapra újra,
Negyednapra újra,
Hiába dolgoztak!
Az Úr csodálkozott,
Mindenkit leszídott,
Szörnyen bosszankodott,
S fenyegetőn szólott:
Élve befalazza
Mindet az alapba!
S a sok híres mester,
Kőműves, szakember
Reszketve falazott,
Remegve dolgozott,
Hosszú nyári napon
Estéig hajnaltól,
De Manole leállt,
Nem dolgozott tovább,
Lefeküdt ő amott,
És egy álmot látott,
S miután felébredt
Hozzuk szólt ekképpen:
„Kilenc mester,híres
Inas és kőműves!
Tudjátok mily álmot
Láttam imént amott?
Egy felső sugallat
Nekem elmondta azt,
Bármennyit dolgozunk,
Éjszaka romba hull,
Amíg el nem döntjük,
Hogy falba építjük
Azt a feleséget,
Azt a nővérünket,
Ki elsőként jön ki
Hajnalban, s fog hozni
Egy kis eledelt mely
Férjnek, testvérnek kell.
Ha azt akarjátok,
Hogy itt, ahol álltok
Szent kolostor álljon,
Emlékül szolgáljon.
Mi most itt mind együtt
Nyíltan esküt teszünk,
Hogy a mi nagy titkunk
Soha el nem mondjuk:
Bármelyik feleség,
Bármelyik nővérkénk
Holnapra elsőként
Megérkezik közénk,
Őt fel kell áldoznunk,
Falba kell falaznunk!

S lám kora hajnalban
Manea már talpon van,
És felmászik gyorsan
Összefont gallyakon,
Fel az állványokon
És a mezőt nézte,
Az utat kémlelte.
Óh, jaj! És mit látott?
Ki jött felé amott?
Az ő asszonykája,
Mező virágszála!
Ő jött most feléje,
És hozott kezébe’
Ebédelni valót,
És jó szomjoltó bort
Mikor őt meglátta
Szíve majd megálla,
Térdre ereszkedék,
S imádkoza ekképp:
„Add Uram, hogy essen
Habzó eső menten,
Patakokként folyjon,
Özönvízzé váljon,
Mindent elárasszon,
Asszonykám megálljon.
Megálljon a völgyben,
Útról visszatérjen!”
Az Úr megsajnálá,
Imáját meghallá,
Terele felhőket
Belepve az eget,
S egyszer csak megeredt,
Habzó eső esett,
Mi patakká válott,
És özönvízként folyt.
De bárhogyan hullott
Nem állítá az asszonyt
Útjában felfele,
Közelebb jött egyre.
Manea mikor látta,
A szívét kitárta,
És leborult újra,
Újra imádkoza:
„Uram, oly szelet adj,
Mi a földre tapaszt,
Törjön át fenyvesen,
Juharost megdöntsen,
Hegyeket ledöntsen,
S térítse kedvesem
Az útjáról vissza,
Induljon el haza.
Az Úr megsajnálá,
Imáját meghallá,
S oly szelet bocsájtott
Le a földre legott,
Mi juhart meghajtott,
Fenyvest le is tarolt,
Hegyeket ledöntött,
De Ánát, bizony őt
Vissza nem téríté!
Ő csak jött felfelé,
Útján vágyakozva,
Közeledék gyorsan
S lám, a szegény feje,
Fel meg is érkeze!

