Szolovjov, Vlagyimir (Соловьев, Владимир) (1853–1900) Művek Bibliográfia   hu ru

Életrajz

Moszkva, 1853. jan. 28., +Uzkoje, 1900. aug. 13.
A moszkvai egyetem bölcsészettudományi karán, történelem szakon végez 1874-ben.
Megvédi („A nyugati filozófia válsága. A pozitivistákkal szemben” című) magiszteri, 1880-ban pedig (Az elvont kezdetek kritikája című) doktori disszertációját. Tanít a moszkvai és a pétervári egyetemeken is, míg örökre el nem tiltják a tanítástól, mert kegyelmet kért II. Sándor cár merénylőinek. Ettől kezdve csak az irodalomnak és a filozófiának él. Szoros barátságba kerül Dosztojevszkijjel, aki feltehetően róla mintázta Aljosa Karamazov alakját.
Filozófiájának és költészetének három vezérmotívuma: 1. szofiológia 2. az istenemberről szóló tanítások 3. Kelet–Nyugat problematikája. Egész pályáját átfogó Sophia- (Világlélek-) elve szerint a kaotikus, pusztulásra ítélt világban az egyesítő erő a bölcsesség, az igazság és jóság, melynek révén az emberi és az isteni szándék találkozhat, s a világ megmenekülhet. Teozófiai korszakában Isten megismerése, keresése foglakoztatja.
Platon szellemében az ideák világa és a materiális szembenállásához hasonlóan képzeli el a világ teremtését, de Platontól eltérően az ő Szófiája mindent magába foglal: nem csak az Abszolútumé, de a létezésé is, megtestesítve az empirikus létet is, egyesül az Örök Nő képzetével, így Szolovjovnál a szerelmi lírika összemosódik a filozófikussal. Az ember Szolovjovnál az isteni és a természeti között van, a föld építője és megmentője. A művész médium, aki az ideális világból veszi és az empirikusba ülteti át mintáit, a földi szépséget az örökkévalóságba helyezve próbálja megmenteni, szolgálva az Abszolút szépet, jót és igazságot: a Világlélek atribútumait, azaz „a szépség megmenti a világot” („kraszota szpaszet mir”). Harmadik teóriája szerint a több évszázados fejlődés alatt Kelet és Nyugat között kulturális antagonizmus alakult ki, ami Keleten a vallásosság elmélyüléséhez (’az embertelen istenhez’), Nyugaton pedig a személyiség hipertrófiájához (túltengéséhez) (az ’istentelen emberhez’) vezetett. Az emberiség feladata a Kelet–Nyugat közötti ellentét felszámolása. (A „ciklikus fejlődés” szolovjovi elve szerint az európai fejlődés a vége felé közeledik.) Jelentős hatást gyakorolt a szimbolisták fiatalabb nemzedékére (Blokra, Bélijre, Ivanovra), de ő maga nem szimbolista. A szimbolisták első nemzedékéhez ironikusan viszonyul, saját magát is előszerettel parodizálja. Verseiben gyakran használt költői eszköz az ellentét, az oximoron, az ellentétes fogalmak összekapcsolása.
Költői ideálja A. Fet volt, akit Puskin örökösének tekintett. Fetnél azonban kevésbé szenzuális, tájverseiben a külvilág dematerializálódása figyelhető meg: csak az általános dolgokat jeleníti meg. Utolsó éveiben föként etikával és művészetfilozófiával foglakozik, de jelentős mértékben foglalkoztatja a világvége-elv és az Antikrisztus eljövetelének gondolata is (Három beszélgetés/Tri razgovora, 1900).