Svarc, Jelena: Kis óda a reménytelenséghez (Маленькая ода к безнадежности Magyar nyelven)

«Душа моя скорбит смертельно», –

Сказал он в Гефсиманской мгле.

Тоска вам сердце не сжимала?

И безнадежность не ворчала,

Как лев на раненом осле?

И душу боль не замещала?

Так вы не жили на земле.

Младенцы в чревесах тоскуют

О том, что перешли границу

Непоправимо, невозвратно –

Когда у них склубились лица.

А мытарь с каждого возьмет

Обол невыносимой боли –

Пожалте денежку за вход –

И вы увидите полет

Орла и моли.

Моцарта кости в земле кочуют,

Флейты звенят в тепличном стекле,

Они погибели не чуют,

Они не жили на земле.

Szólt: „Halálosan szomorú a lelkem..."

Köröttük a gecsemáni sötétség. -

S nem szenvedtek bánattól összetörten?

Mint oroszlán, sebzett szamárt leütve,

nem mordult rájuk a reménytelenség?

A fájdalomtól szívük meg se rezzent? -

Életük akkor nem e földön élték.

A kisdedek az anyaméhben sínylik

balvégzetük, hogy visszavonhatatlan

átlépve a határt, a létbe nyílik

arcuk a semmiségből fölkavartan.

S nincs mese, a kapuban le kell tenni

obulusát a szörnyű fájdalomnak;

akkor a vámszedő majd átereszti

mindőjüket; s tessék, lehet figyelni

röptét a sasnak és a molynak.

Mozart fuvolái az üvegházban

(pora lent vándorol, a televényé)

úgy zengnek, részük sincs a pusztulásban,

életük mintha nem e földön élnék.