Mind a kilenc mester,
Kőműves, s szakember
Nagyon boldog vala
Mikor őt meglátta.
Manea veszté eszét,
Csókolá kedvesét,
Karjába szorítá,
Állványra felhozá,
A falra állítá,
S viccesen így szólá:
„Maradj csak kedvesem,
Mert nem bánt senki sem,
Mindent viccből teszünk,
Falba beépítünk”
Ana el is hitte
És vidáman tűrte.
Manole sóhajtott,
S legott hozzáfogott
Falat felfalazni,
Álmát beváltani.
A fal egyre csak nőtt,
S befalazta a nőt
A kis bokájáig,
Csinos vádlijáig.
És ő, az asszonyka
Már nem mosolyoga,
Egyre csak azt mondta:
„Manole, Manole,
Jó mester Manole!
Ne bolondozz tovább,
Mert az nekem megárt.
Manole, Manole,
Jó mester Manole!
A fal szorít szörnyen,
Összezúzza testem!”
Manole hallgata,
S falat tovább rakta.
A fal egyre csak nőtt,
S körbefogá a nőt
A kis bokájáig,
Csinos vádlijáig,
Oldalbordájáig,
Mellének halmáig.
De ő, az asszonyka
Egyfolytában síra,
Egyre csak azt mondta:
„Manole, Manole,
Jó mester Manole!
A fal szorít szörnyen,
Sírás rázza mellem
Megöli gyermekem!”
Manole észt vesztve
Dolgát tovább tette
A fal egyre csak nőtt,
S körül vette a nőt
Oldalbordájáig,
Mellének halmáig,
Majd piros ajkáig,
Szeme világáig,
S egyszer csak, szegényem,
Eltűnt már egészen.
Csak a falból hallik,
Amint sírva szól így:
„Manole, Manole,
Jó mester Manole!
A fal szorít szörnyen,
Kioltja életem!”

Az Arges völgyében
Meseszép vidéken
Negru vajda jöve,
Hogy boruljon térdre
Az új kolostornál,
Ami délcegen állt,
Oly magas kolostor,
Amilyen még nem volt.
Az Úr mustrát tartott,
Majd vidáman amott
Őhozzájuk így szólt:
„Kőműves mesterek,
Mind tízen híresek!
Nékem mondjátok el
Szívre tett kezekkel,
Hogy képesek vagytok
Nékem felhúznatok
Egy másik kolostort,
 Dícsöitve e kort,
Ennél fényesebbet,
Ennél sokkal szebbet? „
És a tíz nagy mester,
Kőműves, s szakember
Mint állt a vízvetőn,
Odafönt a tetőn
Büszkén ekképp szóla,
Ekképp válaszola:
„Mind mi, tíz nagymester,
Kőműves, s szakember,
Biztosan más nem él
A földnek felszínén!
Tudd meg, ha akarunk,
Bárhova felhúzunk
Egy másik kolostort
Dícsöitve e kort,
Ennél fényesebbet,
Ennél sokkal szebbet.”
Az Úr meghallgatá,
Aztán  átgondolá,
S parancsokat adá,
Állványokat bontsák,
Létrákat elhozzák,
Kőművest, s szakembert,
A tíz híres mestert
Hagyják ott, odafent
Porladó testüket
Fent a vízvetőkön,
Odafönn a  tetőn.
De ők mást gondoltak,
S maguknak gyártottak
Repülő szárnyakat,
Zsindelyből valókat.
Amit széjjeltártak,
S sorban leugráltak.
De rögtön leestek,
S ahol földet értek
Szétzúzták testüket.
S Manea, szerencsétlen
Jó Manole mester
Mikor megpróbála
Ő is kelni szárnyra,
Ímhol ő mit hallott
Kiszűrödni  falból
Egy elfojtott hangot,
Egy hőn szeretett szót,
Ami most jajgatá,
S egyre csak azt mondá:
„Manole, Manole,
Jó mester Manole!
A fal szorít szörnyen,
Már zokog a mellem,
Szétzúzza gyermekem,
Kioltja életem!”
Amint ezt meghallá
Manea elájulá
Szemét homály lepte,
S megfordula vele
A világ, s a felhők,
És a vízvetőről,
A magas tetőről
Holtan esett le ő.
És mivé változá?
Nyugodt vizű kúttá,
Aminek az alján
Sekély sós víz maradt
Mely könnyekből fakadt!

Manole mester Az Arges-i kolostor népi ballada főszereplője. A legenda szerint ő az aki Negru Vajda idején megtervezte és felépítette az Arges-i kolostort. Ő képviseli a népköltészetben a mítosz esztétikumát, egy kivételes hős, rendkívüli vonásokkal, mint minden balladai hős, aki ugyanakkor beírta magát a román nép legendáiba. (forrás: Wikipédia)



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásasaját

minimap